Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. április 15. TOLNATÁJ - 7 Goya-gyűjtemény Magyarországon hosszú sorát, köztük azt a csúnya, de a csodálatos ruházattal varázslatossá tett fiatalasszony képmását, amely a mi Szépművészeti Múzeumunk tulajdona. Az 1808-as spanyol függetlenségi háború az elnyomás elleni harcos állásfoglalásra késztette. Ezzel kapcsolatban örökítette meg a Háború borzalmait 82 lapból álló rézkarcsorozatán, melynek 80 lapja most Budapesten látható. 1814-től fokozódó süketsége teljes magányba kényszerítette az érzékeny, megviselt idegrendszerű művészt. Házának falait meghasonlott lelkének szörnyálmaival festette tele. Élete utolsó esztendeit önkéntes száműzetésben töltötte Franciaországban. Késői korszakának két elragadó alkotása, már az impresszionizmust előkészítő Leány korsóval, és párdarabja, a Köszörűs ugyancsak a Szépművészeti Múzeum remekei közé tartozik. Első grafikai sorozata, a Caprichos (Ötletek) a francia felvilágosodás eszméinek hatására készült. A francia forradalmi grafikák mellett HoMicsoda áldozat A Budapesti Tavaszi Fesztivál alkalmából mutatták be hazánkban Európa legjelentősebb művészeti alapítványának a spanyol Juan March alapítványnak Goya 218 grafikai művét tartalmazó gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ez a kiállítás Spanyolországban több mint száz helyen egymillió látogatót vonzott, s most európai kőrútján szerez új rajongókat a spanyol klasszikus festészet egyik legnagyobb mesterének. Goya Francisco Jósé Y Lucientes (1746-1828) életműve a spanyol festészet aranykorát zárja le. Festői felfogásával az impresszionizmus előfutára volt. Zaragozában tanult, küzdelmes, kalandos ifjúságában állítólag még torreádor is volt. Nyugtalan szelleme nem talált békére legnagyobb sikereiben sem. Madridban sógora műtermében dolgozott, de Itáliában is megfordult. Művészeti fejlődésére leginkább Tiepolo és Watteau hatott. Első nagyobb megbízását a madridi szőnyegszövő gyártól kapta. A spanyol népszokásokat, a jellegzetes spanyol típusokat örökítette meg kartonjain. Egyik főműve a San Isidore napi búcsút ábrázoló nagyméretű pannó, mely spanyol népünnepélyt jelenít meg. Amikor a francia felvilágosodás, eszméi Spanyolországban is elterjedtek a XVIII. század kilencvenes éveiben, a spanyol nép mérhetetlen szenvedéseit festette meg képein, annak ellenére, hogy 1789-től udvari festő lett. Termékeny arcképfestő volt. Remekműveken örökítette meg a spanyol királyi udvar tagjainak kicsinyes emberi gyarlóságait, az arisztokrácia fényűző életmódját, selyembe, bársonyba öltöztetett szépségeit, köztük Álba hercegnőt is, akinek legderü- sebb éveit köszönhette. Az 1800-as években készítette arcképeinek Minden lépre megy Eltört korsó garth metszetei és Rembrandt erős fény-árnyék hatású rézkarcai is befolyásolták formai megoldásait. A nehezen érthető szimbolikájú lapok a spanyol nép embertelen szenvedéseit tükrözik a babona, a hazugság, a zsarnoki eínyomás és az inkvizíció béklyói között. A szörnyek és démonok kísérteties világa fojtogatja áldozatait a zömmel 1789-ben készített mesteri tökélyű lapokon, melyeknek alcíme utal a tartalomra is: Ha az értelem elszunnyad, előjönnek a szörnyek. 1814 és 1816 között készítette legnépszerűbb sorozatát, a Biakviadalt. A 44 lapból álló sorozat képei a harc legdrámaibb pillanatait örökítik meg, a spanyol természet szenvedélyes vadságát tükrözik, az ember és az állat életre-halál küzdelmét ábrázolják. Goya élete végén alkotta a Balgaságok című sorozatát, mely eredetileg spanyol közmondásokat jelenített meg sötét pesszimizmussal. Hiábavalóságnak lát mindent, az ifjúságot, a szépséget, az erényeket, az örömöt, az öregséget, a fájdalmat, még a halált is, mindennek az árnyoldalát ábrázolva. A sorozat komor titokzatossága a halálközelségre