Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
1989. március 25. TOLNATÁJ - 7 f Egy életforma szentélye Vecsési Sándor új képeiről A kortárs magyar festészet kiemelkedő egyénisége Vecsési Sándor Mun- kácsy-díjas, érdemes művész. Közvetlen, őszinte ember, aki küldetést teljesít. A szép, de nehéz gyermekkor emlékeit, a környezet pusztuló értékeit festi meg képein, az érzelmi azonosulás magas hőfokán. Nyergesújfalun született 1930-ban, s bár a Akadémia elvégzése után a fővárosban telepedett le, Budapest soha sem vált igazi otthonává. Visszajár a régi kedves helyekre, bebarangolja Tolna megye kis faluit, és az év nagy részét Dömsödön tölti. A nagy víz életének és művészetének minden korszakában meghatározó, ihlető erő volt és marad. Régi házak, kis templomok, völgyben meghúzódó települések érdeklik, és a természet védett, ház körüli virágai, vagy a széles horizontú táj, amely az év minden szakaszában más arcát mutatja meg. A Duna és a bíborban vagy sárgában tündöklő táj, az ólomszürke téli égbolt és a szikrázó napsütés minden képén új titkok felfedezésére buzdítja. A címek csak'a fogantatás helyét jelzik, és nem jelentenek topográfiai azonosságot. Több emlékből születik meg a kompozíció. A tornácok, a félár- nyékbap meghúzódó emberek, az ég felé bámuló gyerekek, az élet és a halál jelenetei álommá szelídülnek az eltűnt időt visszavarázsoló festő érzelemvilágában, aki ezekben a témákban találta meg az egész munkásságát átszövő tartalmat: a tisztaságot, egyszerűséget, az emberformálta környezetet, a tűnő szépségek értékeinek felmutatását. Családjának és felesége rokonainak egykori otthonaiban, Kurd, Tamási vagy Diósberény házaiban, és az ország más tájain keresi meg a motívumokat, amelyek monumentális erejű, sodró lendületű jelenséggé változnak képein. Az embert és a múltat úgy ölelik magukba ezek a képek, hogy esztétikai és etikai igazság lesz a valóságból. „Járom az országot, de itthon küzdők meg a képpel. Nem a konkrét látványt akarom megfesteni, hiszen az megfoghatatlan - mondja. - A természetben csak percekig ugyanaz, amit megpillantok. Jön a vihar, kavarognak a felhők, új hullámokat vet a vízfelszín, azután elcsendesedik minden, kisimul a táj arca, elmegy a felhő, s a nádast már nem borzolja fel a hirtelen támadt szél. Ezt a változást nemcsak az évszakok hozzák, változik a fény, mozdul az árnyék, s velük együtt más lesz a színe a háznak, fának, földnek, virágoknak. Ebben a nosztalgia nélküli élményvisszaidézésben csak az ember szerepe, jelenléte állandó. Az egykori gyerekpajtások, családtagok, asz- szonyok, akik az árnyékos ablakok mögött éltek, dolgoztak, szerettek. Az egymás kezét fogó nemzedékek, akik a maguk szegénységében, saját környezetüket a célszerű szépség jegyében alakították, díszítették. így lettek a házak lenyomatai annak, ami bennük történt. Számomra szentélye, ma már romos és pusztuló mementója az életformának. Ezt jelentik a Kálváriák is, annak a megszámlálhatatlan lábnak a nyomát, amely a Golgotához vezető utat végigjárta. Könyörgésüket, imáikat is ott érzem a levegőben. Megcsináltam a Magyar falu sorozatot, most pedig a Duna érdekel leginkább. Mert a házakkal együtt eltűnnek a régi látványok ott is. Hiába keresem a táti szigetecskéket, a gazdag vegetációt a partokon, elnyelte őket a mesterséges tó, a -kiépített meder. Különös, hogy éppen az ember őrzi rosszul, s hagyja veszni mindazt, amit a festő (áhitatos és dokumentatív szemlélettel átemel képeibe. Három és fél évtizedes munkássága e tudatos program vállalását igazolja. Boldog-boldogtalan emberek gyakori és biztos pillérei ezeknek a házaknak, mintha ők akarnák hordani vállukon értéket mentő szándékkal a múlt örökségét. Ezt festi mega festő, hogy új képi értékként adja vissza a társadalomnak. Öregek ideje Búcsú a kurdi templomtól A mívesen munkált porták előterében, vagy a nyitott ajtók, ablakok mögött testet öltenek az egykor ott éltek, némán néznek bennünket, arcuk szinte mozdulatlan. Mintha kérdeznének, vagy titkot tartogatnának számunkra. Mint sok jeles falkép alkotója, érthető, hogy Vecsési Sándor táblaképei is nagyméretűek, s a kivágás mindig monumentális. A kisebbek sem nélkülözik ezt a szuggesztiv erőt, különböző napszakokban megfestett tornácos képei pedig azt a képi fokozást valósítják meg, amely a nagy sorozatokat, a Magyar falut és a Dunát is - más dimenziókban - létrehozta. Mesteri módon ötvözi a konstruktív formákat a lírai