Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
TOLNATAJ It. évfolyam, 10. szám 1989. március 25. Csiki-csuki nnannBnmBH- Mi a nótája? Még mindig a...?- Most igazán! - és már énekel is. Halkan, tisztán, csengőén: „Ne álmodozz orgonáról, amikor már őszi szelek fújnak. Velem próbálj boldog lenni, ha már egyszer így hozta az élet...” - s mintha visz- szapislogna egy könnycseppet Füri Józsefné. Lehet, hgoy Stier Lajos is. Legfeljebb az övé nem látszott. A két kis Kovács vezetéknevű unoka, az ötesztendős Gergő és a két és fél éves Boglárka csendesen figyelik a mama dalolását. A pici mozdulatlanul befészkelte magát mamája ölébe. Látszik a gyerekeken, hogy az éneklés gyakori közös program a családban, mert a picike olykor egészen halkan bemondja a sorvégződést. Amikor befejeződik a dal, Bogi teljes joggal érzi, hogy ő következik. Rá is zendít:- Lánc, lánc, eszterlánc...- Hol a nyelved, amikor énekelsz? - kérdi a mama.- Figyeld az enyémet. A kislány készséggel és figyelmesen meghallgatja mamája „lánc-láncát”. Aztán megint ő következik. Most már előbb gondosan formálgatja ajkát, nyelvét szájpadlásához érinti, majd előrébb tolja a fogához. És persze, énekel. A következő műsorszámhoz lecsusszan a mama öléből és azt már határozottan felém fordulva „adja elő”. Hallgatom „Kisbence” csínytevését, nézem a hatalmas kemencét, amit Boglárka kis kezeivel nekem kerekített a levegőben. Gergő pedig kihasználva a főszereplő pillanatnyi távollétét:- Folytassuk, mama! - s már lép is a sárga kukoricaszemmel a kézzel rajzolt vonal mentén a pöttyre. A mama babszemmel „válaszol”. Míg ők koncentrálnak, azon tűnődöm, vajon mikor láttam utoljára valakiket kukoricával és babbal malmozni. Elmosolyodom. S magam is élvezem a csatát, persze, közben megtapsolom Bogit. Ő ezt nyugtázza, majd odalép az asztalhoz. Megfog egy kiütött „bábut”.- Csiki-csukL.Csiki-csuki! Figyelsz, papa? - kérdi a hokedlin üldögélő embertől incselkedve. De mire az „figyelhetne”, újabb „csiki-csuki” van. De nem az asztalon, hanem a bejárati kapunál. Kimegy a tágas verandára.- Szervusz, Sanyikám. Na, gyere, csak gyere. Már vártunk! - s belép a nyurga hatodikos fiú, Tancz Sándor (a mindenki által Margitkának szólított Füri Józsefné harmadik unokája.) szép arcán már meg sem lepődöm, hiszen így gondoltam, amikor a kicsiket megismertem. Ö is letelepszik az asztal mellé, s jóízűen eszi a mama sütötte túrópogácsát és az almáspitét. Mamája aggódóan dorgálja, hogy „édes fiam, csupa víz a hátad”. Sanyi megdicséri a sütit, bár neki a „papkenyér” (püspökkenyér)-a kedvence. Sanyi a 3. Számú Általános Iskolába jár Szek- szárdon. Ugyan még csak hatodik osztályos, de a hogyan továbbot illetően már határozott elképzelései vannak.- Erdészeti szakközépiskolába szeretnék menni.- Majd én kísérlek ám a felvételire - mondja a nagymama. - A nővéreddel is én mentem az egészségügyi szakközépbe.- Az itt van, az én iskolám pedig messze...- Nem baj az - nevet az asszony. - Legalább jót utazunk. Margitkának - felhatalmazott, hogy így szólítsam és így is írjam a nevét - három lánya van, no és hét unokája. Felsorolom az utóbbiak nevét és életkorát - természetesen családonként. A 14 éves Piroskának két testvére van, a két évvel fiatalabb Sándor és a háromesztendős Gábor. A tízéves Zoli és a hétéves Lívia is testvérek, úgyszintén azok Gergő és Boglárka. Ök heten a mama szemefényei. Ha van egy kis idejük, mamájuk körül legyeskednek. A két kicsinek van a legjobb dolga, hiszen ők majdnem a szomszédban laknak. Füri Józsefné persze lányaira is büszke, mert „mindhárman tanultak és igen szorgalmas, jórava- ló asszonyok”.- Tizenhárom éve váltam el a férjemtől, aki egy éve meghalt. Róla nem szívesen beszélek, csupán annyit mondok, megkeserítette az életünket. De a válás után is egy házban laktunk, mert nem akartam elköltözni... Mentettem a kis házat a családoknak. Biztos, hogy szegényesebben éltünk, mint a többség. De a lányok nem követelőztek. Megértették. Nem könnyű egyedül nevelni három lányt. Margitka ormánsági lány. Cunban nevelkedett két testvérével együtt. Bár ő tizenegy évvel fiatalabb náluk. Édesanyja 49 esztendős volt, amikor ő született.