Tolna Megyei Népújság, 1989. április (39. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. április 15. TOLNATÁJ - 5 A napokban történt egy megyénkbéli cégnél. A legfőbb főnök néhány napig Pesten volt. Éppen akkor, amikor egy nem is túl lényeges ügyben, gyorsan dönteni kellett. Telefonon nem tudták elérni, így egy beosztottja gyorsan vállalati gépkocsiba pattant, és szállásán kereste meg. A gyors megoldás elvileg dicséretes lenne, csupán az az egyetlen bökkenő, a megtalált főnök ez alkalomfnal - ez alkalommal is - olyan ügyben mondta ki a döntő szót, amihez nem igazán értett. Nem új dolog ez. Az elmúlt néhány évtizedben - és most nemcsak az utolsó majd félszáz esztendőre gondolok - gyakorta fordult ilyen eset elő. így alakult ki. Együtt azzal a társadalmi hierarchiával, ami.az embereket két csoportra osztotta, vezetőkre és vezetettek- re. S volt egy időszak, amikor az élen állók tekintélyét növelendő, őket szinte földöntúli képesség birtokosainak is tekintették. Ez persze szellemi tunyaságra .kényszerítette a többséget. Előbb kényszerítette, mert tilos, de legalábbis veszélyes volt saját eszüket használni, később, talán megszokásból, félelemből, már várták, lesték föntről a véleményt. A döntők pedig, mert elhitték - el is hitették másokkal -, hogy ők mindenkinél okosabbak, önteltségből, hiúságból nem is engedték hogy más szava érvényesüljön. A döntés felelőssége Ezt a vezetési stílust néhányan, ügyes praktikákkal fantasztikus tökélyre fejlesztették. Ismertem például olyan főnököt, aki új munkahelyén azzal kezdte, hogy kitartó munkával kiderítette minden beosztottjának gyenge pontjait. Hogy kinek mi a hibája, ki mire érzékeny, mivel lehet őt sakkban tartani, hogy azt ne mondjam, kényszeríteni, fenyegetni, terrorizálni. S utána ennek alapján kialakította vállalatnak nevezett bábszínházát, ahol már nem az volt a fontos, hogy ki mire képes, ki mihez ért, csupán az, hogy a sok ember, emberből faragott báb, intésre, gombnyomásra, a főnöki diktátumnak mindenben megfelelően mozduljon. Sőt, ezt néhány talpnyaló beosztottjánál oly tökélyre fejlesztette, hogy már intenie sem kellett, azok - szándékosan nem mondom, hogy ők - a gondolatát is kitalálták. Teljesítményét csupán az a közepes képességű kollégája múlta felül, aki kínosan vigyázott, csak nála gyengébb tudású emberek kerüljenek a céghez. Alárendeltjei közül a leggyengébb ké- pességűeknek adott nagyobb hatalmat, ők pedig, megrészegülve ettől, leghűségesebb hívei lettek. A beosztottak meg, itt is, ott is, szinte minden esetben engedve a kényszernek, gyorsan beleszoktak ebbe a kizárólag a végrehajtásból álló tevékenységbe. Olyannyira, hogy ha véletlenül önállóan kellett volna valamit csinálniuk, megbénultak, s kétségbeesetten rohantak parancsért, utasításért. Volt ugyanis ennek számukra egy hallatlanul nagy előnye, ők soha nem voltak felelősek semmiért. De kié volt a felelősség? Senkié! Mert az ezer gonddal sújtott, minden ügyben megoldást találó főnöktől azt nem lehetett már elvárni, hogy szaváért felelősséget is vállaljon. így aztán a hibás döntések okozta milliós, netán milliárdos károkat az élet természetes velejárójának tekintették, vagy, ha nagyon feltűnő volt, úgy emlegették, mint valami elháríthatatlan természeti csapást. Ha pedig annyira