Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. március 25. Decsi Kiss János Barabbás Nézd! Nekem ez az utolsó alkalmam, hogy veled beszéljek. Hallhattad, a tömeg engem kért! Van még egy percem, hogy elmondhassam, amit szeretnék. Annyit tudhatsz rólam, hogy gyilkoltam és raboltam. Igen! Egyszer, egyetlen egyszer! Ne fordítsd el a fejed! Meg kell hallgatnod, mert én is meghallgattalak ott a hegyen... Na végre, hogy rám nézel! Régóta vártam erre, mikor mondhatom szemedbe: köszönöm! Azt, amit akkor ott tőled hallottam! Soha nem érdekelt, mit csinálsz! A gyógyításaidban sem hittem. Hallottam híred, de ismertem apádat is! Ugyan ki hisz egy ács fiának? Bolondokat beszéltél az országról, ami nem létezik... Nem azért mentem, hogy téged hallgassalak, hanem így rejtőztem el a katonák elől, akik üldöztek. Akkor öltem meg és ki is raboltam azt az embert. Láttam a sokaságot, közéjük menekültem. Nem téged, hanem a városi utat néztem a katonák miatt, de tisztán hallottam a hangod!... Miattad fogtak el! Ha nem figyelek rád, észrevettem volna a katonákat! Nem tudom, mi ütött belém! Hirtelen nagyon közel hallottam a szavad! Nem hiszed? Figyelj! Ki mondta, hogy boldogok a lelki szegények, meg akik sírnak azok megvigasz- taltatnak? Nem te mondtad, hogy boldogok akik éhezik és szomjú- hozzák az igazságot? A békességre igyekezőket is idesoroltad! Akkor mondtad, hogy mi vagyunk a föld savai és ha a só megizetlenül, akkor mi lesz? Azt is mondtad, hogy a gyertyát nem azért gyújtják meg, hogy véka alá rejtsék, hanem világítson! Én úgy gondolom, az én világosságom az én cselekedetem! így érted, nem? Ne nézz rám ilyen különösen! Fura ember vagy te mégis! A katonák olyan gyorsan elkaptak ott engem, még kiáltani sem tudtam, hogy segíts rajtam! Zsákot húztak a fejemre és elvittek. Látod ezt a tömeget? Itt vannak azok is, akik ott téged hallgattak. Hamarosan esni fog, mert fáj a vállam. Azt hiszem, ennyit akartam csak mondani, hogy nem éltél hiába! Látod, már nem izzad a tenyerem, mint akkor, amikor a tömeget kérdezték, melyikünket engedjenek szabadon... Örülök, hogy hallhattam a beszéded! Volt egy őr, aki sokkal többet tudott rólad. Egyszer testemmel a sarokba szorítottam és arra kényszerítettem, beszéljen felőled mindent! Ő magyarázta meg a példázataidat, a magvetőről, a talentumokról... Nézd, milyen könnyű tisztára mosni a kezeket!... Mi most elválunk, de tudom már, mi a dolgom! Értem, miért tartottad fontosnak a tanítást és gyógyítást! Amikor rájöttem ezekre, elhatároztam, megölöm az összes embert, aki nem veled van! Igen!... Elengedtek engem és ez számomra jel! Tudom, hogy a szabadsággal kaptam valamit! Megkeresem az asszonyomat és a fiam fiának is beszélek rólad, és minden gyereknek! Szeretném, ha a saroknál, ahol elfordultok majd, még egyszer visz- szanéznél. Akkor tudnám, hogy figyeltél rám is, a gyilkos-rablóra, Barabbásra! Földesi János: Tavasz, nincs rád szükségem Tavasz. Te eljöttél most is. De tavasz vagy-e te ködös födelem? Mit hozol nekem: virágot, vért, szabadságot, van-e midben gyönyörködhetem? Hozok harmatot, füvet, virágot, napsugarat lángolót, százszínű tiszta szerelmet,- és - nehéz álmos vak-időt, s tipró bánatot. Elég. Remegek ahányszor újból eljö. Remegek és borzadok te virágos élő temető, mert érzem: forrongó erőd lesz a temetőm s vércseppek hullnak majd rám, lázadók lelke ég a nyomortanyán, Tavaszt váró zengő tüzek az égig csapnak nem vetnek csak aratnak: milliók ajkával úgy kiáltjuk eléd: a hazug ködből már végképp elég! Tavasz. Velem nem tudsz többet játszani. Vagyok vak szemben eretnek, senkit sem imádok, pedig valahol szeretnek: akikért élek, akikért elönt az átok, akikért meghalunk: - jaj minekünk, akiket uszítok rátok » úri-bitangságok, egyetlen őserő: a mi koldus agyontiport népünk! Tavasz: nincs szükségem rád, hiába szórod rám a virágot, nem virág kell itt: eggyéforrt szent zendülés, mely megváltja a nyomorúságot. 