Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-11 / 60. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. március 11. Drescher J. Attila: Via Dolorosa Szavak magyar szavak - fölkeltenek lázítanak hogy lehetne s hogy nem lehet közel az utolsó kenet sikoltó bánat - havasszépe szép szavú nép kételyek népe motoz a honvágy őrszem moccan hány ösztön él e mozdulatban amott: a táj a hon a gyermek emitt: csak béke emberség nemzet Hová taszltsz még Mostoha hol vár az újabb Golgota? (1989) Fogadalomtétel Hozzád is Uram hamarosan verseket fogok írni (1989) Cinikus dal „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma” - s ha rohanni kell, lemarad a béna; koldusok közt szegény a király. Ugorj hát egy nagyot - olykor a csönd a jobb. (1989) Portrékban az emlékezet Kiállítás vándorúton Pereg az emlékezet filmje. 1931. október 26-án indult a „felvétel” Erdélyben, amikor Balázs János kertészmunkásnak és nejének, Pálfi Veronikának fiúgyermeke született. Annak a földnek a varázslatos emléke kísérti a másfél éve Vácon élő festőművészt, Balázs Imrét, aki nemcsak a retinán megrögzödött tájat, de az ecset mellett tanára, Bordi András, mestere, Miklóssy Gábor szellemét is magával hozta. A marosvásárhelyi, a bukaresti, a kolozsvári festőiskola nyomot hagyott az Erdélyben, Magyarországon, NSZK-ban, Jeruzsálemben, New York-ban kiállított képeken. Pereg az emlékezet filmje, felbukkan egy-egy arc, állóképpé merevedik az emlék. Ebből lesz a portrélánc, erdélyi arcok lánca, Vita Zsigmond, Kemény Ferenc, Györfi Kálmán, Ács Alajos, Csíki Boldizsár - az arckéKányádi Sándor költő portréja Réka - avagy: kettős portré pék, nevek mögött ott vibrál egy nagy hagyományú, magyar nyelvű és tar- tású művelődési élet mély bonyolultsága. Emeljük ki az arcképcsarnoknak beillő anyagból Kányádi Sándor költő képmását: egymáshoz közel álló valörök, tónusok, izgatott vonal- vezetés érzékelteti a kusza, kegyetlen valóságban már csak a kétség- beesés mércéjével mérhető tisztánlátás magasfeszültségét. A fennmaradás gondjával szembenéző, mélységektől elgyötört tekintet, a tehetetlenségből a remény és a cselekvés felé mozduló kéz a drámai megfogalmazás eszköze. író, költő, zeneszerző, színész. És köztük valaki, aki itt is jelen van önnön portréja mellett: Réka, a művész lánya, az emlékképek között a kézzelfogható, a virulens jelen. Múlt és jelen másként is szembenéz egymással a tárlat anyagában. Az egyik legdrámaibb Dózsa-ábrá- zolással mai visegrádi táj néz farkasszemet: a történelem sötét tónusaival nyugtalan zuhatagai feleselnek a zöldeknek, az okkereknek. Hogy mi hozta a bonyhádi művelődési központba ezt a tárlatot, arra maga Balázs Imre válaszol:- Ez a vidék egy kicsit a Székelyföldet jelenti nekem a táj és annak lakói révén. Szeretném, ha portréim, megfestett anyagom akár kis falvak egy-egy osztálytermébe is eljutnának. Ez a kiállítás tavaly indult vándorútra, meghívásoknak tettem eleget nagy örömmel, azt a hagyományt követve, amely Marosvásárhelyen alakult ki, és aminek köszönhetően a kis székely falvakat is végigjártuk. Az idén Nádudvaron és Zalaegerszegen állítottam ki ezt az anyagot, mielőtt a bonyhádi meghívásnak eleget tettem volna. Terveiről annyit mond: szeretné egy olyan kiállítás anyagát összehozni, amely itt készült munkáit mutatná be. De ehhez előbb végig kell pergetnie a filmet. Az emlékezet filmjét... DOMOKOS ESZTER Fotó: SÖRÖS MIHÁLY