Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
4 - TOLNATAJ 1989. április 2. A régi évek most jönnek ki rajtam Tabán, Decs csendesebb része. Itt él Glück János és felesége Heitzler Magdolna. Egy utcai találkozáskor említette, hogy szívesen segít - ha ez annak számít- egy beszélgetéssel, de a jövő héten éppen elutazik Harkányba, a téeszüdülőbe és akkor nem lesz itthon.- Jaj, tudja - állítja falhoz a kerékpárját Glück Jánosné - a reuma! Borzasztó fájdalmaim vannak. A régi évek most jönnek ki rajtam... A beszélgetés néhány órával később Tabánban folytatódik ezekkel a régi évekkel.- Elnézést kérek - restelkedik Glück- né - én német ajkú vagyok, és tisztábban beszélem a németet, mint a magyart. Ka- kasdon születtem 1916-ban. Szüleim grófi cselédek voltak, majd szereztek egy kis földet és azon gazdálkodtak, mint afé- le szegény emberek. Tizenkét éves koromban elmentem Szekszárdra, hogy tanuljak rendet és magyar szót. Három évig jártam dr. Kamarás Géza törvényszéki bíróhoz szolgálni... Glück János éppen végszóra lép a szobába, mert ott tart az emlékezés, hogy 1939-ben férjhez ment Heitzler Magdolna. Három fiúgyermeket szült. A kitelepítés, utána az őcsényi szálláson eltöltött évek röpke felsorolása, a megszépítő távolság hangja, éppen úgy, mint a beszolgáltatásról megmaradt pillanatok. Ezek közül is a legemlékezetesebb a feketevágás.- Azt meséld el papa, a disznót - biztatja a férjét.- Volt olyan év, hogy a népnek nem akarták elhinni, hogy gyenge a termés- meséli a papa. Jöttek a végrehajtók. A sertésleadáskor volt egy anyagöbénk, meg néhány süldöcskénk, de ezek elhullottak. Egy valahogy megmaradt. Ez úgy- ahogy meg is hízott. A levágáshoz engedélyt kellett kérni. Igen, de nem kaptam, mert a beadást nem tudtam teljesíteni. Ezt a jószágot leadni nem akartam, mondom akkor inkább levágom feketén. Kint laktunk akkor a szálláson. Megvártam, amíg a gyerekek elmentek az iskolába és nekiálltam. Egy mázsás hízócska volt. A szomszédom valamiért átjött, meglátta. Följelentett. Kicsit később jön két rendőr. Kérdezték, hogy vágtam-e disznót. Tagadtam. Bizonyítani nem nagyon tudták, mert igyekeztünk eltüntetni, kivéve a disznósajtot, mert nálunk sváboknál szokás, hogy azt sokáig megtartsuk. Én ugyan kitartóan tagadtam, amíg nem mentek a gyerekeimhez az iskolába és nem kérdezték őket is. Akkor megszeppentem, hogy bántják a gyerekeket, aztán így bevallottam. A zsírt is, a disznósajtot is le kellett adni, a Kőfalvinak, a hentesnek. Nagyon örültünk, hogy a felesége nem kaparta ki üresre a véndö alját, hanem maradt benne egy kis zsír... Hány és hány hasonló történet kerekedett azokban az években? Hány és hány ember szenvedte meg érthetetlen módon a nagy változás első éveit? Olyan kérdések sora indulhat útjára, amelyekre választ csak azok adhatnak, akik túlélői a félelemmel, bizonytalansággal teli kornak. Ezekből nőttek ki a 60-as évek is. Olyan láthatatlan, de szebbnek mondott jövőről, holnapról beszéltek a Glück Jánosné falut járó idegenek, ami talán most valósul meg.