Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

1989. március 25. TOLNATÁJ - 5 Maradnak a mai szimbólumok Milyen lesz Tolna és Dunaföldvár címere? A hatágú csillagot nem változtatják... Grúzokkal - a Gemencben Valahogy úgy hozta a sors, hogy az utóbbi években a legtöbb, számomra nagyon érdekes emberrel a szekszárdi Gemenc Szálló éttermében, presszójá­ban vagy teraszán sikerült összeakad­nom. Több-kevesebb sikerű tolmácsolá­si szándékkal szert tettem itt már két dán fiatalra, akik tandem kerékpárjukkal nem találták meg Mórágyot - Paks irányában. Később Masako szán jött, a gyönyörű ja­pán nő, chilei német barátjával, majd franciák, végül pedig ismét kerékpáro­sok, méghozzá egy angol járásblró fele­ségestül, akiknek viszont különböző dél­dunántúli útvonalakat kellett megmutat­nom a térképen. Mondani se kell, hogy se japánul, se angolul nem tudok. Legutóbb pedig grúzok. Sosem jártam Grúziában, de sok bará­tom már igen, akiket élménybeszámolóik alapján szívből irigylek. Mit csinál ilyen­kor az ember? Fitogtat... Azt a keveset fi­togtatja, amit véletlenül tud. Mondom te­hát, hogy Zichy Mihály. Kurchuli Manana szeme felcsillan. Nemcsak azért, mert ő történetesen a grúz nyelv és irodalom tanára, hanem a név közismertsége miatt:- A mi nagy festőnk! - mondja. Nem szívesen adom kölcsön a magyar nagyságokat külföldre, de mivel ebben az esetben majdnem, hogy igaza van, he­lyeslek.- Rusztaveli! - így én.- A tigrisbőrös lovag! - így ő. Helyben vagyunk, Zichy tényleg a grú­zok nagy nemzeti hőséről szóló eposzt il­lusztrálta, a nála megszokott színvo­nalon. Mi lassan 1100 évre mehetünk vissza a magunk kis történelmében, a grúzok va­lamivel távolabbra szállhatnak. Grúziá­ban már a kóbor kedvű Nagy Sándor is járt, amikor ott bizonyos Farnabazusz nevű király uralkodott. Tehát állam volt. Később a római nagy Pompejus is elve­tődött ide, aztán a grúzok kezdtek el hó- dítgatni: - Abháziában és Osszétiában. A szeldzsuk törököket később jó száz évesharc árán becsülettel kiverték he­gyeik közül. Aztán jött Timur, a béna, de őt is túlélték. A bonyolult múltú grúz ki­rályság csak 1801 -ben került I. Sándor cár uralma alá, de nemzeti öntudatuk - enyhén szólva - ma is rendületlen.- Mennyien élnek Grúziában? - kér­dem.- Három és fél millióan!- És mikor kezdenek el grúz nyelven tanulni? Értetlen csodálkozás. Kurchuli Maná- na még nem járt Erdélyben.- Természetesen az általános iskola első osztályától a főiskola befejezéséig! Itt bekapcsolódik a beszélgetésbe Pa- paskini Saal, a 36 tagú csoport vezetője:- Nagyon jól érezzük magunkat Ma­gyarországon! Ennek őszintén örülök, de nem egé­szen rövid pályafutásom során már annyi hasonló protokoll udvariasságot hallot­tam, hogy nem átallok tovább kérdezni:- Mi tetszett?- A szépen megművelt földek és a gaz­dagságuk! Utóbbival kapcsolatban idehaza meg­oszlanak a vélemények, tehát inkább nem nyilatkozom.- És mi nem tetszett? Jártak már Gyulán is, a mi büszke téglavárunktól nem voltak különösebben meghatva. Náluk minden valamirevaló bércen van egy kisebb-nagyobb sasfé­szek. A folytatás már úgy csattan, akár az ostor:- Az idegen nyelvek tudásának hiánya! Tévedés ne essen, nem az orosz nyelvre gondolnak. Náluk a középiskolá­ban a németet, angolt, franciát vagy akár az arabot is olyan fokon tanítják, hogy a végzett diák nemcsak lidérces álomként emlékezik a nyelvórákra, hanem az általa választotton beszélni is tud. Én viszont sürgősen elkezdek másról beszélni:- Innen hova tovább? A csoport a Gemencet rendszeresen felkereső Inturist-lánc egyik szeme. Be­szélgetésünk másnapján Pécsre készül­tek, onnan vissza Szekszárdra, majd to­vább Csehszlovákiába. Az ilyenkor meg­szokott módon kölcsönös címfelírás kö­vetkezett, így gazdagabb lettem két tbili­szi városi címmel és telefonszámmal.