Csontos Gábor:‘ Imádság Tündérért Hajnal Lina jött hozzánk. Szerettem, ha jött. Nagy kaskákkal állított be, lerakta őket az ajtófélen, a kendőjét megoldotta, de még nem tette le, itt nálatok minden olyan csetres, egy székre nem lehet leülni, mondta, mire anyám felcsattant, hol van itt szék, pitvar ez, te, itt nem üldögél az ember, hanem főzi a krumplit a disznóknak, segíts inkább, vegyük le a tűzről. Nevettek. Alig is bírták a krumplis fazekat épségben lerakni a földre. Hajnal Lina nem akart kellemetlenkedni, nem is azért mondta, amit mondott, meg aztán az ő konyhája még csetresebb volt, azt még én is megállapíthattam, ha nagy ritkán ott jártunk anyámmal, ha éppen magával vitt valamelyikőnket, a bátyámat azért, hogy segítsen vinni valamit, s engem, a kisebbet, ha nem volt kire hagynia. így fordultam én meg már karonülő koromban Hajnal Linánál, aki anyámnak sógornője volt, nála jóval idősebb, tán tizenöt esztendővel is, akiről csak az járta itthon minálunk: Lina, az igen, ügyes asszony, annak van mit aprítania a tejbe, hej, az a fürdő. Igen, a fürdő. Hajnal Lina férjét Anti bátyámnak hívtuk, más meg Tündér-Nagy- nak, ilyen csodálatos neve volt, én már a nevétől odavoltam. Szerettem nagyon a tündéreket a mesében, ha nagynéha mesélt anyám, a tündérest követeltem ki tőle, szerette is mondani, mert azt jól tudta, a többi mesével meg mintha hadilábon állott volna, azokat folyton ösz- szekeverte, felforgatta, villával hányta elénk, ahogy éppen az eszébe ötlött. Anyámat is, persze, úgy hívták, jóllehet neki sose mondták így, a teljes név csak a férfiaknak járt ki, anyám egyszerűen Nagy Zsófia volt, vagy csupán Tezsófi. Hogy miért szerettem én Hajnal Linát? Hát nem is tudom, tán hogy olyan göndöröket tudott kacagni. Úgy hullott le ajkáról a kacagás, mint gyalu alól a forgács. Aztán meg Lina néném mindig felkapott, már amíg fel bid kapni, összecsókolt, amitől én kuncogtam, meg borzong- tam, mert az állán volt Hajnal Linának egy semmi kis szemölcs, amiből néhány szál szőr ütközött ki. A szőröcskék csiklandoztak, ha összecsókolt. Az nagyon jólesett nekem. De még hurkaszaga is volt Hajnal Linának. Ezt is szerettem. Kásáshurkaszaga volt neki, s a hurkák közt a kásás a legjobb. Igaz, ahogy nőttem, a kolbászt már kezdtem jobban szeretni, mint a kásás hurkát, de azéd a szagát a kásásnak, s éppen Lina nénémen, azt azért továbbra is szerettem. Azt a jó puha arcát nekem nyomta, beléfolytam, meg ő folyt énbelém, tán belé is haraptam volna, ha lehet, de se nem lehetett egy akkora gömbölyűség- be, ami még a legnagyobb almánál is nagyobb és gömbölyűbb, meg nem is lett volna szabad. (A kisfiú még nem volt hatéves ezen a nyáron, pici volt, és nagyon mulatságos kis kölyök, olyan, akire azt mondják, hogy koravén. Őrá persze senki sem mondta ezt, hiszen azok között, akik közt élt, nem járta ez a kifejezés, talán meg sem értették volna, mit jelent az, hogy valaki koravén. Meg aztán az az igazság, inkább valóban csak kinézetre volt koravén, a gondolkodása, szellemi arculata gyerekes volt, nem visszamaradott, de a koravénekre jellemző gyermekien bölcs sem. Amolyan fantáziáló, hol síró, hol nevető kisfiú volt, aki jószerivel csak érzelmileg képes felfogni a világot.) Hajnal Lina leült mégis, apám dikójára, gyeride húsom, odaintett magához, aztán belepréselte az orromat a végtelen gömbölyű hurkapuha képesfelébe, miközben a szemölcse szőröcskéi