utal, befejezetlen is maradt. Goya nagy testi és lelki szenvedések közt halt meg Bordeaux-ban, anélkül, hogy hőn szeretett Madridját viszontláthatta volna. Brestyánszky Ilona E jy az isten, és az mi vagyunk valamennyien. Ha egy légynek baja történik, ha egy fűszálat eltaposnak, az isten szenved, az az isten, aki fészket rakott bennünk, s aki nélkülünk otthontalan. Látszik az ablakból a Béla tér. Előttem első Béla bizarr szobra Magyarország második legnagyobb egyhajós temploma tövében, de azt szerencsére csak a lelki szemeimmel látom. Eltakarja az épület s a hatalmas templom folytatása: a börtön. Ilyen szobrot éppúgy nem lehet kitalálni, csak elkövetni, mint ilyen várost. Szőnyeggel takart bronzlépcső vezet felfele a semmibe, a bronzszőnyeg re- dőzete kifogástalan, fönt a magasban jókora trónus, amely a relativitás elve alapján csaknem eltünteti az apró termetéről nevezetes uralkodót. Mindig az jut eszembe róla, hogy aki a székét félti, saját halálát félti. A trónus ütötte agyon. Én vajon mit féltek? Engem vajon félt valaki? A sokpúpú város mindenfelől domborodik körülöttem. A régi, szegényes utcácskák szégyellősen bújnak meg valahol, már három hónapja itt élek, de valójában még nem láttam őket. Az előtérben, de legfőképpen felfele terjeszkedve takaros luxusvillák ragyognak a nekem szokatlan mediterrán verőfényben. Annyira kék tud lenni az ég, hogy ném hisz neki az ember. Magamnak vajon hihetek-e? Három hónapja egyre csak keresgélek. Olyan az egész, mintha valami kincset érő kacatot herdáltam volna el, pedig csak a múltamról van szó. Azt nem találom. Lekéstem a csatlakozást. Megadatott nekem, hogy szabadon fejezhessem ki az anyanyelvemen gondolataimat. De már fogalmam sincs, mit is gondoljak. Akár magamról, akár az engem itt körülvevő világról, amely befogad, de éppúgy nem tud asszimilálni, mint az a másik. Utólag könnyű rájönni, hogy az életveszély a legegyértelműbb, legköny- nyebben megoldható helyzet. Olyankor a szervezet, az idegrendszer minden rejtett tartalékát mozgósítja. De amikor nem az életünk, csak a tudatunk, a szellemi integritásunk, a jellemünk forog veszélyben, az eltájolt idegrendszer megbocsáthatatlan közönyt tanúsít. Magunkra hagy, amikor szembesülnünk kell azzal a homályos, formátlan és személytelen valamivel, ami a jelenünk. Csiksomlyón születtem, magas hegyek között, arrafelé mérik télen a legnagyobb hideget. Magasságom 176 centiméter, mely a gondok növekedésének arányában sem csökken. Szemem barna, diákkoromban azt mondták, őziketekintetem van, pedig csak azért nyílt tágra, hogy befogadja a világot. A tekint et fájdalmasabbá vált az évek során, az őzikéből pedig csak a lényege: a rémület maradt. Erdély nem ország és nem országrész. Erdély világ. Az a meghatározás, hogy nemzetiség, nemzeti kisebbség, csak bélyeg az ott élő embereken, ami azért megalázó, mert nem tulajdonít semmilyen fontosságot a személyiségnek. Milyen hazatudata lehet valakinek, aki csak származásilag kötődik egy földdarabhoz? Ugyanolyan, mint annak a másiknak, akiben ezen az alapon szítják a gyűlölködést, holott még az sem biztos, hogy ha a személyiség szabadon fejlődhetne, valaha megkísértené csak egyetlen ilyen emberhez semmiképp nem méltó gondolat, mint a sovinizmus. Gondolat? Épp ellenkezőleg. Én soha nem gyűlöltem, senkit, sem azért, mert más nyelvet beszélt, sem mert kék vagy szürke volt a szeme, sem, mert más hangzású volt akár a vezeték-, akár a keresztneve. És személyesen engem sem gyűlölt ilyesmikért senki. Gyűlöltek, de nem személyesen. Úgy éltünk valahogyan a gyűlölet burkában, mint magzat anyja hasában terhességi mérgezés esetén. De ettől a helyzettől nem kevesebbé, inkább mélyebbé, tartalmasabbá váltunk. Még csak nem is a mi érdemünk. A Természeté, amely felvértezi teremtményeit. Egy az isten, és az ő - illetve