- A férjemmel és Jani fiammal úgy határoztunk, hogy én lépjek be a téeszbe és ők majd keresik máshol a pénzt. A téeszt elkezdeni, az nagyon nehéz volt. Az első munkát sosem felejtem el. Januárban vágtuk a kukoricaszárat, sárban, hóban. A Muhariné volt a brigádvezető, mert én az Alkotmányba mentem. Egy munkaegységért nagyon sokat kellett dolgozni. Zárszámadáskor egy kis almát, diót, meg pálinkát kaptunk fizetésül. Sírva fakadtam, amikor az uram kérdi, hogy na, mit hoztál? Nekünk még csak-csak ment valahogy, mert pénzt a fiam és a férjem hozott haza, de hányán voltak, akik ezt nem tehették meg. Bizony nagyon szegény volt a téesz. Én 15 évet húztam ki ott az Alkotmányban. Amikor egyesültek, akkor már jobb volt, de az elején... A piszkos trágyahordó zetorral mentünk a határba, egymás hegyén-hátán ülve, borulva,, még pad se volt. Nem volt más választásunk, ezt kellett csinálni. Meg is voltunk így, amíg az egyesülés nem lett, de akkor már csak az dolgozhatott a téeszben, aki tag volt... így maradtam a nyugdijamig. Most csak jót hallok a téeszről. Úgy erősödött már, hogy el sem lehetne pusztítani. Nézze meg, mennyi a fiatal, régen csak mi voltunk, öregek... Égy rövid időre csönd lesz a szobában. A tisztaságban és rendben legfeltűnőbbek a falakat díszítő kézimunkák. A kóborló tekintet nyomban választ is kap a meg sem született kérdésre:- Amikor nagyon elfáradok, akkor kézimunkázom. Ez megnyugtat. Már a menyeimnek is adtam, úgy láttam örültek neki. Jaj, volt ám nekem is örömöm. Nézze csak... Glückné feláll és az első szobából egy piros dobozt hoz át. Messziről mutatja, megtörli, próbálja a fedelet nyitni:- Már nyugdíjas voltam, amikor hívattak egy gyűlésre. Odaültettek az első sorba, a nagy emberek elé, és ezt kaptam... Ujjaival végigsimítja a bronz plakett betűit: „a szocialista mezőgazdaságért”. Adtak mellé még kétezer forintot is. Nagyon boldog voltam, hogy ezt megérhettem. Most meg mehetek egy hétre a harkányi üdülőbe. Gyönyörű, már voltam. Teljes ellátás és 590 forintot kell csak fizetni. Én eljárok a többiekkel együtt kirándulni is. Mit tudunk mi már csinálni, két öreg ember? Amíg a fiam élt, az volt a vágya, hogy másik szép házat építsen. Mondtam neki, lehetséges, mert ö is dolgozik, és mi is tudunk segíteni. Ö a temetőben van, a mi tervünk is meghalt. Maradtunk ebben a mi kis szegény házunkban. így lesz ez most már, ameddig élünk... DECSI KISS JÁNOS 44 éves emlék Amikor ezeket a sorokat papírra vetem, dátumszerű, sőt óra-perc pontossággal 44 évvel vagyok egy emélkezetes pillanat után. 1945. március 27-én, kedden reggel 1/4 9-kor érkezett az első szovjet lovas ahhoz a kicsiny kőpiramishoz, melynek tövében feküdtem és elme- rülten szemléltem, hogy milyen lánggal ég az Eltz-grófok kazla az átellenben elterülő Celldömölkön. Figyelőpontom nemcsak az én életemben bizonyult történelmi helynek, hanem már korábban is az volt. A kőpiramis - később honi kozákok által „kincskeresési” céllal levert - márványtábláján ugyanis a következő felirat volt olvasható: „E helyen állott öreg cseresznyefa árnyékában irta halhatatlan ódáit Berzsenyi Dániel.” Kemenessömjénben voltunk ugyanis, én pedig azért pontosan itt, mert édesanyám ma is élő nővére a dr. Berzsenyi Ádámné nevet viselte, ami egészen eddig a népig kellemes volt, a következő néhány évben aztán egyre kevésbé bizonyult annak. Mi pedig, ide értve a falu népének legnagyobb részét is, azért hú- zódtunk’a Berzsenyi, szentmártoni Radó és más uraságok pincéibe, mert nem akartunk az országút, vagyis a hadak útja mellett lenni. Ahol egyébként akkor nem jött senki. A szovjet lovasok, legyező alakban szétszóródva, pontosan a várttal ellenkező irányból, a hátunk mögül, a Cser felől ereszkedtek le. így kezdődött számunkra a felszabadulás, amit egyébként abban a pillanatban