Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
1989. április 22. TOLNATÁJ - 5 Tálán a veletlen müve volt... Két településnek egy címere? A heraldikában ilyesmi nem lehetséges (Folytatás az 1. oldalról) A Tolna Megyei Levéltárban próbáltunk végére járni a furcsa azonosságnak, ahol annyi kiderült, hogy az 1903-ból származó pecsétnyomó tanúsága szerint Tolna község valóban viselte a hitelesített és a maiak által átvett településcímert. Az ugyanebből az időből fennmaradt Dombóvári pecsétnyomónak azonban csak egészen elmosódott lenyomatát őrzik. A szakemberek véleménye szerint már ez a töredékes dokumentum is kizárja a teljes azonosságot, hiszen jól látható a sokszorosan rétegzett téglafal, a tolnai címeren ábrázolt kétsoros fallal szemben. A másik érv, hogy egyik pecsétnyomó színezését sem ismerik, ami heraldikai szempontból lényeges eltérést jelenthet. Ezt követően kérdésük meg Nyu- láátiné dr. Straub Éva címertannal foglalkozó szakembert az Országos Levéltárban, aki az új város címeréhez készített szakvéleményt és javasolta a múltban felbukkanó más formák, szimbólumok elhagyásával a szóban forgó clmerváltozatot. Elmondta, hogy áz 1903-04-es években a települések pecsétéiről összegyűjtött adatok alapján a Belügyminisztérium felkérésére a Magyar Királyi Levéltár szakvéleményt adott és ezt figyelembe véve a minisztérium hitelesítette, illetve engedélyezte a rajzban is megadott pecsét használatát az egyes közösségeknek. Ez alapján irta szakvéleményében, hogy „Tolna vármegye Tolna község 1903” köriratú pecsét kék mezőben ábrázolja a kéttornyú, ezüst várat, a két torony között, egymás alatt a jo- hannita rend ezüst keresztje és arany hatágú csillag lebeg. Összehasonlítva, az 1903-as, Dombóvár község hitelesített címerén sem a csillag, sem a máltai kereszt nem szerepel. Vörös mezőben kék színű várfalat ábrázolnak három toronnyal és a várfalat átszeli a híres dombóvári híd jelképe. A szakember tehát leszögezi, hogy semmiképpen nem azonos a két város hitelesített címere. Arra, hogy miként kerülhetett a máltai kereszt és a hatágú csillag mégis a dombóvári címerpajzsra és miért szerepel ilyen módosított formában a várfal, nem tud magyarázatot a szakember. A kisebb változtatások ugyanis érthetően előfordultak a pecsétnyomót készítő mester ízlése, tudása szerint, de új motívumot ritkán helyeztek a címerre. Igaz ugyan, hogy a történelem ■folyamán nemegyszer előfordult pecsétkeveredés. Talán most is a véletlen műve volta furcsa azonosság? TAKÁCS ZS. Az új város javasolt címere A városszépitő egyesület képeslapján már a „felismert” címerforma szerepel A dombóváriak bizonyítéka emrégiben a szokottnál koN rabban mentem be hivatalomba. Egy minisztériumi tisztviselő - a közhittel ellentétben - mindig találhat magának munkát. Ennek kéz-------------- zelfogható bizonyságául az „E lintézendő ügyek” tartójában már várt néhány irat. Köztük ez a kérvény is, melyet alább szó szerint ismertetek, és melynek ügyintézőjéül engem jelöltek ki. A kérvény úgynevezett franciakockás papírra íródott, előírásszerűén volt ösz- szehajtva, és a kissé nehéz kézre valló, mégis jól olvasható betűk messzire hirdették, hogy írójuk a Testület valamelyik kiérdemesült tagja. Ennek kitalálásához egyébként se kellett különösebb fantázia. Egyik hivatali kötelességem ugyanis a Testület személyi kérelmeinek intézése, majd szolgálati úton történő eljuttatása a Legfelsőbb Fórumhoz. Nem vagyok káderes, egyszerű előadó csupán, de hosszú esztendők óta ugyanaz a feladatom, s közvetett úton a szolgálatot teljesítők jelentős részét ismerem. Ez annál érdekesebb, mert ők számomra nem személyek, hanem ügydarabok, hiszen jóformán egyiküket se látom soha. Csupán az asztalomra kerülő panaszaikból, kérelmeikből, apró-cseprő