kilógott az a bizonyos lóláb, hogy valamit muszáj volt csinálni, kerestek egy balekot, s azon, mindenki megelégedésére, elverték a port. Nem volt más megoldás, hiszen a főnökök közben átalakultak kis vagy nagy istenekké, s velük szemben a felelősségre vonásnak már a gondolata is szentség- törésnek számított volna. Ők lettek azok, akik mindent megtehettek, akiknek kegyeiért versengtek az érvényesülni vágyók. Aztán jöttek a hibák, hosszú-hosszú sorban. Mert az oly szükséges kontroll elmaradt. Már szinte a feledés homályába vesző, távoli kilométerköve ennek a jelenünkig vezető útnak a gumipitypang, a magyar gyapot, de millió és millió apró kavicsának felsorolása köteteket töltene meg. Utóbbi - mondjam úgy, botrányköve - Bős-Nagymaros, ahol megint csak titokban, kontroll nélkül született a döntés. Most viszont egy újfajta felelősség-áthárításnak a jelei kezdenek mutatkozni. Nevezetesen annak, hogy a határozathozatalt megpróbálják a felelős, és remélhetően hozzáértő szakemberek helyett - a laikus, de befolyásolt és így látszólag kiokosított tömegekre lőcsölni. Merthogy legutolsó példánknál maradva, mi lehetne a logikus megoldás? Felelős szakemberekkel kiszámoltatni, mibe kerülne a már elvégzett munka visszacsinálása. Egyszer nekünk, aztán a csehszlovákoknak, amit nyilván meg kellene fizetni, esetleg a kárral, a meg nem termelt áram árával együtt. Mert ma még jószerivel azt sem tudjuk, hogy hány millió, milliárd-schillinget, dollárt, márkát építettek be a paksi erőműnél nagyobb betonkolosszusokban. Aztán mindezt összevetni azzal a kárral, ami biztos hogy várható, meg a munka esetleges folytatásának költségeivel, s a végén kijövő egyenleg előjele döntsön. Az országos ellenőrzés a szakemberek felelősségérzetét növelje. Hogy pontosan számoljanak. De én nem végzem el helyettük ezt a bonyolult, nemcsak matematikai műveletet, és főként, nem vállalom át a felelősség még ha tízmillió részre is osztott kicsi hányadát sem. A pontosság kedvéért: nem nem vállalom, hanem nem vállalom át mások felelősségét, nem mentem fel ezzel őket annak súlya alól. Mert ezzel ismét oda jutnánk csak, ahol máig ható korábbi gondjaink keletkeztek. A döntéséitakkor azért nem vállalt senki felelősséget, mert nem merte azt tőle senki számonkérni. Most pedig áthárítanák azt azt az egész nemzetre. Imitt-amott már alakulnak olyan gazdasági vállalkozások, ahol az eredményért vagyonukkal felelnek a résztvevők. Vagy állásukkal. így lassan a múlté az az alapigazság, hogy felelős beosztásból bukni nem lehet És ennek már életszaga van. Itt már van tét. Nem csupán néhány babszem, amit azok vesztettek, veszthettek, akik országos ügyekben hoztak, hoznak rossz döntéseket. -szepesiA különleges formák exportra készülnek (Folytatás az 1. oldalról.) A ház udvarában hátul, a féltetős fészer alatti nagy kupac földet leomló partoldalnak nézné az avatatlan szem.- Kályhás agyag ez, Visegrádon túlról, Bánkról való, ebből lesz a kályhacsempe - mondja Szűcs József kályhásmester. -Tudja, kétféle agyag van: a korongolni való, meg ez. Itt hátul dolgozom fel, iszapolom, belerakom ebbe a keverőhördóba - mutatja a 200 literes vashordót - megforgatom, amíg tejföl sűrűségű nem lesz, átszűröm a szitán, hogy a kavicsok fönnakadjanak, ezután viszem csak a műhelybe. A két helyiségből álló kályhásműhely sarkában húsdarálószerű gép, ezzel tömörítik, légmentesítik az agyagot, hogy miután kézzel „stokká” gyúrták, a belőle vágott szeleteket ugyancsak kézzel simítsák a formákba.