Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. április 15. Utassy József: Magamnak írok Mit bánom én, ha olvassa, ha nem verseimet a Nyájas olvasó! Magamnak írok. Nem csábít siker. Átlényegít az ég alatt a szó. Tudom: hazudni nem hazudtam. Minden betű ragyog. Arany sisakot hord a toliam,. s fényes gondolatot. „Célom ellesni az emberi beszédnek azokban a közvetlen és élethű megnyilatkozásaiban lüktető rezdüléseit, melyeket a zseniális Gogol nyújtott...” Egy tehetséges, huszonnyolc éves szentpétervári zongoraművész fogalmazta meg a maga számára az idézett, s egész további élete alkotó tevékenységét részben meghatározó gondolatot, néhány évvel az oroszországi jobbágyfelszabadítás után, és - ami zenetörténeti szempontból különösen fontos - csaknem egy időben Richard Wagnerral. A kivételes képességű zongoristát, Mogyeszt Petrovics Muszorgszkijt ugyanis akkoriban már jobban vonzotta a komponálás. Érdeklődése elsősorban az operaszínpad felé fordult, bizonyosan a 19. század első felének nagy orosz zeneszerzője, az életében kevéssé becsült, de halála után elven erővel ható Glinka művészetének hatására. Muszorgszkij nem az egyetlen volt Az orosz zenedráma megteremtője Százötven éve született Muszorgszkij Glinka csodálói között. A Nagy Péter uralkodása idején Nyugat felé megnyíló kapuk, az Európától addig elzárt Oroszország politikai és gazdasági felemelkedésével együtt járó kulturális felemelkedés idején természetes volt, hogy Glinka öröksége nem veszhet el, hogy az orosz nemzeti opera megteremtésére tett kísérleteit folytatni fogják az utána következők. Pétervárott létre is jött a zenetörténet egyik legfontosabb csoportosulása, amelyik egyebek közt ezt tekintette fő céljának, hivatalos neve „Új orosz zenei iskola” volt, de nevezték magukat „Nagyok kis köré”-nek, vagy röviden „Az Ötök”-nek is. Balakirev, Kjui, Muszorgszkij, Borogyin és Rimszkij-Korszakov volt az öt muzsikus, akik közül kétségtelenül Balakirev volt a vezető egyéniség, de az orosz operáért a legtöbbet Muszorgszkij tette. Amikor a százötven éwel ezelőtt, 1839. március 21-én született Muszorgszkij célul tűzte ki, hogy az emberi beszéd lüktetésének, deklamá- ciójának életszerűségét fogja megvalósítani operáinak énekszólamaiban is, akkor még csak második művén, egy Gogol-novella megzenésítésén dolgozott. A házasság című kisoperának azonban, miként az első próbálkozásnak, a Salammbónak is, csak néhány részlete készült el. Mert ekkor, 1868 őszén, már új, hatalmas terv foglalkoztatja, amelynek megvalósítására éppen egy esz- tendőnyi időre volt szüksége. Talán érzi is, hogy sietnie kell: a mindössze negyvenegy évet élt zeneszerző harmincéves korában alkotta meg az orosz operaköltészet máig legjelentősebb alkotását, a Borisz Goduno- vot. Akkoriban csak az oroszországi felemelkedést szívükön viselő, haladó rétegek értékelték helyesen a népi realizmusnak ezt az első, monumentális megnyilatkozását. Az uralkodó köröket megriasztotta a mű politikai-eszmei tartalma, a nagyközönséget pedig meglepte merészen újszerű zenei nyelve. A Borisz 1874-es bemutatója után a szerző élete már örökös verseny- futás: a fokozódó idegbaj és alkoholizmus rohamai között születnek azok a zongoradarabjai, dalai és további két jelentős operája, a Hovans- csina és A szorocsinszki vásár, amelyek máig legismertebb művei közé tartoznak. Alkotó lendülete már a Hovanscsi- na második felvonásának elkészülte után megtörik, és valójában soha nem is tér vissza. A Borisz utáni két operája befejezetlen maradt, azokon Rimszkij-Korszakov, illetve Kjui és Cserepnyin végezte el a hangszerelés munkálatait. Miként mestere, Balakirev, Muszorgszkij is örök autodidakta muzsikus maradt. Szemére is vetették sokan „sajátoszenei gondolkodásmódját", különösen hiányos összhangzattani ismereteit kifogásolva. Azt azonban soha senki nem vonta kétségbe, hogy a nagy Hándel-ora- tóriumok mintájára szerkesztett