- Én nem ismertem a nagymamáimat. Nem tudtam, mi a nagyszülői szeretet. De most már!... Hát annál nagyobb dolog nem hiszem, hogy van. Persze, most ne gondolja, hogy gyerekkorom miatt panasz- kodok. Szép volt az, nagyon is. Volt ott felénk a Fekete-víznek egy holt ága. Télen fateknyőben csúszkáltunk a jegén. És olyan, de olyan szép volt a táj. Istenem! Az a rengeteg szép fa, a selymes zöld fű...- És a finom házi kenyér - szól közbe Sanyi.- Tizennégy éves koromban már kenyeret sütöttem kemencében. Mert ugye, akkor meghalt az anyukám, s majd minden „asszonyi dolog” rám maradt. Jártam aratni, kapálni... Sokat dolgoztam. De mindig örömmel. Nem értem, hogy miért vannak olyan emberek, akik utálják a munkát? Észrevettem, hogy a kenyérsütés említésekor Sanyi nagyot nyelt. Gondolom, nem éhes...- Persze, hogy nem. Hanem a nyár jutott eszembe. Mamával lementünk Cunba. És ott sütött nekünk kenyeret a kemencében. Az unokáknak pedig egy-egy kiscipót - s elneveti magát Sanyi. - Az úgy volt, hogy nem bírtam kivárni, hogy hűljön. Még forró volt amikor megettem. És egy kicsit megfeküdte a gyomromat. Közben Gergő már fogja Sanyi kezét és kéri, hogy menjenek sakkozni. Amikor becsukják maguk mögött az ajtót, Margitka a legnagyobb meglepetésemre közli, hogy az unokák őt is megtanították sakkozni. Erre Bogi is elindul a fiúk után, de előbb sziát mond és két cuppanós puszit nyom a papa arcára. S most következzék a „papa”, azaz Stier Lajos története. Azé az emberé, akinek a szép házában beszélgetünk, s ahol otthon van Margitka, s otthon vannak az unokák is. Margitka, aki immár tizenkét esztendeje kézbesítője a szekszárdi Egészségügyi Szakközépiskolának (most nyugdíjasként végzi a munkát) egyebek között optimizmusáról és jókedvéről híres. Persze, arról is, hogy mindenkinek mindig segít, mindenkihez van jó szava, s mindig gyámolítja az elesetteket. Nyúl Györgyné, az iskola portása Margitkát „tesónak” szólítja és azt mondja:- Ha ilyen, vagy fele ilyen lenne mindenki Magyarországon, mint a tesó, akkor nem lenne baj. Füri Józsefné egészen fiatalon, szinte akkor, amikor „ide hoztak férjhez”, ismerkedett meg a Bartina utcában lakó Stier Lajos édesanyjával, aki kettecskén éldegélt fiával. Nagyon megszerették egymást és Margitka rendszeresen látogatta az idős asszonyt. Egy idő múltán már „mamának" szólította, ö pedig lányaként szerette. Ha valami baj volt, Margitkáért üzent, ha valami gondja volt, azt is vele osztotta meg. Ha öröm érte, rögvest vele tudatta. Hogy emlékszik erre az időre Stier Lajos és Margitka?- Nekünk különösebben nem volt beszélniva- lónk egymással - mondja a férfi. - De nagyon tiszteltem őt...- Mindig beszédesek voltunk egymással - nevet Margitka.- Pontosabban én voltam vele beszédes. Aztán a néni nagyon megbetegedett. Margitka mindennap ment hozzá, főzött valamit, bevásárolt, s rendbe tette a lakást, elszaladt a patikába. Aztán, ahogyan romlott a néni állapota, egyre több időt töltött nála. Akkor 1984-et írtak. S éppen nagypéntek volt, amikor az öregasszony fájdalmai már elviselhetetlenné váltak. Ekkor így szólt Margitkához:- Vigyél, lányom, egy szép csokor virágot a Jézuskának, szeretnék már meghalni. Nem bírom a fájdalmat. Hátha megsegít... Margitka pedig elvitte a virágot a templomba.- Azóta minden nagypénteken viszem a virágot. Ott kint, az a csokor fehér jácint is azért van elkészítve. A néni május elsején halt meg. Utoljára azt mondta:- Lányom, soha ne hagyd el az én Lajoskámat. Teltek, múltak az évek. Margitkát és Stier Lajost csak a mama emléke kötötte egymáshoz. Természetesen külön laktak, külön jártak a temetőbe, s olykor váltottak néhány szót. És tavaly a férfi megbetegedett. Margitka akkor többször ránézett, a hétvégeken ebédet vitt neki és olyankor ki is takarította a lakást.