senki nem nevezett így. Az „Itt vannak az oroszok!” felkiáltás elsősorban félelmet keltett, tegyük hozzá, hogy indokolatlan félelmet. A felderítő alakulatnak eszébe se jutott, hogy civileket bántson, vagy akár különösebben törődjön velük. A németeket tudakoló kérdésüket nem volt nehéz megérteni és mert a németek már 16 órája elvonultak Söm- jénből, jó lélekkel integethettünk nemet. A „mi” oldalunk utolsó alakulata egy foszlott magyar csendőrzászlóalj volt, de már ők is pár órája távoztak. A bántatlanság láttán lassan mi is visz- szaszivárogtunk a faluba. Mást bajos volt csinálni, ezt azonban nem volt a legjobb, mert a napok múlva érkezők, akik már nemcsak üldözőkként rohantak tovább Sárvár felé, hanem pihenőre szálltak, már nem voltak mindig ilyen egyöntetűen udvariasak. Minden - nyilas - híreszteléssel ellentétben azonban a templomot nem gyújtották fel. Sőt, a plébánost, saját legnagyobb megdöbbenésére, az első vasárnapon maga a helyi katonai parancsnok küldte misézni. Valószínűleg abból a meggondolásból, hogy mindenki végezze a dolgát, azért fizetik. Szibériába se hajtottak el senkit, sőt, sok esetben nagyon hosszúra nyúló „malinko robot”- ba se. A közvetlen környéken alig egykét lövés esett, hidat se robbantottak, nem volt mit helyreállítani. „Azt hiszem, az embert legjobban ezzel jellemezetjük: olyan lény, aki mindent megszokik.” Ezt nem én fogalmaztam, hanem Dosztojevszkij a „Feljegyzések a holtak házából” című könyvében. A falu félelme is gyorsan elszállt és a helyiek egészséges érzékkel alkalmazkodtak az újonnan jöttékhez. Ebben a magyarságnak amúgy is nagy tapasztalata van, több, mint ezeréves. Különösebb kárt nem okoztak. Az urasági jószágot ugyan elhajtották, hisz a hadsereget élelmezni kellett, de a gazdaportákon csak a lovakat cserélték, ki tudja honnan hozott, le- hajtottakra. Vodkát mindenkinek örömest kínáltak, sőt, én egy szovjet kapitánynak köszönhetem, hogy mindmáig rá se tudok nézni a tojáslikőrre. Minden portáról négy tojást kívánt, utána iszonyatos mennyiségű tömény szeszből és cukorból alkotott valamit, amiből nekem is adott egy korsóra valót. Ha jól meggondolom, ez volt életem első fizikai munkával szerzett bére. Ugyanis falujárása során engem parancsolt maga mellé egy közepes ruháskosárral és így én hurcoltam italához az alapanyagot. Nem sokkal később megjelentek az Ideiglenes Kormány első falragaszai a földosztásról. Sömjén minden átmenet nélkül bámulatosan megelevenedett. A volt Berzsenyi-cselédek közül néhányan engem kértek, hogy hat gimnáziummal a hátam mögött, segítsek nekik a földosztás számításainál. Most hazudhatnám azt is, hogy részt vettem nagynéném férje birtokának felosztásában, de nem így történt. Az első lehetséges vagontetőn felkerekedtem Cellböl a fővárosba, anyámat megkeresni. Közben volt robot, sőt fogság is egy kevés, meg szökés, de ez már egy másik történet... ORDAS IVÁN A munka „Hát akkor tegyük el magunkat holnapra” - mondta mindig, minden áldott este nagyapa, miután meghallgatta az esti híreket a tejeskávé, vajas kenyér” vacsora után, s a rózsaszín kockás dunna alá bújt. Soha, egyetlen pillanatra sem maradt tétlenül, mindig talált magának munkát, mér igen idős nyugdíjasként is a házban és a ház körül. Igaz, ezért megkövetelte a magáét. Rabiátus, konok természetűnek mondták, olyannak aki nem csupán önmagától, hanem mindenkitől, aki a környezetében élt a pontosságot, az őszinteséget, s