motívumokkal. Az ajtók, ablakok merev vonalait a fény és a mögöttük látszó figurák jelenléte oldja fel, sokszor csak sejteni lehet, mi történik ott. Máskor az ablak tükrözésével teremt képi feszültséget, visszatartott színek mellé harsány, erős színfoltokat fest. Tájképein az ég és föld aránya nagyvonalú, a hófehér, a sárga házak, a sziklák vagy a bíborban tündöklő mezők, behavazott nádasok - ünneppé emelkednek. A sokszereplős, személytelenebb figurális kompozíciók mellett a lélekbe látó portrék karakteres arcok bizonyítják a megfigyelés pontosságát az apró részletekben is. „A festőnek szüntelenül munkálkodnia kell, egy kép sohasem igazán befejezett. Én is rendre előveszem a régebbi dolgaimat, kritikus szemmel vizsgálom, s ha kell, újra munkába fogom őket” - mondja. Nem is lehet ez másképpen e vallomáserejű, dinamikus festői megfogalmazásban, szubjektív önéletrajzban, amely regény helyett e tényirodalmat valósítja meg, szépséges dokumentumértékével. Vecsési Sándor új képeit a Tavaszi Fesztivál alkalmából Sopronban állítják ki. D. FEHÉR ZSUZSA Kuti Horváth György Az a reggel csöndhabos reggel alig mozdul itt-ott falevél a Nap függönyén átlibeg az ég a táj megújult fény udvarol fűszálakon lengő bogaraknak tücsök ciripel nász-zenét vakond túr kertek alján rezdül a mindenség fák kérgében éled az élet s új évgyűrűjével eljegyzi az Idő... Dombóvár Galéria Baksa Gyöngyi kerámiái A Dombóvár Galéria ismét bizonyította, nem elegendő egyszerűen a falakra, posztamensekre helyezni grafikákat, festményeket, szobrokat, vagy éppen fotókat. Nem is kell sok minden ahhoz, hogy maradandóbb emlékként rögzüljön egy- egy tárlat. Ennek titka könnyen megfejthető. Szeretni kell a művészeket, tisztelni munkájukat, azonosulni gondolataikkal és a kapott élményt úgy továbbítani, hogy abban a kiállításrendező egyénisége is benne legyen. Ezt tették Szeverin Ferenc és segítői, amikor Baksa Gyöngyi kerámiáiból, a terem közepére egy falut építettek. Úgy rendezték el az apró házakat, embereket, állatokat, hogy szinte illusztrálták Keresztury Dezső Kotlós templomok című versét, ami így hangzik: „Mint felemelt fejű kotló- sok / őrzik templomaik a falvakat / jóban, rosszban volt részük jó sok / s lesz is míg hit és szokás megmarad / Jól vigyázzon tehát az emberbolyra / aki a kotlós helyét elfoglalja / Ha egyetértés nincs és jó szokás / csak zűrzavar az élet semmi más." Mivel a rendezők törekednek az élménykomplexitásra az imént idézett költeményt a kiállításmegnyitó résztvevői is hallhatták. Baksa Gyöngyi kerámiái között járva-kelve, az ember könnyed vállrándítással mondhatná: játék ez csupán! Igen! Ha nem fedezné föl a fényes mesefigurák mély tartalmú, súlyos gondolatokat hordozó hangjait. Elegendő, ha a térbe függesztett madárkalitkákat említjük. A három kalitka életének egységes történését fogalmazva, hamar kiderül: „nem mese ez gyermek”. A kalitkában - látszatra békésen - élnek a madarak. Hirtelen (ez már a második alkotás) kinyílik a rácsos ajtó és a madárkák kiröppennek. A harmadik mázas kerámián azt láthatjuk, hogy az ajtó visszacsukódott, a madarak kívül maradtak. Szabadok! Ám ezzel a helyzetükkel nem tudnak mit kezdeni és továbbra is ott kuporognak a kalitkájukon. Szent Ferenc a madarakkal A kalitka meséje Ennyit mond el a fiatal keramikusnő. A nézőnek önmagában kell feltennie a kérdést: Mi emberek mire használjuk a szabadságunkat? A kiállításmegnyitón - ahol dr. Pássá József mondott köszöntő szavakat - meglepetés várta a vendégeket. Egy emléktárgyat sorsoltak ki Baksa Gyöngyi kerámiáiból, ajándékként, amelynek Szente Réka tanuló lett a boldog tulajdonosa. Ilyen - aprónak tetsző - ötlet is hozzájárulhat egy kiállítás eredményességéhez, amit úgy is nevezhetünk, hogy: siker. DECSI KISS JÁNOS Fotó: Dombai István Egy ház és lakói Baka István Szerelmesvers Hóhullás-arcú Asszonyom vetés-didergésem terítsd be! Zuhogj, havazd fehér kötésed feltépett rettegéseimre! Mert fönn a hold gonosz vigyorgás, S mint hülyék nyála csorg a fénye. Reszketve bámulom - az Isten belehülyült hát közönyébe? Szőjél, Te Zivatar-szövőszék, oly sűrű leplet, hogy ne lásson, ki sorsom ellen megtagadtam gyomként tenyészni a világon. Dermessz meg, hogy szét ne omoljak! Vagy vadvíz-üresség szemem kötözd be, hogyha meg nem óvhatsz, fehér kendőddel, Szerelem! És jöjjön el a Te országod szenteltessék a Te neved... Mint kenyeret, törd meg halálom s fald föl, hogy egy legyek Veled!