csiklandozva bizserélték a bőröm, egyemalelked, mondta, demegnőttélmiótanem- láttalak, fújta belém a hurkaszagot, eljösszlinanénéddelaranybogár? Az ötlettől maga is meglepődött, és eltolva magától, rátámadt anyámra:- Tezsófi, hát már sose adod ide nekem ezt a gyereket? Mindig csak ígérgeted? Tán hozzá vagy te ehhez nőve, vagy dógoztatod, hogy nem engeded hozzám? Megfúnám én ez alatt még a széket is, tudhatod, hogy bolondulok a kölykökért, énnekem csak csupa jányt adott a jóatya, kölyköt még véletlenül se, hát legalább ezt engedd el egy kicsit a tanyára, hogy lássam, legyen ott kéznél, hogy belefaljak. így ni! Azzal megint a karja közé sodorintott, s kezdte elölről a nyomorgatásomat.- Nyalod-falod - dünnyögte anyám -, nem süvegcukor ez, csak egy büdös kölyök. De látszott rajta, hogy boldog. Hogy az ő fiát, engemet, egy más asz- szony így tud szeretni, dédelgetni. Nem mondom, nekem is hízelgett a dolog, ha igazából jól nem is esett, régen volt az, amikor még kicsi voltam, és a csiklandozás meg a hurkaszagú puhaság vonzott, most már inkább csak elfogadtam a régi emlékekre való tekintettel, kicsit még most is beleborzongva a szőröcskékbe, de már némi férfiúi húzódo- zással. Azt ugyanis hamar megtanultam a mi családunkban, nem arra való az ember, hogy egymást csókolgassa, ölelgesse, még a csecsemőt, karonülöt hagyján, de az annál nagyobb már ember, az csak bajnak van, hiszen éhes, ruha kell rá, ki kell vakarni néha a koszból, egyszóval emberi gondok adódnak vele. Különben sem volt szokás nálunk a fogdosódás meg az ölelgetődzés. Nem simogattuk mi se kutyánkat, se macskánkat, s dehogy vakargattuk a malacokat, ahogy mások néha megtették. Ütni, az persze más. Anyám ütött bennünket, meg az állatokat is, ha szükségesnek látta.- Elviheted énfelölem, ha más bajod nincs - mondta Hajnal Linának.- El is viszem - bizonykodott a néném -. Eljössz velem, húsom? persze, hogy eljössz! Pakold ki azt a pár tojást, Tezsófi, meg a diót is pakold ki, hónapután pünkösd, süthetsz dióspatkót. Ne álljon ott nekem, harmadéve is csak rám avasodott az a sok dió, néha borzasztó sok terem, máskor meg lefagy az egész, a tojást meg úgyis elszednék az embertől, be kell azt adni mind, az isten tojása is kevés lenne nekik. Hiszen ha olyan bolond vónék! Tudom én jobb helyét. Adom, akinek akarom. (A kisfiú ezt az egész beszédet nem igen értette. Se a hangsúlyokat, amelyekkel a szegény rokonnak adni szoktak, lekötelezve egyben majdani szolgálatokra azt, akinek nincs beadása, hiszen földje, gazdasága sincsen, de legfőként nem értette, hogy micsoda titokzatos helyre kell beadni Lina nénjének a tojást, ahova nem akarja beadni. Elképzelt egy nagy fekete ajtót, félelmetes fekete ajtót képzelt el, a fantáziája különösen hajlott a rémséges dolgok elképzelésére, s még az ajtó mögül kinyúló óriási kezeket is látta, amelyek követelőén kérik, majd erőszakosan elveszik az egész szakajtó tojást, minden kosarastul. Ezenközben az anyja mozdulatait kísérte figyelemmel, ahogyan óvatosan átrakta a füleskosárból a tojást az ö foszladozó szélű szakajtójukba.) Ahogy haladtunk az alsó úton, majd a régi temető mellett, Lina néném még akkor is a tojásokról motyogott, meg a dióról, hogy ő tudja, eljönnek azért, bizonyosan eljönnek, rabolnak, fosztogatnak, de ő mind elosztogatja, hogy ne találjanak semmit, hűljön rájuk a bőr. Kik azok? kérdeztem bizalommal, de Lina néném csak nagyot rántott