- A mintázás még mindig kézi munka - mondja Szűcs József finoman simítva az agyagot a gyöngytányéros negatívba -, a darálás már villannyal megy. Gyerekkoromban mindent kézzel csináltunk. Még fel sem értem a padot, mélynövésű gyerek voltam, de már dolgoztam, felfordított fiókot raktak a lábam alá - nevet a szemüveges férfi, akinek már a dédapja is kályhásmester volt és aki megmondani sem tudja, hogy mikor tanulta meg a szakmát.- Amikor 14 évesen kimaradtam az iskolából, már tudtam korongolni, így beálltam a fater mellé dolgozni. Nem voltam ipari tanuló, mint ezek máma - mondja az 54 éves kályhás, aki önszorgalomból tette le a mestervizsgát és akinek két fiútestvére közül az egyik szintén ezt a szakmát műveli, csak néhány éve pár száz kilométerrel odébb, a környezethez illő Alexander Sütsch néven.- Exportálok a Sanyinak, az Iparművészeti Vállalaton keresztül. Csupa egyedi dolgot kér, én legyártom, ő jön, elviszi - mutat a kemencék fölötti keresztgerendákon száradó különleges, kipformájú félkész csempékre.- Ki mit kér, olyat kap, megcsinálok én mindent, ha megfizetik - jelenti ki sztoikusán, közben fényképeken mutatja az általa készített kandallókat, cserépkályhákat. Van mindenféle: hagyományos, úgynevezett „zsákkályha”, ötszögletű sarokkandalló és ülőpados, szenes, csempés remekmű. A mázzal leöntött csempék elektromos'égetőkemencékben kapnak szilárdságot, fényt.- Azelőtt a fafűtéses kemencében égettünk - mondja Szűcs József -, de öt éve már ezeket az újakat használom. Én csináltam, a szomszédom lakatos, ő segített. Hatvan-hetven csempeegység fér egybe, külön kis kemence van az egyedi darabok, próbám inták, égetésére. A belső műhely falán lévő csempekínálat a betévedő megrendelőnek nem akármilyen élmény: van itt kéz„Erezni kell az agyagot” zel festett búzavirág csokor, pusztai táj és szélmalom.- Az agyagmintákat is az uram csinálja, a gömbölyűeket korongolja, a szögleteseket szabad kézzel faragja - magyarázza a feleség, aki háztartásbeli lévén, ha a munka úgy kívánja, több időt tölt a műhelyben besegítve, mint a konyhában, így gyaníthatóan szintén „profi” a témában. Csakúgy mint fiuk, ifjabb Szűcs József, aki Tamásiban maszek kályhás.- Nem ifjú, hanem legifjabb, mert a fater is Szűcs József volt, utal a kályhásdinasztia negyedik generációjának tagja az ötödikre, aki némi kitérő után választotta csak ősei mesterségét.- Azt mondta a fiam, nem akar anynyit dolgozni, mint én - mondja a hétvégeket, ünnepnapokat is rendszerint a műhelyben töltő apa -, így aztán a Rózsa Ferenc Szakközépiskolába menttanulni. Az érettségi után aztán egyszer csak kijelentette, hogy mégis kályhás lesz. Itt volt nálam ipari tanuló, azóta is ezt csinálja. Hiába, a vérében varr - teszi még hozzá büszkén, aztán hozzáfűzi:- Jól is teszi, a maga ura, meg aztán ez.mindig bolt volt. A központi fűtés sem konkurencia nekünk, mert amellett is rakatnak az emberek kályhát, kandallót. Hiába, megmondta a fater, ennek a szakmának ezeréves múltja van, de legalább annyi jövője is. f. KOVÁTS ÉVA FOTÓ: GOTTVALD KÁROLY Ezeréves szakma Kályhások