ügyeikből - no, meg a törzslapjaikból - próbálom magam elé képzelni az arcukat. Jó az emlékezőtehetségem. így arra már az első pillanatban rájöttem, hogy az alábbi kérvény írója még soha, semmilyen ügyben nem fordult hozzám. Az ismeretlenség varázsa tüstént érdekesebbé tette, és amikor székemben hátradőlve lapozni kezdtem a nagy betűkkel, margótól margóig forsriftosan teleírt oldalakat, érdeklődésem egyre élénkebb lett. Már a bevezetés meglepett. A kérvény címoldalán, ahol a szokásos „felzet” díszlett, a következő indoklást találtam: „ Z. Fekete István főtörzsőrmester kérelme nyugdíjaztatása megszűntetése tárgyában.” Az emberek napjainkban inkább a nyugdíjaztatást, netán a korengedményt vagy a leszázalékolást kérik, semmint az ellenkezőjét. Rangjából ítélve is nyilvánvalónak tűnt, hogy Z. Fekete István hosz- szú szolgálati idővel rendelkező, öreg szakember. Az ilyenből egyre kevesebb akad a Testületben. Nem tévedtem. A szolgálati tárgyilagosság hangjából érzelmi régiókba átcsapó szöveg csakhamar igazolta elképzelésemet, így hangzott: „Miniszter Elvtárs! Alulírott Z. Fekete István főtörzsőrmester, a ...-i Börtön szolgálatvezetője, azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok Önhöz, hogy a személyemre vonatkozó B./6748. sorszámú, a f. év augusztus 2-án kelt, nyugállományba helyezési rendelkezést hatálytalanítani szíveskedjék. Kérésemet a következőkkel indokolom: 1922-ben Márianosztrán születtem, a' nagyhírű letartóztatási intézet tőszomszédságában. Néhai édesapám, aki 1901-ben került a Testülethez, itt volt ugyancsak szolgálatvezető, egészen 1928-ban, egy esti létszámellenőrzés során bekövetkezett haláláig. Én, végakaratához híven, 1942-ben húztam egyenruhát. 45 év alatt egyetlen fegyelmi büntetést nem kaptam, soha nem merült fel ellenem a szolgálatom ellátásával kapcsolatos panasz, őriztem tolvajt, betörőt, mackóst, csempészt és embercsempészt, bokorugrót, anyagyilkost, buzit, papot, párttitkárt, földbirtokost, vállalatvezetőt, alispánt, nagykövetet, grófot, lumpenproletárt, vándorcigányt, tőzsdebizományost, kulákot, té- eszelnököt, hajóácsot, zsebmetszőt, bolgárkertészt, stricit, kefekötőt és muzeológust. Öt alkalommal részesítettek dicsérő elismerésben, háromszor jutalmaztak a „Kiváló szolgálatért” éremmel. Jó időben legyen mondva, de egészségi állapotom kifogástalan, testi és szellemi erőm töretlen, legkisebb fiam (öt van, közülük kettő a Testületnél) és a legnagyobb unokám szinte ugyanabban az időben született. Még hosszú ideig eredményesen el tudom látni a szolgálatomat. A vonatkozó orvosi bizonyítvány A.) pont alatt mellékelve.” Idáig a kérvény nem volt túlságosan érdekes. Kirítt ugyan a szokványosak sorából, de meg lehetett érteni. Ilyen hosszú szolgálat után az öreg Z. Fekete a legmagasabb illetmény kategóriába tartozik, amihez a szolgálatvezetői pótlék is hozzájön. Együtt tisztességes summa. Érthető, ha a több pénzt hajszolja. Végtére is nem ő az egyetlen. De minden hiába. Nem fizethetünk ki ropogós ezreseket egy sír felé hajló embernek, amikor a Testület fiatal, aktív, életerős tagjai várják a megérdemelt többletfizetést, az előléptetésről nem is szólva. Egy szolgálatvezető nagyon nagy úr, nem nehéz elképzelni, hogy kollégái között hány irigye lehet. Z. Fekete a ritkaságszámba menő 45 év alatt igazán megszolgálta a nyugdíjat, meg is fogja kapni. Persze kötelességszerűen tovább olvastam a kérvényt, melynek későbbi soraiban Z. Fekete meglepően finom húrokat kezdett pengetni. Imigyen: „Magányos ember vagyok. Nem nősültem meg, családom nincs, említett gyermekeim futó kacsolatokból származnak, melyekhez a szolgálat ellátása után csak ritkán jutott időm. Vagyis balkézről valók. Hozzátartozóim, testvéreim elhaltak. Ifjú legénykorom óta az őrszemélyzeti szoba az otthonom. Szabadságon ritkán voltam, és annak legnagyobb részét is ott töltöttem, ahol egész élete-, met: á börtönben. Szabad időmet szakmai továbbképzésre fordítottam. 