hatásos kórustablóival, a dosztojevsz- kiji, tolsztoji népábrázolást példának tekintő Muszorgszkij volt a hányatott sorsú és történelmű orosz nép és ország leghűbb ábrázolója az európai zenedráma történetében. Szomory György A százéves Chaplin „A fickónak lúdtalpa van, buggyos nadrágja, és a legnyomorultabb, legtoprongyosabb kis pasas, amilyet csak el lehet képzelni; rángatózva mozog, mintha rákok lennének a hóna alatt... de mulatságos, annyi szent.” így jellemezte a kolléga, Ford Sterling azt a Csavargót, aki 1914. február 28-án született meg Hollywoodban, Mack Sennett stúdiójában. A szülőatya, Mr. Charles Chaplin, angol állampolgárságú, de Amerikában dolgozó művész, ekkor még nem volt huszonöt esztendős sem, hiszen most száz éve, 1889. április 16-án látta meg a napvilágot Londonban. Az új figura, a Csavargó első, kamera előtti felbukkanásakor a forgatásra odasereglő, s a poénok láttán a nevetéstől egymásliasát fogó szinész-és rendezőkollégák akkor, Hollywoodban mit sem sejtettek arról, hogy filmtörténeti pillanat részesei. Mert Charlie Chaplin valóban megirta a maga filmtörténetét, és átírta az egyetemes filmművészettörténetét is. Ezzel a nyomorult, minduntalan elbukó, kisemmizett, de nagyon emberi - és olykor a szentimentalizmustól sem visszariadó - kis csavargóval lépett túl a korai filmburleszk a csak mulattatást szolgáló rövid szkeccseken, s indult el a társadalmi mélységeket is felmutató tragikomédia felé. Persze Chaplin útja, felívelése nem lehetett akadálymentes, nem volt egyszerű diadalmenet. Háborúellenes, humanista művészi hitvallásával már igen korán konfliktusokba keveredett: Chaplin, a katona című munkáját az első világháborúban elkötelezett Egyesült Államok cenzúrája csak megvágva engedte a filmvászonra. Mégis, minden hányattatás ellenére elsöprő népszerűségre tett szert; a korai filmjeinek bevételeiből Douglas Fairbanks, D. W. Griffith és Mary Pickford társaságában megalapított United Artists filmvállalat pedig később biztositni tudta művészi és anyagi függetlenségét. Chaplin a némafilmkorszak kiemelkedő művészévé lett, néhol naiv, megmosolyogtató, de mindenkor rokonszenves társadalmi elkötelezettségét, indulatait s humanizmusát olyan filmek fémjelezték, mint a Cirkusz, az Aranyláz, a Nagyvárosi fények és a Modern idők. Sokáig küzdött a hangosfilm elleni idegenkedésével szemben, míg a Hitler-jelenség ellen forgatott maró gúnyú szatírájában, a Diktátorban engedett a nyomásnak: hőse megszólalt a filmvásznon. (Igaz, ekkor is ravasz megoldást talált ki: nem a már megszokott csavargófigurát beszéltette ebben a filmben, hanem „alteregóját”, a Diktátort.) Chaplin később úgy nyilatkozott magyarul is megjelent önéletrajzában, hogy ha tudomása lett volna a koncentrációs táborok létezéséről, valószínűleg nem készíti el a Diktátort: „nem fogom tréfára a nácik gyilkos őrületét". Az amerikai jobboldalnak egyre inkább elege lett ennek a „jöttment angolnak" a másodikvilág- háború alatt mind gyakoribb és mind erőteljesebb háborúellenes megnyilatkozásaiból; hajszát indítottak Chaplin éllen, aki a hidegháborús korszak derekán, 1952-ben - a Rivaldafény be- ‘mutatója után - végérvényesen szakított választott hazájával. Elhagyta az Egyesült Államokat, és Svájcban telepedett le. Késői filmjei - közöttük a Marion Brandóval és Sophia Lorennel forgatott A hongkongi grófnő - már nem ismételték meg a korábbi sikereket; Chaplin a némafilmkorszak kimagasló, örök értékeket alkotó művésze maradt, akin - valljuk be - túllépett a filmművészet technikai fejlődése. Születésének századik évfordulóján emlékezzünk jó szívvel a szeretetreméltó, örök Csavargóra... Vértessy Péter A jellegzetes Chaplin-figura, első filmjeinek egyikében Az 1928-ban készült Cirkusz című filmben Merna Kennedyvel Borsos Miklós kézírásával és rajzával tisztelgünk Illyés Gyula emléke előtt, a költő halálának évfordulóján Muszorgszkij portréja
