Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-11 / 60. szám
4 - TOLNAI FÓRUM 1989. március 11. Politikai kultúránkról Beszélgetés dr. Tóth Istvánnal, az MSZMP Politikai Főiskola művelődéspolitikai tanszékének vezetőjével Minek tulajdonítható, hogy az utóbbi időben a társadalom, a párttagság figyelmének középpontjába került a politikai kultúra kérdése? - A társadalompolitikai viszonyok radikális változásának mai időszaka véleményem szerint az 1945 utáni vagy az 1956- 57-et követő évekhez hasonlítható, amikor a korábbi időszak politikai nézeteivel, gyakorlatával és kultúrájával kellett gyökeresen szakítani. Részesei vagyunk egy új egyesülési, gyülekezési törvény kialakításának, a különböző önszerveződések gyarapodó megjelenésének, napirenden van az új alkotmány kidolgozása, a választási rendszer, a kormány feladatkörének és szerepének módosítása és még sorolhatnám a változás különböző állomásait. Azt viszont látni kell, hogy a változások először mindig kulturális, társadalomtudományi szférában jelennek meg és aztán tolódnak át a politika területére. A változások jellemzője, hogy azok a demokrácia szélesedése, a politikai pluralizmus irányába mutatnak, ami az egyénektől egészen más politikai kultúrát igényel, mint amit az elmúlt évtizedek során gyakoroltunk. Felnőtt egy új generáció, amelynek mások a történelmi tapasztalatai, más politikai értékei vannak, mint az előző korosztálynak. Erre lehet példa akár a KISZ körül zajló viták, akár más ifjúsági szerveződések - FIDESZ, Unió a Demokratikus Szocializmusért, IDDSZ, stb. Az új generáció másfajta politikai kultúrával rendelkezik. Ebből, illetve a társadalmi környezet megváltozásából következik, hogy az idősebbeknek is szakítaniuk kell a korábban megszokottá vált politikai kultúrával. Ennek igénye nyomon követhető pártállástól függetlenül a tömegtájékoztatásban és az egyre erőteljesebb közvéleménykutatásban. Napjainkban az is tapasztalható, hogy egyes hagyományos szervezetek - például leginkább a KISZ, a szakszervezetek - tartalmi munkájukat tekintve „kimerültek”, s az ott résztvevők nem látták a politikai cselekvés értelmét. így nem is akartak a ko- rábbbi módon e szervezeteken belül politizálni. Az aktivitás hiányának alapvető oka nem az egyén felkészületlensége, nézeteinek alapvető változása volt, hanem többnyire a szervezet bürokratizálódása, szervezésképtelensége. Azok az egyének, akiket ezzel mintegy távol tartottunk az aktív politizálástól, most a nyíltság, a demokratizálódás szélesedésével helyet találnak a különböző mozgalmakban, politikai célzatú egyesületekben, például a Demokrata Fórumban, a TDDSZ-ben, a Bajcsy-Zsilinszky, a Veres Péter vagy más társaságokban.- Egyáltalán mit takar a politikai kultúra fogalma?- A politikai tevékenységnek az a módja, amely a társadalom politikai rendszerében, mint egyéni - vagy csoportos - magatartásforma jelenik meg. Magában foglalja a politikai rendszer működésével kapcsolatos szubjektív elemeket, a politikai, jogi, erkölcsi ismereteket, megítéléseket, normákat, hagyományokat, az egyén politikai aktivitását, a műveltség, a tudás meglévő szintjét. Utóbbi nem egyszerűen iskolázottságot jelent, mivel a politikai kultúrában az érzelmi beállítottság, a történelmi meghatározottság, a csoport-, réteg-, és osztályérdek, tehát a körülvevő környezet is megjelenik. A politikai kultúra értékelése, egyes elemeinek megítélése koronként változó. De a társadalmi fejlődéssel párhuzamosan az egész is állandó változáson megy keresztül.- Miként lehet befolyásolni a politikai magatartást?