persze a családfőnek kijáró tiszteletet is igényelte. Mindig azonos időben étkezett, feküdt le, és kelt föl, s már egészen kicsiny korunkban megtanultuk tőle a „rendet". Például borotválkozás után, mikor mosdani kezdett, tiszta törülközővel toporogtunk a háta mögött, behunyt szemével csak oldalra nyúlt, s mi szolgálatkészen álltunk a törülközővel. Ezért a kegyért valamennyien versenyeztünk, s hányszor elmondta ilyenkor: „dolgos lány legyél unokám, s a szülőnek mindig add meg a tiszteletet.” Szikár, mokány, későn őszülő magyar ember volt, telente Dosztojevszkij regényeit olvasta, estén- kénfvillanyt nem gyújtott, hanem a spar- helt parazsánál mesélte első világháborús, s vöröskatona élményeit. Ilyenkor elővettük a frontharcosok naplóját, ahol a fényképe mellett az életrajzi adatait is leírták. Az egyetlen írásos emlék róla, ami könyv alakban megjelent, s valahol tán egy elfelejtett úttörőnapló mélyén a vöröskatona emlékei, mikor Szolnoknál a románok elleni harcokról mesél. A kitüntetéseit itt őrzöm a szekrényem mélyén - régmúlt idők szép emlékeit. Rám hagyta, mondván: neked van érzéked a történelem, a múlt értékei iránt. Hát van. Valahogy úgy alakult, hogy minden évszázados fénykép, születési anyakönyvi kivonat, bizonyítvány, kitüntetés, jutalomkönyv nálam maradt. Féltve őrzött kincseim között még sztahanovista jelvény is akad. Ez utóbbi apámé, az ötvenes évek elejéről, mikor a Parlamentben díszes fogadáson beszélgetett, kezet fogott az ország akkori legmagasabb vezetőivel. Rengeteget dolgozott ő is. Éjszakánként házakat tervezett, a nap fényével fénymásolta, s másnap, iskolaidő után színesre retusáltuk az „A” meg a „B” nézetet, a homlokzati rajzot. „Vigyázz magadra, meg ne fázz, ne költsd a pénzt, ne tartozz, most küldök neked ötven forintot a legszükségesebb kiadásokra” - írta egy levelében jó húsz éve apám... Nézem most a kezem: ráncos, kidagadnak rajta az érek. Tegnap kapáltam, babot, borsót vetettem, füvet gereblyéztem. A fiam a földet előtte felásta, elegyengette, a lányom tanult, s a lakást tette rendbe. Mit is mondhatnék: legyetek ti is dolgos, jóravaló gyerekeink. Mert Így öröklődik nemzedékről nemzedékre a nagyapákról az apákra, az apákról a gyerekekre a tisztesség, a kitartás, az erkölcs, a tudás, a munka sze- retete, s minden között tán a legfontosabb az emberi és családi összetartozás érzése. Emmike Stencilezett meghívót kaptam nemrég: menjek el a szülők fórumára, ahol megbeszélhetjük: mit vár a szülő az iskolától. A rendezvényre nem. mentem el, tudniillik erre a profán kérdésre rendkívül egyszerű a válasz. A szülő azt várja az iskolától, hogy az értelmes tanárok a lehető legtöbb tudással tömjék tele a gyerekek fejét. Emellett persze az sem baj, ha nevelik is a diákokat, hisz aki pedagógus, az neveléstudományból is vizsgázott. Csakhogy egyre ritkább a jó pedagógus: bár olykor akad ilyen. Például Emmi néni. Emmi néni már rég nyugdíjban lehetne, de mivel állandóan szólnak neki, hogy kevés a tanár, hát „muszáj dolgozni.” A gyerekek imádják, mert a napköziben nemcsak a házi feladatot oldják meg, hanem egyszerűen csak beszélgetnek, például a méhek életéről, Töprengéseim különleges betegségekről, sőt, vicceket is mesélnek. A minap találkoztunk, s nem'győzött panaszkodni. Na nem az anyagi helyzetére, a kereskedelmi ellátásra, a helyi buszközlekedés furcsa rendjére, hanem a fiatal pedagógusokra. Általános jelenség, hogy