1944 óta használják Magyarország minden börtönében az általam módosított biztonsági zárat, mellyel egy régi csász. és kir. szabványt alkalmaztam a modern kor követelményeihez. Az előírt bilincse- lési módok közül kettő az én találmányom. Mindezekért soha, semmilyen újítási dijat nem kértem és nem kaptam. A jelenleg engedélyezett zárkabútorzat mellett elképzelhetetlen, hogy én bármilyen tiltott holmit gondos hipise- zéssel, vagyis zárkamotozással meg ne találjak. Hosszú szolgálatom során a kezem alól még egyetlen elítéltnek se sikerült megszöknie. Ha az általam ismert börtönök befogadóképességével számolok, és megbecsülöm a tényleges lakószámot, valamint a rabok forgási sebességét is hozzáadom, mintegy 24 ezer egyedet őriztem. A bevezetőben már felsoroltak révén sikerült tökéletesen megismernem valamennyi társadalmi osztály tagjait, akik hazánk börtöneiben megfordultak. Hiszen nincs másféle ember, csak aki már ült, most ül, vagy a jövőben ülni fog. Ismerem és állandóan tovább képzem magam az ún. „jassznyelv”, vagy másként „link-hadova” minden árnyalatában. Egy nyelvész szerint (aki jelenlegi beosztási helyemen a III. emelet 127. sz. zárka lakója), akár az ő kollégáit is taníthatnám. Több, mint 1100 szavas börtönszótáramat évek óta rendszeresen használom a Testület fiatalabb tagjainak továbbképzése alkalmával. Emellett megtanultam cigányul. A tiltott levelek kijuttatásának 93 féle módját sikerült összeállítanom. 15 méter távolságról is tökéletesen leolvasok szájról minden beszédet. Mindezt nem dicsekvésből, hanem kötelességszerűen hozom Feletteseim tudomására. Letartóztatási intézeteink jelenlegi benépesültségi foka mellett elengedhetetlennek tartom, hogy mindazok, akik önként választották a mi szép, nemes és nagy jelentőségű pályánkat, ez ismeretek elsajátítását kötelességüknek érezzék. Hol vannak már azok az idők, amikor többnyire magasabb iskolai végzettségű politikaiak népesítették be zárkáinkat? Most nehézfiúkkal, a gazdasági reformok útvesztőiben eltévedt profikkal van dolgunk, akiknek a kezeléséhez nem elég a szigor, hanem tudás is kell. Megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a legifjabb nemzedék tagjai már nem hivatásérzésből, hanem haszonlesésből veszik fel az egyenruhát. Ezek az elvtársak titokban maguk is szégyenkeznek hovatartozásuk miatt, és szolgálaton kívül, ha csak lehet civilben mutatkoznak. Miniszter Elvtárs! Nekem nincs egyetlen polgári ruhám se. Ugyanakkor nemcsak formailag, hanem ideológiailag is a Testülethez tartozom. A régi rádiószemináriumok óta minden előirt továbbképzést eredménnyel teljesítettem. Fiatal bajtársaim nem érzik, amire engem megtanított a börtönfolyosók csendje és az elmélkedésben eltöltött évtizedek sora. Tudniillik, hogy a bűnösök nevelése nem ér véget a bírói ítélettel. A börtönőr feladata az elítéltek őrzésén kívül a szabályok hajszálpontos betartatása. A mi kötelességünk, hogy a falak között teremtett sajátos életviszonyok révén mindenkivel éreztessük a Hatalom vaskezét, amely a legkisebb újra elkövetett törvénysértés esetén ugyanide juttathatja őket. Le kell törnünk a hatalmasokat, porrá zúznunk a kinti érdemeikre felfuvalkodottakat, munkára fognunk a henyéket és sokkalta többet kisajtolnunk azokból, akik egész életüket munkában töltötték. Általában azt tartják, hogy a katonai szolgálat a legfontosabb nevelő. Miniszter Elvtárs, én öreg szívem minden melegével remélem, előbb-utóbb sor kerül a kötelező börtönidő általános bevezetésére is. Valamilyen, hosszabb-rövidebb próbaszolgálat