1934. ápr. 17. Vadonatúj terepjáró kapaszkodott vidám erőfitogtatással az úton. Kétoldalt zuzmószakállú fenyők takarták a hegyet és a szomszédos völgyoldalak szomorú irtásait. Néhol konok forrás buggyant, állhatatosan mélyülő csermelyeivel át-meg átszelte az utat, mintha a föld izzadna a ráncaiba kapaszkodó autó kereke alatt. Elhullatott, korhadó rönkök hevertek a patak partján: idézték az ember vonulását. A kanyarodók öblében sziklák leselkedtek, elégtételre sóváran, mint a fejszével döntött fatörzsek zuhanás közben... Torobán Károly érezni vélte a sértett vidék esetlen borzongását. Nosztalgikus hallgatása kíváncsivá tette a sofőrt. Semmibe véve a nyaktörő utat, hozzáfordult.- A szerkesztő úr erről a vidékről való?- Kevesen élnek ott, ahol születtek - válaszolta Torobán Károly kitérően, mert tudta, hova akar társa kilyukadni. Nyugdíjazása -előtt együtt „terepeztek”, kiismerte potyaleső természetét. Most a bőséges falusi ebéden járhatott az esze - nem másért vállalkozott erre a kiruccanásra...- Az embernek ott kell megállnia a helyét, ahova a sorsa veti - mondta bölcsködőn a sofőr. „Ó, szólamok - gondolta Torobán Károly -, örök menedékeink. "Hangosan ezt felelte: - Az embert nem sorsa veti, hanem egy felsőbb érdek vagy annak hiánya... Látszat csupán, hogy a véletlen kezében vagyunk dobókockák. De magára, barátom, ráillik a mondás, hogy megél a jég hátán is!- Tegyen rá, szerkesztő úr, és megnyeri. De nem válaszolt a kérdésemre: ismerős-e ezen a környéken?- Igen - adta meg magát Torobán Károly. - Szőkébb pátriámban járunk.- Szép és vad vidék - mondta elismeréssel a sofőr.- Amilyen én is voltam emberebb koromban...- Mit beszél, szerkesztő úr?! Hol van még maga attól, hogy ilyeneket mondjon?- Közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, barátom, bizony...- Hihetetlen - csóválta meg fejét a sofőr, és kis időre csak az útnak szentelte figyelmét. - De nem érzi, szerkesztő úr, hogy fiatalodik, amikor ezeket a gyönyörű fenyőket látja?- Dehogynem, barátom, dehogynem, bizony érzem...- Én - vallotta be a sofőr - síksági ember vagyok. Gyermekkoromban azt sem tudtam, léteznek a Kárpátok... Hát csak nézem ezeket a hegyeket és elbűvölnek. Szeretném, ha szállna ez a tragacs, hogy pillantásomat követhessem, s ott teremjek, azon a ponton, ahova a tekintetem szökken!- Engem is izgalomba hoznak -mondta Torobán Károly, majd riporteri gépiességgel megkérdezte: - Hogy került ide, Erdélybe?- Jöttünk... Olyan divatféle volt köztünk, aztán meg senki nem állta utunkat... És nem bántuk meg! Itt valahogy töményebb az élet, mintha a hegyek karéja sűrítené, dúsítaná... Még magyarul is megtanultam, hallhatja, szerkesztő úr! No persze, azért itt sem Las Vegas...- Hát hol Las Vegas?- Las Vegasban, szerkesztő úr - kacagott a sofőr. A völgy szűkült, a fenyősorfal ritkulni kezdett, aztán csupasz, sima sziklafal váltotta fel. Esőmosta, kopott felirat mellett kapaszkodtak vagy ötven métert, Torobán Károly kibetűzte: Világ proletárjai, egyesüljetek! „Amikor ezt felfestettük ide - gondolta Torobán Károly jelmondatainkkal kultúrát hoztunk a hegyek közé... Vajon? Vagy csupán jelenlétünket törvényesítettük rovásainkkal?” Keskeny szurdok következett, inkább széles és mély vízmosás vitt a voit-faki- termelés szintjére. Kibuktak a tetőre, és eléjük tárult a lerontott táj lidércnyomá- sos panorámája... Mintha