nem érdekli őket a tanítás, a gyerek, kötelességszerűen leadják az órákat, és rohannak haza. A kiemelkedő tehetségű gyerekekkel nem foglalkoznak, felzárkóztatásra nincs idő, a gyerek ha nem eredendően szorgalmas, vagy nem noszogatja a szülő, éppen csak a legfontosabb kötelezettségét teljesíti, így adódik, hogy egyengyerekek kerülnek ki az iskolából, s szerencséje van annak, aki az ipariskolában, középiskolában jó pedagógust, oktatót „fog ki", olyat, aki szereti a munkáját, meg a diákjait is. Emmike nem érti a fiatalokat: miért választották ezt a pályát, ha nem szívvel lélekkel, teljes erőbedobássál tanítanak. Számtalan, már kikísérletezett, és bevált módszer, tanulmány állna a rendelkezésükre, csak el kellene olvasni. De nem olvasnak, sietnek mindig valahova. Az idős tanárnő jó ideig próbált tanácsokat adni, tanítani a kezdő tanítókat, de hiába, nemigen hallgatták meg. „Nem is próbálkozom - mondja -, vén fejjel én menjek ajánlgatni magamat, ahelyett, hogy a fiatalok jönnének hozzám tanácsot kérni? Hát nem. Ennyire azért nem alázkodom meg.” Pedig hát nemcsak jó tanácsra, sók minden másra, például napi tájékozottságra is szüksége lenne egy tanárnak. Mostanában, például úgy küldik haza a nyolcadikosokat mikor történelemórán 1956-hoz érnek: ez a lecke házi feladat, kérdezzétek meg a szüléitektől mi volt ’56-ban. Ahhoz, hogy hozzávetőleg sejtse a történelemtanár, hogy mégis mi zajlott le 33 éve, nem ártana például ha elolvasná a történelmi albizottság tanulmányát - bárki számára hozzáférhető. Hiába töröm a fejem: képtelen vagyok megfejteni, hogy mi lehet ennek a már- már jelenségszámba menő felelőtlen nemtörődömségnek-az oka. Bár a tankönyvek is... Az általános iskolák 8. osztálya számára kiadott „Történelem és állampolgári ismeretek” című tankönyv kész katasztrófa. Illusztrációul álljon itt csupán egyetlen mondat: „Értelmezzétek a SZOT főtitkárának az MSZMP XII. kongresszusán elhangzott gondolatait.” A XII. kongresszus 1980-ban volt, pontosan kilenc éve. Lehet-e akkor csodálkozni azon, ha történelemórán arra a kérdésre, hogy sorolj fel kéj: ókori görög istent, a következőképp válaszol a diák: Dédász és Áfész. Georgette Hónapok óta kerestem fekete zsorzsettanyagot, míg végre ráleltem az egyik boltban. Nagy kincs, ritka alkalom, a vidéki állami boltokban ugyanis ki tudja miért nem lehet anyagot, vagyis hivatalos nevén méterárut kapni. A polcok üresek, a szövőgyárak tán már nem is dolgoznak, vagy ha mégis hát évtizedek óta ugyanazt a mintás kelmét ontják a gépek. A ruha, amit tíz éve varrattam, rég tönkrement, de sebaj, ismét megcsináltathatom, hisz van miből. Örülök a sikeres vásárnak, s velem együtt örül az eladó is, végre valakinek a kedvében tudott járni. Az idős, kedves boltos kiállítja a blokkot, s a következőt írja rá. „Két méter Georgette". Még a blokkot is másképp fogom, rá- mosolygok a pénztárosra, s bár rendkívül rossz köszönő vagyok, ezen a napon figyelmesen megyek az utcán, még véletlenül se mulasszak el senkit sem üdvözölni. Igen, nem kell sok az embernek, ahhoz, hogy jó napja legyen, elég hozzá egy régimódi bolti eladó, akiből nem hiányzik a kellem, s olykor elég hozzá egyetlen jó szó. A ruhaanyagot jó féléve vettem, s most azon töprengek: az azóta eltelt időben, hányszor és kitől kaptam egyetlen bíztató, kellemes, emberi jó szót. Hát mit mondjak? Ahhoz, hogy megszámoljam, elég lenne az öt ujjam. D. VARGA MARTA