- Az egyének politikai magatartását a politikai kultúra három, viszonylag jól elkülöníthető szintje befolyásolja. A politikai irányítás kultúrája gyakorlatilag az általános politikai irányítás megalapozottságát, a társadalmi változásokhoz, igényekhez való alkalmazkodás képességét, dinamizmusát jelenti. A másik szint a vezetés kultúrája, tehát hogy milyen intelligenciával, szakmai, politikai ismeretszinttel képesek a döntés végrehajtását megszervezni. Az előző esetben a program, az irány kijelölése, mig utóbbinál a végrehajtás lebonyolítása a döntő. Nem szorul különösebb bizonyításra, hogy a vezetés politikai kultúrája napjainkban felértékelődött. A harmadik elem, a befogadó, a résztvevő tömeg szakmai, politikai kultúrája, műveltsége, előítélete, politikai magatartása. E folyamat nem csupán politikai, jogi, gazdasági ismeretekből, szabályok betartásából áll, hanem a szuverén állampolgárok döntési folyamatban való részvételéből is.- Napjainkban az alakuló, formálódó közélet milyen új értékeket kíván? A politikakultúra szempontjából a környezet, a demokratizálódás, a nyíltság, a sokszínűség nagyon fontos. Változik a társadalmi vélemény, például a szocialista demokráciáról, a pártegységről, vagy azon belül a platformszabadságról is. Korábbi időszakot elemezve a szociológusok azt is tapasztalták, hogy nálunk a szabadság, egyenlőség eszméje - más polgári demokratikus államok kultúrájához viszonyítva kisebb értékkel bírt, mint a nyugalom, a jólét, a biztonság. Ez nyilvánvalóan ösz- szefüggésben volt az 1956-ot követő konszolidációs politikával, amikor éppen ezek az értékek kerültek előtérbe, így a politikai vezetés is a tartósításukra helyezte a hangsúlyt - még akkor is, amikor az gazdaságilag nem volt alátámasztva. A politikai rendszer megújításával, a demokrácia, a véleménynyilvánítás és cselekvési szabadság szélesedésével párhuzamosan fejlődik a politikai kultúra is. Ennek során alakulnak ki, épülnek be az egyéni és társadalmi tudatba azok az új értékek, amelyek a mai követelményeknek leginkább megfelelnek.- Az új értékek, magatartásminták kialakulása nem egyik napról a másikra megy és nem zajlik viták, ideológiai, politikai küzdelmek nélkül. Vitakultúránk mennyire teszi az egyént alkalmassá a változásokban való részvételre?- A párbeszéd, mint társadalmi érintkezési forma, napjaink politikai viszonyai között, szinte létkérdéssé vált. Ez természetesen azt is feltételezi, hogy a párbeszéd résztvevői partnernek fogadják el egymást. A kölcsönösség elve, a tolerancia, az értelmes kompromisszumokra való készség a politikai élet velejárója kell hogy legyen. 1956 után az ideológiai, napjainkban a politikai pluralizmus megjelenése szükségszerűen feltételezi a más nézetek és vélemények, ideológiák és mozgalmak iránti toleranciát. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a tolerancia a viták során nem mindig, vagy csak különböző mértékben nyilvánult meg. A viták másik szükségszerű követelménye a kompromisszumra, a kölcsönös megegyezésre való hajlam. Korábban sajnos a kompromisszum kifejezés - hazánkban, és más marxista gyakorlatban is - valamiféle pejoratív, negatív kifejezést takart, aminek szem előtt tartásával elvetettük az ésszerű, szükségszerű kompromisszumot is. Egyre nyilvánvalóbb ma már, hogy csak a kulturált vita, a reális politikai értékelés teremtheti meg az ország kibontakozása érdekében való társadalmi méretű, új stílusú együttműködést. (MTI-Press)' PUSZTAY SÁNDOR Kell a pártban a platformszabadság? A címben feltett kérdésre a párttagság válaszol majd. A Központi Bizottság mellett működő pártpolitikai munkabizottság első ülésén mindenesetre elfogadott egy tézistervezetet, amit most bocsát pártvitára. Érdemes végiggondolnunk, hogy miért került előtérbe maga a fogalom, hogyan függ össze a párton belüli platformszabadság a párt megújulásával. Tény, hogy a nyugat-európai pártok többségében - a kommunista és munkáspártokban is, a polgáriakban is - elismerik a platformalakítás jogát. Lenin a frakciózást elvetve, a platformszabadságot nemcsak megengedhetőnek, hanem nélkülözhetetlennek tartotta. A történelmi és a jelen idejű tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a demokratikus döntéselőkészítés, a szabad véleménynyilvánítás „terméke" a platform. Megnehezíti ezek értelmezését, hogy - idegen szó lévén mind a platform, mind a frakció -, előbb magyarítani kellene őket. Miként a pluralizmust