formájában. A magam életéből tudom, hogy a zárt térnek milyen komolyságra, megfontoltságra késztető hatása van. Igazán nem szeretném túlértékelni a köz érdekében kifejtett tevékenységünket, teljesítményeinket. De nem hallgathatom el, hogy a bön- tönélet azoknak az elvtársaknak is az üdvére vált, akik az átkos - és eléggé el nem ítélhető - törvénysértések folytán kényszerültek raboskodni nálunk. Kérdem én, ha nem föltétien engedelmességre, jó magaviseletre, hanem lázadásra buzdítottam volna őket, vajon hányán élnének még közülük? És ha a börtönben nem gondolhatták volna át életük értelmét, további feladataikat, hasonlóan szép eredményeket érhettek volna el a szocializmus építésében? Meggyőződésem, hogy akinek látóhatárát rácsok zárják le, előbb-utóbb megérzi, hogy élete és tevékenysége véges. Ez csiszolja a jellemet. A gőgös alázatos lesz, a lázadó engedelmes, a nagyképű szerény. A préda megtanulja a beosztást, mert akármit csinál, nem juthat többhöz a gondosan kimért, magas fokú konyhatechnikával készült élelmiszer-adagoknál. Hiszen a többlet beszerzése, a spájzolás is a mi kezünkben van. Nem elég, ha egy őr tudja a kötelességét. Éreznie kell, hogy benne öltött testet az állam fenyítő, megtorló és nevelő hatalma. A lelke mélyét is át kell járnia Egy öreg foglár könyörgése annak a tudatnak: a rabok őérte vannak. Hogy később, megszabott idejük letöltése után, szétvigyék az országban a benti élet hitét mindazokhoz, akiket még nem juttatott ide az igazságos Hatalom. Úgy érzem, sok-sok elmélkedés és megfontolás árán kialakult tapasztalataim átadására eddig nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Szeretném megélni, ha erőm engedi és egészségem bírja, lehetőséget kapok arra, hogy mindazt, amit 45 év a véremmé változtatott, átöntsem a fiatalabbak szívébe. Abban a tudatban szeretnék meghalni, Miniszter Elvtárs, hogy igénytelen életemet a hazai börtönügy fejlesztésére áldoztam. Végezetül engedjen meg az eddigieknél is személyesebb Vallomást. Olyan alázattal és odaadással fordulok Önhöz, mint kérőlapon az ügyészhez folyamodó rab. Az életemet veszi el, ha a börtönéletet elveszi tőlem! Miniszter Elvtársi Én szeretem a börtönöket! Fülemnek mennyei muzsika a kulcsok zörgése, a reteszek csattogása, az ételt hordó házimunkások lábának dobogása. Két tüdőre szívom a küblik másutt nem érezhető illatát. Nem tudok a szemnek kedvesebbet elképzelni, mint a ragyogóan felsikált kőpadlók tisztaságát, a zárkaajtók vaslemezének vörösesbarna színét, a nyári rabruhák üde csíkjait. Van-e szebb, mint amikor harmatos reggeleken a hartai, hangosi, új- galambosi, mélykútpusztai és más rabgazdaságok madárdalos ezer holdjai megtelnek a lelket vidámitó, csíkos csapatokkal? Vagy az apám életét is befejező esti létszámellenőrzésnél feszes vi- gyázzba merevedők tiszteletadása! A börtönök jól olajozott, soha nem változó, szilárd rendje! Az ébresztők, a kiegyensúlyozott délutáni séták, a takarodók! Boldog, aki egy életet töltött el ilyen gondosan szervezett, az ember egész egyéniségét, minden gondolatát, mozdulatát átfogó, az egyénieskedéstől megkímélő környezetben! Ismételten kérem, Miniszter Elvtárs, ne fosszon meg engem a börtönélettől!” szavakkal zárult az érdemes szolgálatvezető kérvénye. Tanulságos olvasmány volt. Azt is bizonyította, hogy egy alapjában egyszerű, nemes lelkű, a hivatását mindenek fölé helyező ember a stílusában is megváltozhat, ha a neki legfontosabbról szól. Megindított ez a szívből fakadó őszinteség, az érzelmek leplezetlen heve. Úgy hiszem, a hazai börtönkultúra felvirágoztatása, tehát az állam érdekében is cselekedtem, amikor a rám ruházott joggal élve, a Miniszter nevében engedélyeztem Z. Fekete Istvánnak az élete fogytáig tartó szolgálatot. ORDAS IVÁN