- Ha mifelénk jár, el ne mulasszon fel­keresni bennünket! Leteszem a nagy esküt, hogyha átug­rok Grúziába, akkor ez lesz az első dol­gom. Ezután következik a fenyegetés:- Ha eljön hozzánk, maga lesz a ta­rn ad a! Grúziát járt barátaim jóvoltából tudom, hogy a tamada minden (többnyire a vég­telenségbe nyúló) vendéglátás vezér­szónoka, aki mindenkire köteles poharat emelni és emellett még néhány kedves, főleg pedig szellemes szót is szólni. Harminc évvel ezelőtt kellett volna el­mennem Grúziába. Annyit mindenesetre sietve megtanu­lok, hogy mit jelent grúzul: „Egészségé­re!”- Gaumardzsosz! ORDAS IVÁN Valóságos mozgalom indult a lokálpat­rióta városlakók körében, hogy változ­tassák meg, pontosabban állítsák vissza a település régi címerét. így döntött pél­dául Debrecen tanácsa a múlt szimbólu­mának rehabilitációjáról, és hasonló elő­készületekről hallani Szentendrén is. Az országcímer megváltoztatása körül meg­elevenedett vitához kapcsolódva vetőd­tek fel ezek a helyi igények, jóllehet több­ségében nem a címertan szabályainak ellentmondó címert kifogásolták az em­berek, hanem annak tartalmát, megjele­nését, történelmi hitelességét. Körkérdé­sünkből kiderült, hogy Tolna megyében hasonló törekvés egyetlen városban sin­csen. A kellő tiszteletet talán nem sérti az az általános benyomás, hogy új váro­saink legújabb címerei bizony nagyon hasonlítanak egymásra, a múltat legfel­jebb egy várfal, a természeti környezetet, a folyót egy hullámos vonal, az iparosí­tást a fogaskerék, másutt bányászcsá­kány, kohó, a földművelést a búzakalász, szőlőfürt jelképezi különböző képi meg­fogalmazásban. Ezek az ország nagy­számú településére érvényes megállapí­tások szűkebb pátriánkban is jellem­zőek, kivételt a laikus számára Szek- szárd címere jelenti. Hozzá kell tenni azonban, hogy például Tamási Würtz Ádám tervezte címerét a heraldika szak­emberei is kiválónak tartják, és ami lega­lább ilyen fontos, a városlakók szeretik. Ilyen kettős igénnyel készülnek Duna- földváron és Tolnán, a két új városban is a település szimbólumai. Dunaföldváron TAMASI Amivel a szakma és a közvélemény is elégedett egyelőre még több változat létezik, há­rom variációt küldtek a Képző- és Ipar- művészeti Lektorátusba véleményezésre és majd a szakmai minősítéssel ellátott címerváltozatok kerülnek a helyi közvé­lemény elé, a döntés tehát a lakosságot illeti. Mint megtudtuk, az alapmotívumok szinte megegyezőek, a várkapu, várfal, a Duna, a szőlő jelképe a XIV-XIV. század­ból való pecséten ugyanúgy megtalálha­tó, mint az 1903-as címeren. A különb­A dunaföldvári városháza ková­csoltvas kapuján a régi földvári cí­merek állandó motívumai ség a formai megfogalmazásban és a ré­gebbi változaton látható hajdú alakjában fedezhető fel. Ezzel szemben elkészült Tolna leendő címerének a szakvéleménye, amit szin­tén társadalmi vita után fogad el, vagy módosít a helyi lakosság. Nyulásziné dr. Straub Éva az 1903-ban hitelesített cí­mert javasolja, amely hagyományőrző és heraldikailag is helyes. Fő motívuma a vár, ami igen korán kialakult, stilizált for­ma, téglafalhoz hasonlít és az ebből ki­emelkedő tornyok törésben végződnek. Már a 15. században ezt az ábrázolást használták, amikor a város címerét ado­mányozta V. László. Állandó eleme a ke­reszt és a csillag, előbbi a johannita, ké­sőbbi elnevezésén máltai lovagrend jel­képe, a környéken élő földbirtokosok egyike, Nagymihályi Albert 1418-ban ugyanis vezető tisztet nyert el rendjében. A hatágú csillagot a kereszttel együtt kí­sérő jelenségnek tartja a szakember, és mint azt a település vezetői hangsúlyoz­ták, nem szándékozzák ötágúra módosí­tani és a vörösre színezni. Maradnak a hagyományoknál. Igazi választási lehetőség a színezésben lesz, hiszen a pajzs mezeje a múltban hol piros, hol kék volt, az előbb említett 1903- mas hitelesített pecsét a kék színt alkal- rhazza. A vár vagy ezüst, vagy piros színe­zésű, természetesen a mező színezésétől függően.