is. Maholnap ugyanis agyon koptatjuk a politikai zsargon újabb és újabb kifejezéseit, anélkül, hogy pontosan tudnánk, ki mit mond velük. Hol húzódik a határ a platform és a frakció között? Akár a magyar kommunista mozgalom történetében mit tekinthetünk egyiknek és mit a másiknak? Egyfajta közelítési mód, ha a platformok lehetséges kialakulását vizsgáljuk. Nevezetesen: ha a pártban valóban szabadon nyilvánítanak véleményt, s ha a döntések a többségi véleményen alapulnak, akkor mi történjék a kisebbséggel? A demokratikus centralizmus elve, a párt cselekvőképességének szavatolása azt követeli meg, hogy a kisebbség is végrehajtsa a többségi elhatározást. Ugyanakkor joga, hogy véleményét fenntartsa, s hogy pártfórumon újra megméresse. Nyilván attól függően, hogy a történések igazolják-e vagy sem nézeteiket. Azaz: a kisebbség a többséget akarja megnyerni. A többség megnyeréséhez viszont elengedhetetlen feltétel a párton belüli szövetségesek megkeresésének lehetősége, a kisebbségi vélemény, pontosabban nézetrendszer nyilvánossá tétele. A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy ahol gyakorolható a platformszabadság, ott a szerveződés csak párton belül megengedett. Elképzelhetetlen, hogy más pártok tagjaival keresnék a kapcsolatot. Milyen haszon remélhető a platformszabadságtól? Részben a döntések válhatnak megalapozottabbá. Könnyű belátni ugyanis, hogy a kisebbségi vélemény fenntartása egyúttal ellenőrzés is. Kontroll, hogy vajon azt eredményezi-e a döntés, amit föltételeztek róla. Másrészt: a platformszerveződés aktivizál. Természetessé válik, hogy a támogatni vagy elutasítani kérdés állandósul. Mert a dilemma nem kiiktatható. (Megszületett a döntés, tehát nincs miről gondolkodnunk tovább - jellemezhetjük a korábbi felfogást. Döntöttünk, de a döntés helyességét megvalósításával kell igazolnunk egy vagy több alternatív elképzeléssel szemben - ez lehet a jövő gondolkodásmódja.) Természetesen a platformszabadság sem varázsszer. A párt megújulásának nem egyetlen ismérve. És bizonyos veszélyeket is hordoz magában. Mindenekelőtt számolni kell azzal, hogy egyfajta tartós megosztottsághoz vezet - a véleményeket illetően. De nem vezethet megosztottsághoz a cselekvésekben. Valóban konfliktushelyzet, hogy véleményemmel a kisebbséghez, tetteimmel a többséghez tartozom. Márpedig e kettősség vállalása, elfogadása nélkül a párt működésében keletkeznek zavarok. Képviselhetem, hirdethetem meggyőződésemet, harcolhatok elfogadtatásért, de nem gátolhatom a többségi döntés megvalósítását. Az is tisztázandó, hogy a platformok küzdelmében milyen eszközök megengedettek. Nehogy a különvélemény netán pártellenes tevékenység megbélyegzést kapjon, illetve, hogy a platformszabadság nevében frakciózás kezdődjön, ami - ugyancsak találunk rá példát - pártszakadáshoz vezethet. A cél ugyanis ezzel ellentétes. A párton belüli nézetkülönbségek nyilvános ütközéseiből jöjjön létre megegyezések sora. Most a pártvita, a fölkészülés, az esélyek latolgatásának időszakában vagyunk. A közös gondolkodás stádiumában. (MTI-Press) M. D. Vita vagy vagdalkozás? A viták hónapjait éljük, ami önmagában is örvendetes, hiszen a viták felszínre hozzák a különböző nézeteket, és okkal remélhetjük, hogy a nézetek megismeréséből és ütközéséből végül is sikerül valamilyen megegyezésre jutni. Miután elszoktunk a nyilvános polémiától, az éles megfogalmazás meghökkentést vált ki. így is lehet, így is szabad? Nemegyszer sértegetéssel, személyeskedéssel? Miért ne. Csak éppen azon érdemes elgondolkodni, hogy az ilyen csatározásoknak mi a haszna. A közéletben megjelenő valamennyi új szerveződés, érdekképviseleti vagy politikai szervezet, mozgalom célként fogalmazza meg, hogy a gazdasági-társadalmi kibontakozást szolgálja. Egyik sem kíván anarchiát, netán gazdasági-társadalmi katasztrófát. Józan ésszel aligha tételezhetjük fel, hogy bárkinek is érdeke lenne a „minél rosszabb, annál jobb" állapotba süllyedés. Az is nyilvánvaló, hogy a széthúzás, a különböző