mi, valamennyien... Rettenetes érzés végigélni mindenki vizsgáját itt, próbatételét, amit ez a szerencsétlen helyzet hívott elő. Jószerével még azt sem gépelhetem kéziratomba, hogy emigráns lennék. Egyszerűbb azoknak a helyzete, akik a magasabb életszínvonal gyermekien együgyű bűvkörébe kerülve hazát cseréltek. Aki ma Erdélyből jön és nem értéktelen ember, nem hazát cserél. Hazát veszít. Természetesen nyer is. Nyer valamit, amivel egyelőre nem tud mit kezdeni. Állami támogatást, ENSZ-támogatást, egyházi támogatást. Magántámogatást. Rokonit a legritkább esetben. Rokon mindig fél a rokontól. Csak abban az esetben nem érzi magát veszélyeztetve, ha szegény, mint a templom egere. De nem mindenkinek jut osztályrészül önzetlen és szegény rokon, aki lelkiekben gazdag. Tegyük fel, hogy az ilyen vallomások tulajdonképpen pszichiáterre tartoznának, neki kellene diagnosztikailag és kezelésiig gondjába venni. Csakhogy ez nem betegség, hanem helyzet. A helyzet sohasem „gyógyítható”, hiába az orvo- solhatóság, mint vonzat. Csak a betegségeket lehet gyógyítani. A honvágy nem betegség, épp ezért szükségszerűen gyógyíthatatlan. No, de legyünk optimisták. Ha tehetném, azt tanácsolnám mindenkinek, aki elhagyja azt a kultúrkör- nyezetet, amelyben felnőtt, hogy ne csomagot vigyen magával. Csak optimizmust. Ezt nem lehet konfiskálni a vámnál. És voltaképpen erre van a legnagyobb szüksége. Nemcsak neki, annak a környezetnek is, amelybe belecseppen. Mert nem kerül, csak cseppen, véletleneknek védtelenül kiszolgáltatva. Igazságtalan az a világ, amely tagadja, hogy az ember embernek születik. Ezt úgy szokták választékosán megfogalmazni, hogy emberré válik. De akiről le- választatik mindaz, amit magával hozott (nem földrajzilag, hanem általános emberileg), valamiféle fordított folyamaton esik keresztül. Van, aki úgy éli végig a válsághelyzeteket, hogy tudatilag kikapcsol. De erre nem mindenki képes. Aki válsághelyzetbe kerül, és a tudata legnagyobb szerencsétlenségére képtelen kikapcsolni, kívülről-belülről kénytelen szembenézni a rémmel,' amit elbizonytalanodásnak, elgyökértelenedésnek neveznek. Nem mindenkit tud kielégíteni a bosszúvágy. Ez csak bizonyos szellemi szíbnemi szint alatt lehetséges. Márpedig, aki nem mást hibáztat, annak önmagával kell szükségszerűen szembekerülnie. Ez a helyzet csak akkor vezet skizofréniához, ha a szembenéző felek valamelyikével sikerül azonosulnia. Ha az objektivitás oly mértékével verte meg a sors, hogy egyik féllel sem tud maradéktalanul egyetérteni, két út nyílik meg előtte. Az egyik az, amelyik okvetlen olcsóbb és könnyebb megoldást kínál: sikertelennek vallja próbálkozását és feladja. A másik sokkal nehezebb. És fáradságosabb. És hosszadalmasabb. Be kell igazolnia a döntés létjogosultságát. Ebből a kényszerből fakad az emigráns soha el nem múló sikerhaj- hászata. A siker mindig személyes jellegű. Még akkor is az, ha ügyről van szó. Bukni lehet együtt. Sikert elérni csak egyedül. Ráadásul itt most van születőben a „siker világa”, a kezdeményezőkészség tegyük fel, hogy elképzelhető paradicsoma, ami bizonyos mértékig emlékeztet a délibábra. Tradíció - az tradíció. Minden szombat este megesküszöm rá, hogy vasárnap tízig alszom. Fizikailag felérne egy életmentéssel. De nem tehetem: hiszen hajnalban kezdetét veszi a Vasárnapi újság című megpróbáltatás, ami ennek a korszaknak az egyik legfigyelemreméltóbb és legnehezebben elviselhető vállalkozása. Annak is nehéz, aki felvállalta ezt a missziót, annak is nehéz, aki felvállalta, hogy rendszeresen hallgassa. Márpedig én két országban hallgattam rendszeresen. Talán odaátról nehezebb végigélni azt, amit úgy neveznék: erkölcsi szembenézés. Annak ellenére, hogy a vállalkozás merészsége és igazsága helybéli következményeket is vonz, az igazi rezonancia a túloldali. És