- Egyszer, amikor mentem, ott ült a gangon és kapkodta a levegőt. Nagyon rosszul volt. Ágyba dugtam, orvost hívtam és mellette maradtam. Megmondtam, hogy addig innét nem megyek el, amíg meg nem gyógyul. Ö a szobában én a konyhában aludtam. Egyetlen furcsa mozdulatra, köhögésre már az ajtóban álltam... Lajos egyébként azóta is táppénzen van. Asztmás lett szegény...- Margitka! Tavaly tavasszal egyszer találkoztunk. Nagyon jó kedve volt és sugárzott az arcáról a boldogság... és valami olyant mondott, „van papánk”.- Igen, akkor döntöttünk úgy, hogy nemcsak a rosszban, a jóban is együtt leszünk. Nyílik és csukódik a kapu. Margitka szalad ki. Megint egy unoka érkezik...- Jó asszony. Mindent megcsinál körülöttem. És olyan szive van... - mondja lassan Stier Lajos, de nem folytatja, mert csiki-csuki a lakókonyha ajtaja.- Olyan a Lajos pincéje, mint a patika - mondja bejövét az asszony. S máris indulunk, hogy megnézzük a férfi birodalmát. Majdnem a pince ajtaja előtt koromfekete tyúk álldigáll, vérpiros taréja az égnek mutat.- Van vagy tízéves szegény. Még édesanyámé volt. Ez az egyetlen aprójószág a háznál. Volt mellette egy kakas, de két éve elpusztult. Már nagyon öreg volt - mondja a férfi, Margitka pedig néhány pillanatra karjára veszi a dédmama korban levő tyúkmatuzsálemet.- Tyu-tyu-tyu - mondja és megsimogatja. Mi pedig Stier Lajossal már lépdelünk lefelé a pincébe és a szőlőfajtákról, meg a borról beszélgetünk. A tizenkét méter hosszú pince rendje valóban elámit.- Ez már öregapám gyerekkorában is megvolt - mondja a gazda, aztán arról beszél, hogy a Kisbö- döben levő szőlőben Villányból hozatott borszőlő terem. Majd szinte tudományos alapossággal magyarázza, hogy például a kékfrankos, amelynek Sopron a hazája, mennyivel lágyabb bort ad nálunk. Meg, hogy az oportót miért és mivel kell házasítani. Meg azt is elmondja, hogy a jó gazda már reggel a párából látja, hogy permetezni kell.- Olyan a szőlője, olyan tiszta - mosolyog Margitka. - Ha látná szüret idején azokat a hatalmas hamvas fürtöket! Fölfele jövet Margitka kedvemért eldalol egy ormánsági népdalt, aztán az asztal körül letelepedve az életről és a mai változó helyzetről beszélgetünk. Stier Lajos a végén azt mondja:- Aki keresi, az megtalálja a baját, de a szerencséjét is. Mondani sem kell, hogy a beszélgetés azért nem ilyen „egyszerűen” zajlott, ugyanis valamelyik unoka valamiért mindig beszaladt hol a mamához, hol a papához. És dolgukvégezetlen soha nem mentek tovább játszani. Hogy telnek napjaik?- Margitka reggel elmegy dolgozni, utána én is betájolom magamat valamerre - mondja Stier Lajos. - Miután megreggelizem. Aztán úgy három körül jön meg az asszony. Főz valamit, s délután ebédelek. Ilyenkor télen, meg a tavasz elején elég, ha napjában kétszer eszik az ember. Háromszor fölösleges is... Aztán jönnek az unokák, akkor megélénkül a ház. Aztán ellátják a disznót, majd tévéznek és beszélgetnek. Hét végén pedig mennek a szőlőbe. Amikor Bogi meghallja, hogy állatokról is szó van, büszkén mondja:- Én is megetetem. Megszoptatom cumis üvegből a barikákat. Kettő van - mutatja kis ujjacskáin. Margitka persze, munkájáról is beszél, hogy milyen csodálatos vinni az iskolába a lányoknak a szerelmes leveleket, az udvaron pedig gondozni a virágokat, mert ő ott az önkéntes kertész. S minden virágból annyi tövet rak ki, ahány diákja van az iskolának. Az asszony vidámságán - bár évek óta ismerem - a mai napig csodálkozom. S azon, hogy egyszerűen nincs haragosa. Meg is kérdem, mi van akkor, ha őt megbántja valaki?- Akkor azt gondolom, hogy csak ennyi esze van? S tudom, hogy majd megbékél magától... - és újból dúdolni kezdi, hogy „Ne álmodozz orgonáról...” Én pedig arra gondolok, hogy hamarosan ismét nyílik az orgona. Nekik is. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: GOTTVALD KÁROLY A nagymama Bogival és Gergővel