törekvések kategorikus elvetése semmire sem kínál megoldást. Ismerjük meg egymást, és keressük a kapcsolódási pontokat. Nem könnyű feladat. Részben a kölcsönös bizalmatlanság miatt. A bizalmatlanság forrása, hogy néhány alternatív szervezet, egyelőre kimunkált program nélkül, rendre az MSZMP szerepét kérdőjelezi meg, és nem egészen világos, hogy mit értenek a hatalom megosztásán, milyen felelősséget vállalnak példának okáért a gazdaság átalakításából. Megnyilvánulásaik központi kérdése: a többpártrendszer, a jogállamiság, a parlament szerepe, másszóval a politikai intézményrendszer gyökeres átalakítása. S persze a múlt bírálata. Miközben a párt ugyancsak meghirdette az intézményrendszer reformját, ennek jogi szavatolását immár több új törvény megalkotása és továbbiak előkészítése jelzi, formálódik az új alkotmány, az országgyűlés téli ülésszakán az igazságügy-miniszter a párttörvény tervezetének augusztusig történő kidolgozását ígérte. (Az MSZMP és az MDF képviselői között január 20-án rendezett kerekasztal- beszélgetésen éppen az MDF részéről hangzott el, hogy az átalakítás már-már kapkodó, másszóval korántsem vádolható most a „hatalom” lassúsággal.) Azt a fölismerést, mely szerint a gazdasági reform kiteljesedését gátolta az intézményrendszer megcsontosodása, illetve a kívánatosnál kisebb módosítása, gyakorlati lépések követték. A párt a múlt mélyreható, hiteles elemzését határozta el, mert el akar határolódni mindattól, ami hibásnak bizonyult. Maga a pártmozgalom is változóban van, ennek is ismertek á tényei. Azaz: számos kapcsolódási pont kínálkozik a politika színterén. A versenyhelyzet nyilvánvaló. De lehet-e csak a politikai pluralizmus érvényesüléséért, a társadalmi demokráciáért versengeni? Mozdul-e, változik-e csak ettől a gazdaság? Javulnak-e általa az életkörülmények? A múlt bármilyen alapos elemzése sem mentesít a múlt gazdasági következményeitől. Hosszan vitázhatunk a terhek megoszlásáról. Bizonyos, hogy a lakosság és az érdekképviseleti szervezetek az életszínvonal romlását tapasztalják, a terhek megosztásának mai gyakorlatát igazságtalannak érezvén. A gazdálkodó vállalatok jelentős része ugyancsak a terhek növekedését panaszolja, a költségvetés viszont mind szűkebb erőforrásokat birtokol. Az ellentmondás, a feszültség aligha tagadható. De van-e feloldására mód? A kormányzat kinyilvánította következetességét. Bármilyen jogosak is a követelések, engedékenységre, meghátrálásra nincs lehetősége. „A kormánynak nincs hová hátrálnia” - mondta a miniszterelnök. Csak a termeléstől, a hatékonyságtól remélhetünk pótlólagos forrásokat. Vitáinkban mintha erről kevesebb szó esne. Félő, hogy az eszmecserék illúziót táplálnak, agazda- sági bajok orvoslására arra alkalmatlan terápiát hirdetve. A jogos követelések puszta ismételgetése - a gazdasági realitások figyelmen kívül hagyásával - patthelyzetet teremt. Végül is hitelüket vesztik a követelések képviselői, és gyakorlati támogatás nélkül marad a gazdasági kibontakozás is. Marad a parttalan vita, vagdalkozással tarkítva, ami lehet roppant izgalmas, persze, de jutunk-e előbbre általa? (MTI-Press) M. D. Mi lesz a konszenzussal? Alakuló többpártrendszer, társadalmi viták, viták az MSZMP-n belül - napjaink felgyorsult politikai-társadalmi életének jellemzői. Úgy tűnik sokak számára, hogy „felborult, felbomlott a társadalmi köz- megegyezés”. Fölbomlott-e valóban, vagy azoknak van igazuk, akik úgy tartják, hogy éppen a napjainkban kialakult viták lehetnek az alapjai az igazi konszenzusoknak? Vita és konszenzus? Korábbi gondolkodásmódunk szerint, de talán a formális logika értelmezése szerint is egymásnak ellentmondó fogalmak. Igen, hiszen a vita éppen a vélemények különbözőségét jelenti, nem pedig az egyezséget. Hogyan szólhatnánk köz- megegyezésről, amikor társadalmi szinten is felértékelődik a különvélemény, amikor sorra alakulnak a különböző alternatív szervezetek, amelyek létét az ellenvélemény alapozza meg? Újra kell fogalmaznunk, újra