rajtam, nem tartozik gyerekre, hogy kik azok, ráérsz megtudni, de jobb lenne meg se tudni, mert addig leszel boldog. Hát ebben aztán megnyugodtam, mert nem szerettem, ha énmiattam kiabálnak a felnőttek. Kiabált anyám fölösen, az is elég volt. A Lina nénémék tanyája békésen sütkérezni látszott a napfényben, s mintha úszkálna is a délibáb taván, így kora délután az első igazi nyári napsütésben szerettek megemelkedni a tanyák és a fák, a távoli kútgémek, épp elégszer láttam ilyet, ha apám után vittük az ebédet. Tavasztájt még sűrű párát gőzölögtek ki magukból a földek, az akácok friss zöldje fölött harmonikázott az ég, s ami közel volt, az is vízbe merülni látszott, jóllehet a délibáb ezeket nem, csak a távoli fasorokat és épületeket fordította meg fejjel lefelé. Mondtam is Lina nénémnek, nézze, hogy úszik az istálló, szebb, mint az igazi délibáb, nem szeretem, ha fejjel lefelé vannak a házak, mert kihullhat belőlük minden. Te bolondos! rángatott maga után Lina néném, de a hangja már nem barátságos volt, hanem fenyegető. Nem engem fenyegetett persze, hanem Kislinát, aki eléje jött a dűlő végébe, s akit én csak akkor vettem észre, amikor a nagy fa mellől az anyjához szaladt. A nyavalyának jössz te elibém? sziszegte Lina néném, majd dörmö- gőssé mélyült a hangja, csak nincs tán valami baj? Kislina éktelenül sírni kezdett, az anyja erre megcibálta a haját, beszélj az istenedet! Apám... mi van apáddal?! a kútba esett, micsoda?! Púcsi azt mondja, beugrott, él-e még, azt mondd! nem tudom, csak néz felfelé, oszt libeg. Jaj, uramatyám! (A kisfiú életében először szeppent meg igazán. Nem fogta még fel teljesen a történteket, de megjelent előtte Lina nénjéék fürdőkútja, a mélyben hallgató félelmetes víztükör, ez maga szörnyen elrémítette. Mindig is félt attól a kúttól, attól kezdve, hogy egyszer a széléig merészkedett, és belenézett a mélybe. A széles, káva nélküli mélység fölött vastag deszkák feküdtek, a réseken unokanővérei rögöket dobáltak a vízbe, amire csámcsogva felmordult a mélység, mint valami szörnyeteg szája. Ha pedig a deszkák közül kiemelkedő vastag csövön áramlani kezdett a víz a fürdőházba, s morgott a szivattyú, lentről rémes nyögés és szörcsögés hallatszott, ami elöl a tanyaudvar legtávolabbi végébe is hiába volt elmenekülni.) Lina néném még mindig fogta a kezem, pedig már nem figyelt rám, lefelé meredt a félhomályba, én meg görcsösen kapaszkodtam belé, de ellökött végül, és arca elé emelte mindkét kezét, majd élesen jajgatni kezdett. Jajistenem, jajminékünk, folyton ezt hajtogatta, én pedig elhátráltam a fészer oszlopához, ahol Kislina állt a két húgával, az én két unokanővéremmel. Idő múltán Lina néném abbahagyta a jajgatást. Eredj, Linus, Zsófiákhoz, rám nézett, ennek az apjához, hogy jöjjön ide, mert baj van, de ne csak ő, Zsófi is, mind a ketten jöjjenek ide, nagyon nagy baj van, de többet egy szóval ne mondjál, csak eztet! Amikor Kislina elment, Lina néném leemelte a faoszlopról a viharlámpát, gyufát a szoknyája zsebéből vett elő, és meggyújtotta a kanócot. Beállította az üveget a lámpán, aztán megint a kúthoz lépett. Feje fölé emelve a fényt, hogy ne vakítsa a látását, hosszan nézett lefelé a vízre, ezt megcsináltad, Tündér, te buta kulák, ezt jól megcsináltad! A lámpát ott hagyta a deszkán, s maga hátrajött mellénk, letérdelt, s azt mondta: térdeljetek le tik is, imádkozzatok! Halljátok? Imádkozzatok!