igazak az üzenetek, amelyek hírül hozzák, hogy minél mélyebbre ásnak az igazság dimenziójában, annál kegyetlenebbek az ottani vonzatok. Nem kergetnek senkit, nem pellengérezik ki, nem állásától fosztják meg, csak biztonságérzetétől. Erről érdemes lenne egyszer tanulmányt írni: mit jelent a homály bizonytalansága pszichológiailag. Nem attól kell félniük az embereknek, ami kiszámítható, ezért és ezért a cselekedetért ez és ez a büntetés jár, hanem attól, hogy bekövetkezik a bizonytalan vég, vagy a még rosszabb, hosszan tartó bizonytalan vég kezdete, el kell kezdenünk félni a kiszámíthatatlantól, a misztikumtól, attól, hogy valaki más pszichopatológiai hajlamainak vagyunk kiszolgáltatva, hogy nem tudhatjuk, ki kit, mikor és miért jelent fel, mit szolgál ezzel, vagy még azt sem, egyszerűen félelemből teszi, hiszen az egyetlen, ami tökéletesen működik, a félelemlánc. Amikor Magyarországra érkezett erdélyi menekülteket, akiknek magyar az anyanyelvűk, románnak titulálnak, óhatatlanul az jut az ember eszébe: a tájékozatlanságnak ezen a fokán csakis Ausztriába lehet menni, az első faluba, bevásárolni. Manapság igen nehéz embernek lenni. Elég sok bátorság kell hozzá, és ezt nem mindenki reszkírozza meg. Akik ilyen kijelentésekben, címkézésekben élik ki magukat, azoknak semmilyen alkalmuk nem nyílik megérteni, hogy itt nem egy egyszerű nemzetiségi kérdésről van szó, azok hiába néznék végig Satrov Tovább, tovább, tovább... című drámáját, azok soha életükben nem fognak megtanulni angolul az egységes Európa érdekében. Azok éppúgy nem gondolnak arra, hogy nem azon múlik a jelenkor, hogy ki román, ki magyar, ki hottentotta, mint ahogy azt sem engedhetnék meg maguknak, hogy Janus Pannoniust latinul idézzék. Pedig úgy írt. És ha már Európáról esik szó, nem árt, ha tudatosul bennünk, hogy Janus Pannonius ugyan latinul írt, de a magyar irodalomtörténet szerves, hézagpótló része, a megtestesült európai és magyar humanizmus. Én soha életemben nem daloltam a Székely himnuszt. Biztosan szép, bizonyára sok embernek jelent valamiféle ki- teljesedést a lehetőség, hogy amott be van tiltva, itt meg nyugodtan, következmények nélkül lehet énekelni. Hogy mekkora bátorságadagot igényel az itteni eldalolása, más lapra tartozik. Nekem az Énekek éneke legalább olyan szép. És ugyanolyan szép Eminescu, mint Jeszenyin. Nem tehetek róla: esztétikai kategóriákban érzékelek és gondolkodom, nem előítéletekben. Ami nem azt jelenti, hogy nekem van igazam, hanem azt, hogy azoknak, akik európai szinten, világszinten kísérelik meg érzékelni az értékeket. Hozzá kell fűznöm: magyar nyelv és irodalom szakot végeztem Kolozsvárott. Nekem nem az a gondom, ha őszinte akarok lenni, hogy miképpen tudnék itt meggazdagodni szellemiekben és anyagiakban. Az az igazi gondom, miképpen tudnám megőrizni legalább azt a kultúrkincset, amit magamba szívhattam ott, ahol születtem. Pesten siker a Csíksomlyói passió. Engem anyám ott hozott a világra. Európa fővárosa - ha valakit ez még érdekel - Európa. Nem London, nem Párizs, nem Csíksomlyó, nem Vértessomlyó. És ha szabadna, megkockáztatnék egy félénk javaslatot: aki idemenekül, érezhesse magát európainak. Pontosan ennyivel jár a másik ország előtt emez. Azért, mert ott is, itt is valaki magyarul beszél, ne kelljen megtagadnia az egyetemes kultúrhagyományokat. Ne kelljen martalékul esnie a gyűlölködésnek. Az a másik nép - illetve annak értékes színe- java - éppúgy szenved, mint akit csak azért bélyegeznek meg, mert magyarul beszél. Ami az ottani konstellációban azt jelenti: európaiul. E gy népet elítélni - sötét elfogultságot jelent. Ekkora csapdába kul- túrembernek - és szívből remélem, hogy a jövö emberét bátran nevezhetjük igy - nem szabad. Hiszen egy az iéten. És az mi vagyunk - valamennyien. Domokos Eszter Zabszerda