kell értékelnünk a társadalmi közmegegyezésről alkotott véleményünket. A konszenzus elemei közül kettő társadalmunk lényegét határozza meg: közmegegyezés a béke akaratában, s társadalmi méretű egyetértésben egy igazabb úton elért szocializmus megvalósításában. Az alappillérek tehát adva vannak. De ahogyan mindennapi életünk a nap minden órájában felkínálja a feladatokat, amelyek megoldásra várnak, úgy születnek hosszabb és rövidebb távú kérdések,, amelyek megválaszolásához egyre inkább szükséges a közmegegyezés. Az a demokratizálódási folyamat, amely hazánkban az utóbbi években elkezdődött, alapja lehet e konszenzusok megkötésének. Igen, többes számról van szó. Mert igaz, hogy a lényegi társadalmi szintű megállapodások jelenthetik a társadalmi haladás alapjait, de ugyanakkor éppen az átalakuló, változó társadalom diktálja és követeli, hogy e haladás a részkérdésekben is megkötött kisebb vagy nagyobb köröket érintő konszenzusok révén valósuljon meg. Itt vagyunk hát napjainkban a viták közepén és féltjük, olykor keressük a társadalmi közmegegyezést. Úgy tűnik: félteni nem szükséges. Mert az igazi közmegegyezés feltételezi, e jelképes „szerződése” megkötése előtt az egyenjogú partnerek vitáját, érvek és ellenérvek ösz- szecsapását, a meggyőzést és a tudatos kompromisszumot is. Persze a konszenzusokról szólva, mindig hajlamosak vagyunk nagy szavakat használni, holott e közmegegyezés lényege csakis a mindennapok valóságához kötődhet. Hiszen konszenzus értékű egy település döntése egy-egy új út nyitásáról, vízmű építéséről, vagy éppen arról, hogy mire költsék a falu pénzét. S természetesen, ha áttételek segítségével is, de köz- megegyezés kérdése egy-egy új törvény meghozatala, csakúgy mint az a tény, hogy az új alkotmány tartalmazza-e a népszavazás elrendelésének és lebonyolításának szabályait vagy sem. Első hallásra, első olvasatra úgy tűnhet: a demokratikus választások jelentik a köz- megegyezést. A konszenzus azonban több ennél. Igaz, demokratizmus nélkül nem beszélhetünk közmegegyezésről, de a konszenzus lényegesen többet jelent a demokratikus többség akaratának megvalósulásánál. S talán éppen ezért lehet és van különös rangja, súlya és jelentősége a demokratikus vitáknak. A közmegegyezés - leegyszerűsítve - minősített többségi vélemény. S nem is keli messzi időkbe visszamennünk, ha ezt értelmezni akarjuk. Elég összehasonlítanunk a pár évvel ezelőtt annyi vihart kavart településfejlesztési hozzájárulás, az „ezerszer elátkozott” teho „karrierjét” az egyes településeken. Ahol az ötven százalék plusz egy fő fogadta el, szavazta meg a tehot, ott azóta már meg is szüntették, ahol viszont a lakosság több mint kilencven százaléka fogadta el, kötötte meg a konszenzust, ott hasznosan él és virágzik. Nyilvánvaló, hogy minél erőteljesebb a többség, annál nagyobb a valószínűsége a közmegegyezésnek, amely már nemcsak elfogadást, alkalmanként beletörődést, hanem sokkal inkább elkötelezettséget, az adott célért való tenni akaró szándékot is jelenti. Ezért kellenek hát a viták. A vitákhoz pedig természetesen az érvek, ellenérvek, a vitázó készség, a nyitottság és a tisztesség. Igen, a tisztesség is, amely mentes gyűlölettől, elvakultságtól, hatalom adta fölénytől, mindent kritizáló demagógiától. Olyan vitákra van szükség, amelyekre a partnerek a meggyőzés szándékával, de a meggyőzhetőség lehetőségével érkeznek. Fel kell készülnünk ezekre a vitákra. S ez a felkészülés nemcsak tisztességet és jószándékot igényel, nemcsak a vitakészséget követeli mqg, hanem legelsősorban a szellemi, s jó értelemben vett ideológiai muníciót is. Mert ma már egyre kevesebbet érnek a korábban vitának minősített „beszámolók” ■ akár tanácsüléseken, akár a Parlamentben zajlanak azok. Küszöbön áll hazánkban a többpártrendszer. A pártok kialakulásával minden bizonnyal erősödnek majd a viták, amelyek középpontjában való részvétel, a programok elfogadtatása áll. Konszenzusok nélkül nincs, nem lehet előrelépés. _ (MTI-Press) B. A.