-takács-kapfinger­„Csak a hűséget és a békességet szeressétek.” (Zakariás, 9,9.) Nyugodt éjszakája volt. Nem zavarta senki, semmi. Bár a szobában éjszakai sötétség honolt a tökéletes sötétítés miatt, tudta, hogy már közelebb van a dél, mint a reggel. Hiába kattintgatta az olva­sólámpa kapcsolóját nem gyulladt vilá­gosság. Megszokott dolog. Az ablakhoz botorkált és széthúzta a súlyos függö­nyöket. A fény, mint zuhatagos hegyi pa­tak zúdult a szobába. Fölkapta, elragadta, forgatta. Szinte szédült. Ahogy szeméről tisztult a fény szivárványos káprázata, látta, hogy az utca túlsó oldalán egy férfi elégedetten gyűri zsebbe az „Bőrét". „A testőröm" - mondta magában. így ne­vezte, ha jó kedve volt, azt az őrszemet, aki naphosszat követte, minden lépését figyelte. Most pedig jó kedve volt. Miért, miért se, nem tudta. Az éjszaka is sokat dolgozott, könnyen, felszabadultan írt. Azért sötétítette el ennyire a szobát is, hogy kihasználhassa a jó széljárást. Jobb, ha késő éjjel nem látnak fényt az ablakon, bár itt az is gyanús, ha valaki nagyon elfüggönyöz. És csodálatos mó­don a telefonja sem zavarta. Mióta meg­jelent külföldön egy olyan elbeszélése, amit itthon a cenzornak sem mert meg­mutatni, azóta irányul rá megkülönbözte­tett figyelem. „Már nemcsak az elnöknek, nekem is van testőröm," - mondta bará­tainak. Mondhatni nagyon szorgalmas emberek. Mindenhova elkísérték. Nem mögötte sunnyogtak, mint azt holmi de- tektívfilmekben látni, hanem vele párhu­zamosan az utca másik oldalán. Mint egy tükörkép. Ha megállt, az is megállt, ha visszafordult a szekus is azt tette. Olyan helyeken, ahol összeszűkült az utca, még át is kiabált „védencének". Neki nem a biztonságára, hanem a bizonytalanságra felügyeltek. Ehhez volt nekik eszköz a te­lefon is, melyen felcsörgették az éjszaka közepén, hajnalban, akármikor. Másszor meg külön életet élt a szerkezet. Bármi­lyen számot tárcsázott rajta, gúnyos han­gon megjegyzéseket, gyalázkodásokat közölt vele. Az elmúlt éjszakán mindez elmaradt. Jókedvűen nyitotta ki az abla­kot. Ki is hajolt rajta, hogy embere láthas­sa, tényleg ő az és nem egy dublőr. Feje felett, az utcán virgonckodó szél kiszip­pantotta a könnyű tülfüggönyt és úgy lobogtatta, mint annak fehér zászlóját, aki megadja magát. Egy hét múlva húsvét Ma van virágvasárnap. Az íróasztaláról felvette a Bibliát. Ujjai találomra matattak az Újszövetség résznél. Máténál ütötte fel a szent köny­vet. „Légy jóakarója a te ellenséged­nek..." Az ablakhoz ment. Nézte őrzőjét, aki most egy nővel beszélgetett. Vajon az 6 lelkében mi lakik? Van neki egyáltalán, amiben fellobbanhat a láng, ami egy szá­nakozó lelkében lobbanhat fel? A „hegyi beszéd” egy másik passzusára ugratott a tekintet: „...imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket. ” Ő ker­get? Őt ki, kik kergetik? Gyorsan tovább lapozott, hiszen nem ezt a részt kereste, hanem azt akarta elolvasni újra, ki tudja már hányadszor, amikor Jézus szamár­háton, magát megalázva, bevonult Jeru­zsálembe. A virágvasárnap is innen veszi eredetét. „A sokaság legnagyobb része pedig a felső ruháit az útra terité; mások pedig a fákról gallyakat vagdalnak és hin­tenek vele az útra.” Kellene hozni néhány galagonyaágat. Itt bent a szobában húsvétig ki is nyílná­nak a virágai. Izgatott lett. Gyorsan öltö­zött, közben kapkodva evett néhány fala­tot. A lépcsőházban, a lépcsők alatti vas­ajtó nyitva volt. Még soha nem látta így. Két