végeláthatatlan erdőtemetőre nyitottak volna kaput, a látóhatár búrája alatt ezernyi tönk idézte az elpusztított fenyők emlékét. Nem mesz- sze, rothadó háncsdombok között, alapozások terméskőváza fehérlett. A sofőr az egykori étkezde négyszögében fékezett. Édes, avarszagú szél kapott a terepjáró motorházából előgőzölgő párába, és rongyokra tépte, mint valami hasznavehetetlen, régi zászlót. Torobán Károly úgy vette számba egy hőskor nyomait, mint herdáló kézre jutott birtokát a hazatérő gazda. „A lelkesedés elhomályosította józanságunkat” - gondolta... Néha írni szeretett volna erről, de emlékei, akárcsak most, oly tömegesen és rendszertelenül, egymást előző kavar___________________________1 g ásban törtek fel, hogy nem tudta gondolati sorrendbe állítani őket... Valamikor itt kezdte el azt, amit lenn a völgyekben hasznos életnek neveznek: dolgozni... A statáriális eljárások időszakában, amikor elég volt egyetlen mozgósító szólam, hogy Mohamedhez vigyék a hegyet, a hegyeket... Erre járt ő is... S most felmérhette, mekkora erőt öntöttek karjaiba a szólamok... „Azóta agyafúrtabbá lett á világ - gohdolta -, megmagyarázzuk a történelmet... Csakhogy a történelem olyan, mint a bor: idővel letisztul... A jövő lemetszi a jelen vadhajtásait, melyek rejtik a valós-valóságot..." A szélben hűvös esőcseppek úsztak. A vastartalmú, szénsavas csurgó helyén rozsdavörös ingovány terült el. Torobán Károly hiába próbált vizet meríteni, sáros latyakkal telt meg a marka. Mégis belenyalt, aztán egy mohapárnába törölte tenyerét. „Vajon milyen mértékben fogja befolyásolni ez a forrás a nemsokára itt hullámzó gyűjtőtó élővilágát?"... Nem tudta kiszámítani, csak annyit, hogy az épülő erőmű a környék embereinek „az élet vizének forrását” jelenti majd... Hirtelen, mintha a hegyek szippantották volna maguk fölé, elnehezült felhők lepték el az eget. A sofőr kiáltani akart, de Torobán Károly mára kocsi felé indult; ismerte az átmenet nélkül, végletből végletre váltó hégyi időjárást. A terepjáró szélvédőjét máris sűrű szeplővel szórta tele az eső.- Sietnünk kell - idegeskedett a sofőr ha felázik e talaj, traktorral sem tudnak innen kivontatni minket!- Siessünk hát - mondta egyszerűen Torobán Károly. Míg ki nem értek az útra, mindketten szótlanok maradtak. De a biztonság újból beszédessé tette a sofőrt:- Alaposan megkopaszították errefelé a völgyeket.- Ha elkészül a völgyzáró gát, víz alá kerülnek ezek a sebek - magyarázta Torobán Károly. - A tó szintje felér majd odáig, ahol az imént parkoltunk.- Okos dolog - mondta a sofőr elgondolkozva. - Kell is egy kis változatosság a hegyek közé is... Akár az embernek is, nemdebár? Jó levegő után friss ebéd, akarom mondani fordítva! - helyesbített mosolyogva. - Hallottam, remek pálinkát főznek errefelé, jobbat, mint a mi cuj- kánk... Magának, szerkesztő úr, tudnia kell, elvégre idevalósi!- Meglesz, barátom, a pálinka. is, az ebéd is... Az útelágazásnál térjen balra, húsz perc alatt elérjük a szülőfalumat... A sofőr rátaposott a gázpedálra.- Öröm nézni az ilyesmit - mutatott ki az út mentén ismét felsorakozó fenyőkre. - Azért is jó, ha meglesz a gyűjtőtó, mert eltakarja azt az irtást, ami rontja a harmóniát... Jól mondom, szerkesztő úr? „így nemesítjük bölcs előrelátássá a múltban elkövetett hibákat” - jött Torobán Károly nyelvére a szólam, de szótlan maradt, mert úgy érezte, a kimondott mondat többet fejezne ki annál, amit közölni akar, és a szélvédő homályos tükrében rátekintő homályos képmása előtt szégyellte bevallani, hogy fél, mert szereti a szólamokat, másból sem állt az élete... Mátyás B. Ferenc: Kiruccanás Lippai Tamás rajza