ember dolgozott bent. Erős ellenfény világította meg alakjukat. Mintha az a vil­lám, ami a vasajtóra volt festve, rásújtott volna, úgy cikkázott végig benne a felis­merés: a másik utcára nyíló lépcsőház Virágvasárnap felől is kinyitották a vasajtót. Nem kell ga­lagonyát szedni vinni a testőrt! Szíve iz­gatottan hánykolódott. Érdeklődést szín­lelve kérdezősködött a munkásoktól, akik láthatóan nagyon rühellték a vasárnapi munkát, így egyáltalán nem is figyeltek rá és az sem érdekelte őket, hogy nem azon az ajtón ment ki, amelyiken bejött. Azon- nál fölszállt az első buszra, mindegy merre megy, nem nézte. Ha menekül az ember, akkora gyorsa­ság a fontos. És ő most menekült. Izga­tottan, fojtottan, a busz két hatalmas gáz­palackjára gondolva a békaemberek ju­tottak eszébe. Eltakar a sötét tengermély, bujtatnak a hínárok, magába olvaszt a fe­kete színű homok, halrajok sokaságában lehet rejtőzködve úszni. A végállomásig ment,~ahol a város már falusiassá válik. Már bontják itt is az apró házakat, hogy ez a tájék is a fejlődéshez méltó városias ar­culatot kapjon. Most ezeken nem gon­dolkodott, csak ment, futni nem mert, pe­dig legszívesebben száguldott volna. Feltűnik valakinek, bár alig lehetett em­bereket látni erre. Végül az utolsó épület is a háta mögött maradt. Ott simult előtte a hegyi lanka, mi elvezeti a szemet a dél­ceg fenyvesig, aztán tovább, tovább. Le­vetette magát a fűre, hempergett, mint egy gyerek. Szun Vu Kung, a majomkirály jutott eszébe, aki hatalmas fel­hő bukfencekkel járta a leve­gőket, világokat száguldott át, repült végtelen távolokban hallgató csillagok felé... Azon kapta magát, hogy ugrál és kiáltozik: „Szabad vagyok! Szabad va­gyok!” A távoli bércek is talán együtt kiál­toztak vele, a komor erdők, a hegyek for­rásai. Valami nagyon, nagyon, nagyon szépet, valami nagyon, nagyon bölcset szeretett volna a Kárpátoknak odakiálta­ni. Hirtelen mintha tőzeglápon járna, úgy érezte süllyedni kezd, merülni, megful­ladni. A fészkét építő madár kiejtette cső­réből a tollpihét. Az elnök egyik titulusa jutott eszébe: „Kárpátoknak Géniusza”. Megjelent előtte a kijátszott testőr is. Talán meg is fogják büntetni szegény embert, mert nem látta el rendesen fel­adatát és egy pár órára szem elől vesz­tette őt. Késő délután indult haza, kezében egy köteg galagonyaággal. Addigra visz- szanyerte reggeli jó hangulatát. Felöltője lemelegedett róla. Csak úgy panyókára, a vállára vetette. Úgy röpködött utána, mintha szeretne valamerre elszállani. A lakása előtt úgy ötszáz méternyire vette észre testőrét. Egymásra néztek. Az szin­te észrevétlenül, felemelte jobb kezét. El­csodálkozott. „Ennek az embernek a lel­kében is felpislog valami melegség láng­ja? Vagy talán elismerőleg int, hogy most az egyszer túljártam az eszén?” Tétova mozdulattal viszonozta a szekus intését. Az egyik kapu alól három férfi jött ki. He­vesen vitatkoztak. Talán ittasak voltak. Ahogy melléjük ért, az egyik megtántoro- dott. Nem tudta elkerülni az ütközést. Ot­romba szidalmak áradata zúdult rá, aztán ütlegeké. A hátába, az arcába, rúgdosták a lábát, mígnem egy gyomrára mért ütés­től összeesett. Mikor éledezni kezdett a szekust látta maga előtt. Megpróbált felállni de nem tudott. Valahogy mégis térdre kecmergett.- Látja, amint elhagy, mindjárt bajba keveredik. Ha nem vagyok itt, még agyonverik ezek a részeg disznók. Sarkára rogyva térdelt. Nézte az ösz- szetaposott kabátját, a szétszórt galago­nyaágakat, a vérfoltokat. Kábultan mo­tyogott: „...felső ruháit az útra terité; áfák­ról gallyakat vagdalnak és hintenek vele az útra.” CZAKÓ SÁNDOR Ezt a formát javasolják Tolna címerének, a színezése még eldöntetlen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents