Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-25 / 72. szám
2 - TOLNATÁJ 1989. március 25. Tojáshímzés és tojásvásár Váralján I- Megpróbáltam néhány ceruzavonással lerajzolni: milyen ember is az, akivel ezen nyugodt órán leülök beszélgetni - itt Dunaföldváron, a Virágzó Téeszben, egy csésze kávé mellett. Kiváncsi rá?- Természetesen...- Fiatal, jóvágású téeszelnök, aki ráadásul mindig jókedvű. Panaszkodni sem hallottam még soha, se szabályozókra, se hivatalra, se bankra. Nincs olyan próbálkozás, amiben ne vennének részt, hogy közülük csak egyet emlitsek: kísérleti keresetszabályozás. Most meg arról lehetett hallani, hogy a szövetkezet kétfelé válik: ipari, és mezőgazdasági részre...- Ez a hír már nem igaz. Amikor az 1989. évi keresetszabályozás ismertté vált, valóban foglalkoztunk ezzel a dologgal, hisz ha 20 millió forint alatti az éves bruttó bértömeg, nincs semmiféle keresetszabályozás, viszont 20 millió forint fölött az eddigi keresetszabályozás érvényes. Ennek semmiféle magyarázatát, indokát nem ismerjük, de világos, hogy az az üzem jár jól, amelyiknek kevesebb a bruttó bértömege, azaz, nem sok embert foglalkoztat. Mi semmi másért, csak ezért váltunk volna két részre. Nagyon sok nekifutás, tanácskozás, gyűlés, agitáció, és próbaszavazás után úgy döntött a tagság, hogy közgazdasági számítás ide vagy oda, nem engedjük szétszórni azt a vagyont, amit harminc év alatt összegyűjtöttünk.- Most a téeszek legutóbbi országos rendezvényén, a téeszkonferencián ön azonnal a figyelem középpontjába került. A rengeteg unalmas, gyakran semmitmondó felszólalások között akadt néhány, amit egyszerűen nem lehetett ki nem hallani a kórusból: ilyen volt az ön beszéde is. A zsibongó aréna azonnal elhallgatott, mikor összefoglalta a konferencia lényegét: „leragadt a végeredmények rögzítésénél”.- Már korábban is számtalan érdekes javaslat hangzott el a különböző fórumokon, ezek azonban pusztába kiáltott szavakká válnak, ha minden marad a régiben. Ennek ma Magyarországon kitűnő gyakorlata van. Igazán sikerélménye csak akkor lesz az embernek, ha az elképzeléseiből valami megvalósulni látszik, s kimozdul a holtpontról az ágazat, abból a most tapasztalható tendenciából, amelynek gyászos következményei lehetnek.- A téeszkonferencia előtt csupán három nappal terjesztette elő a központi bizottsági ülésen Iványi Pál az MSZMP agrárpolitikai tézistervezetét, aminek nagyon leegyszerűsítve az a lényege, hogy az agrárgazdaság figyeljen a piacra. A két jelentős, mezőgazdasággal foglalkozó fórum egy hónappal ezelőtt ülésezett. Mi változott azóta?- Én az égvilágon semmiféle változást nem tapasztalok. A figyelem az agrárgazdaság felé fordult, hisz csaknem valamennyi szervezet, szerveződő párt foglalkozik az ágazattal. Tudniillik az élelmiszertermelés egy olyan szektor, amiben nem lehet kívülálló senki, hisz naponta enni kell. Mindenkinek a véleménye rendkívül fontos, csakhogy nem biztos, hogy egy nagyobb testületben mindenki ért is a mezőgazdasághoz, azaz közvetlenül érzékeli a gondokat. Sajnos, hosszú ideje tapasztalni, hogy olyan emberek intézték az ágazat sorsát, akik nem „szektorérdekeltek”. Sokan megfogalmazták már, hogy ma a gazdaságpolitika irányítása azok nélkül történik, akikről valójában szó van. Gyakran hoznak ugyanis olyan döntéseket, amelyekkel a mezőgazdaságban dolgozó ember egyszerűen nem tud mit kezdeni. Vonatkozik ez többek között a TOT-ra, a MÉM-re, sőt, az MSZMP Központi Bizottságára is, mindazokra tehát, akik nekünk a „fönt”-öt jelentik, akik a gazdálkodást, a közgazdasági környezetet a termelési feltételeket megszabják, orientálják. A döntéshozók gyakran fényévnyi távolságra vannak azoktól, akikre a döntéseik vonatkoznak. Tavaly például rengeteg megnyilatkozást olvashattunk arról, hogy a mezőgazdaság rekordévet zárt, holott az üzemek egy része elszegényedett, sokhelyütt már az alapvető termelési feltételek is hiányoztak. Roppant nagy paradoxon, hogy népgazdasági szinten az a sikerágazat, amely kínlódó üzemekre épül. Ez valahol okozat - az ok az irányítási, gazdálkodási elnehezült mechanizmusban van, s akkor aztán innentől kezdve azt mondom: nagyon kisfiú vagyok én ahhoz, hogy a dolgokba bármiféle beleszólásom is legyen. Persze, azt be kell látnom: átfogóan, minden kapcsolatával együtt egyetlen üzemnek a vezetője nem láthatja az ágazat egészét, a külpiaci és világgazdasági összefüggéseket. Na, de emellett azt is kell tudni, hogy az első vonalban közvetlenül a termelésben dolgozó ember is számos információnak a birtokában van. S éppen ezért, amit tudunk mi itt lenn, és ők ott fent, azt valahogy össze kellene rakni, mert csak így érhetünk el eredményt. I- Hogy az ön szavával éljek: egy ilyen „kisfiúnak” van-e módjában valahova, valahogyan jelezni azt, hogy a mozaikokból sehogyan sem áll össze a kép a kaleidoszkópban?- Kevés ilyen lehetőség van, mondhatnám úgy is, hogy majdnem semmi. Most hogy volt a téeszkonferencia engem többen is megkérdeztek, de két hét múlva már nemigen emlékszik senki sem arra, hogy mit mondott a sok közül egyetlen téeszelnök. Pedig szükség lenne arra, hogy például a népgazdasági terv előkészítésének fázisában beszéljenek azokkal is, akik a termelőüzemekben dolgoznak. Mert például a mezőgazdaságban októberben el kell vetni a búzát, s fogalmam sincs még most márciusban sem, hogy aratáskor mennyi lesz a búza felvásárlási ára. Piacgazdaságról beszélünk ugyan, de nem tudjuk, hogy mennyi búzát érdemes vetni a téeszben... Alapvető dolog pedig -, jelenleg csupán betájoljuk magunkat, játszunk a számokkal, a hektárokkal, mert hát azért minden évben csak vetettünk búzát. Tehát egyszerűen nincs olyan szervezet, amely még a termelés megkezdése előtt tájékoztatna bennünket arról, hogy mit érdemes termelni. De nincs semmiféle visszacsatolás arról sem, hogy az általunk meghatározott termelésszerkezet jó-e vagy sem -, majd valahogy azért kiderül. Ebben persze az is benne van, hogy néha jól is járhatnánk -, de hát ez az elmúlt 10- 15 évben soha nem fordult elő. A mező- gazdasági termékek 70-80 százaléka hatóságilag szabályozott ár, az úgynevezett „bejövő áraknak” viszont a többsége szabadár. Ebben a szituációban nem lehet gazdálkodásról beszélni, inkább arról, hogy létezik egyfajta termelési mechanizmus, amit üggyel-bajjal csinálni lehet... I- Fordult a kocka: most rengeteget panaszkodik...- Nem panaszkodom végül is, hisz változatlanul az a véleményem, hogy mindenféle szabályozás körülményei között meg kell találni a legjobb lehetőséget. Csak hát úgy érzékelem, hogy egyre több azoknak a szabályoknak a száma, amelyekhez képtelenek vagyunk alkalmazkodni... Ettől kezdve a gond nem egyedül az enyém. Hisz ilyen körülmények között hogyan lelkesítsem azt az állattenyésztőt, aki a munkája mellett otthon is sokat dolgozik és nagyon fáradt, de mit mondjak annak a többszáz nyugdíjasnak, akiknek az egyedüli támasza a szövetkezet, s akik létrehozták a téeszt?- Nos, hát akkor mit szól az új jelszavakhoz? Ahhoz, hogy rehabilitálni kell a parasztságot, hogy ott ahol a földnek nincs értéke, az embernek sincs értéke, de igen nagy a vita a tulajdonformák körül is. Pedig hát néhány éve még mérföldes cikkek jelentek meg arról, hogy az új vállalatirányítási formák a téeszmozgalom- ban kristályosodtak ki.- Hozzáértők és laikusok, sokan mondanak ma véleményt a mezőgazdaságról. A rehabilitációval az égvilágon semmit nem lehet kezdeni, hisz azok az emberek, akik létrehozták a téeszeket, már vagy nem élnek, vagy már nyugdíjasok. A téeszszer- vezéssel az ország csak nyert, hisz olyan élelmiszerellátást tudtunk létrehozni, amelyik szocialista relációban még mindig kiugróan magas. Hogyan tovább.? Ezt majd eldönti az élet, és az értelem.- Az MSZMP szerint a jelenlegi nagyüzemi kereteket kell továbbfejleszteni úgy, hogy alkalmas legyen az emberi kezdeményezőkészség, vállalkozás kibontakoztatására. A szerveződő Néppárt lakóhelycentrikus szövetkezésről beszél, a Kisgazdapárt a rugalmas földforgalmazáson alapuló nagyüzem mellett voksol, az MDF szakértői farmergazdaságot emlegetnek, szó van arról, hogy a közös tulajdont váltsák át részjegyekké, s arról is, hogy a szövetkezetek holdingokká alakuljanak át, amelyeken belül az egyéni, vagy csoportos vállalkozás létezhet...- Egy biztos: a mezőgazdasági munkának vissza kell adni a becsületét, s ak-. kor a parasztembernek is lesz becsülete. Nem az a lényeg, hogy a mezőgazdaság milyen formában funkcionál, hanem az, hogy sok, és jó minőségű, exportképes terméket állítson elő. De azt, hogy mi legyen a gazdálkodás formája, ne fölülről, élőről, oldalról, és hátulról döntsék el, hanem bízzák azokra, akik a termelésben közvetlenül részt vesznek. Az ön által felsorolt gazdálkodási formák mindegyikében van valami: egyikről sem lehet egy- talpon állva azt mondani, hogy nem igaz. Nem lehet semmiféle sémát meghatározni, azt, hogy hol, melyik forma a legmegfelelőbb, helyben kell eldönteni. A szövetkezet, a szövetkezés gyakran szóba került: ami nálunk megvalósult, nem azonos azzal, ami világviszonylatban elfogadott. Ebből kell kiindulni, s ha azt akarjuk, hogy a szövetkezet valóban működjön, ahol kell farmergazdaság jöjjön létre, másutt haszonbérlet, nagyüzem, vagy ellátó szövetkezet. Az eredményes, jövedelmező mezőgazdaság a fontos, nem pedig a gazdálkodás módszere. I- Az Országgyűlés agrárfrakciója nagyon határozottan, társadalmi vitában kiérlelt új agrárpolitikát követel, de szól az emberről is, akiről ebben a szörnyű nagy zavarban, foglalatoskodásban mintha megfeledkeztünk volna.- Alapvető dolognak érzem, hogy a parlament hatalmi pozícióba kerüljön, abba, amely megilleti. Nekünk ott kell az érdekeinket képviseltetni, ahol a hatalmi harcok eldőlnek. Mert itt kialakul a tisztességes arány és a parlamenti képviselők, vagy csoportok, frakciók azoknak az érdekeit képviselik, akik őket megválasztották. Az agrárágazat érdekeinek szavakban való megfogalmazását ott kell kinyilvánítani, és mindent elmondani, ahol eldőlnek a dolgok. Ez a hely a parlament, és nem például a TOT -, az érdekképviselet lehetne például a parlamenti agrárfrakció háttérintézménye, segíthetné azokat, akik a törvényeket megszavazzák. Persze, az is igaz, hogy ezt a fajta munkát már csak profi képviselők vállalhatják, s inkább építsünk le három-négy másik szervezetet, vagy intézményt, de a képviselők felkészülten képviseljenek bennünket. így már nem vész el az egyszerű ember sem, hisz a képviselőjével nap mint nap találkozik a lakóhelyén, vagy a munkahelyén...- Találkozik tehát az országgyűlési képviselő azokkal az emberekkel, akik sokat dolgoznak, és mégsincs idejük olyan fontos dolgokra, mint kulturálódás, pihenés, és szórakozás. Bár most húsvét ünnepén azért csak-csak megállunk erre a két napra, és pihenünk egy keveset...- Ezt tesszük mi is a családban, hisz ösz- szejön a rokonság, s húsvét vasárnapján együtt ebédelünk. Szóval ha ünnep, akkor a nagy evészet el nem maradhat szinte sehol az országban. Hétfőn locsolkodni indulunk a kisfiámmal, nem túl sok helyre, de a tisztesség és a hagyomány úgy kivánja, hogy ezen a tavaszünnepen meglátogassuk az ismerőseinket, barátainkat. Váralja népviselete, népművészete igen nagy hasonlóságot mutat a Sárköz református falvaival. A díszítőművészet egyik ága, a tojáshímzés, valamint a hús- véthoz kapcsolódó népszokások napjainkig megőrizték eredetiségüket. Sok olyan ház van, ahol a hagyományos eljárás szerint készülnek a díszes tojások: Schmidt Károlyné és Till Józsefné a legarchaikusabb minták örökösei, Kiamik Mihályné hímes tojásai pedig a legbiztosabb vonalvezetésről és esztétikai érzékről vallanak. A tojáshimzés napja a nagypéntek. A munka első lépéseként nagyméretű, fehér, vastag héjú tojást keresnek erre a célra és keményre főzik. Miután hideg vízbe téve kissé kihűltek, megírják, vagy ahogy Váralján nevezik ezt a műveletet, meghimezik. Kis cserépedényben méhviaszt olvasztanak, ennek mindvégig a kályha szélén a helye. A forró folyadékba mártják az írókát, a rézcsövecskét, melyet cérnával erősítettek be egy felső végén behasitott vessződarabba. Az írókát a körmükön próbálják ki. Ha megszilárdult a viaszcsepp, lehetett kezdeni a hímzést a szárazra törölt, langyos tojásokon. Az előrajzolás elkészültével kerül sor a festésre. A színezőanyagot megfőzött hagymahéjból nyerik. Ezt az oldatot festés előtt egy-két nappal készítik el, így a felhasználás idejére leülepszik és szép, barnásvörös színű lesz. A tojások öt-hat óráig állnak a folyadékban, ezalatt átveszik a szint, de csak akkor, ha a főzetet melegen tartják. (Vannak asszonyok, akik nyers, csak fölmelegített tojásokra rajzolják a mintát s a festőiében főzik meg. A tojás így jó ízt kap, de gyakran kireped a forrás hatására.) Miután a tojások elnyerték vörösbarna színüket, ken- derkóccal törlik le a megolvadt viaszt s ekkor villan elő a sárgás színű minta. Ezután következhet a fényesités, szalonnabőrkével vagy zsírral. A váraljai tojáshímzésnek van még egy ritkábban alkalmazott változata. Ebben az esetben megfestik előre a hagymalében a tojást s csak utána írják meg. Ezt követően ecetben áztatják, így a tojás festett fala fehéredik meg a sav hatására s a megbámult viaszréteg marad mintának. Igazán gazdag mintakincset ismernek a váraljai tojáshímző asszonyok. Az alapvető díszítmények megegyeznek, azonban a családok több nemzedéken keresztül kialakítottak egy-egy sajátos motívumvilágot. Teljesen nem is szokták megtervezni a mintát, hiszen azt befolyásolhatja a tojás alakja, vagy eltévedt kézmozdulat, rossz helyre esett viaszcsepp. Éppen az ilyen minták kijavítására alakult ki a csillagozás, pöttyözés. Ilyen esetben a tojás más részein is, már tudatosan, elkövetik a hibát. A hímes tojások geometriai felosztása jellegzetes és meghatározó. Gyűjtésem során számos fajtával találkoztam. A legidősebb adatközlők a nyolcmezős és a négy hosszú mezős felosztást alkalmazták. Előfordul még derékfelezős, hosz- szanti felezős és nagy ritkán osztatlan felület is. A motívumok sokszínű változatosságot mutatnak, számuk száznál több, s igen nagy a gazdagság a minták elnevezésében is. Megpróbáltam ezeket csoportosítani. A díszítmény neve és képe között többnyire van némi összhang, de nem szükségszerű velejáró a szorosan kapcsolódó név. Gyakran előfordul a munkaeszköz-ábrázolás: kötőfékes, ge- reblyés, dobköteles, kosaras minták. Régiek az állatábrázolások is: récetópas (kacsatalpas), kakastarés, csibelábas, pókos. Főként a kétosztatú tojásfelületek díszítésére jellemző a virágábrázolás: búzaszegfüs, rozmaringos, rózsás, ibo- lyás, tulipános. A virágminták mellett gyakran előfordul egyéb növényábrázolás is: szőlőfejes, makkos, búzafejes, tökmagos, tölgyleveles, fenyőágas. Nagyon régi eredetre, talán pogány előzményekre engednek következtetni azok a minták, amelyek elvont dolgokat ábrázolnak: szives, csúcsos, kerek napos, sárkányos. Sokszor előfordul a kombinált ábrázolás is, mint például a búzafejes-virágos, makkos-rózsás, tölgyleveles-rozmaringos. Váralján a húsvéthoz kapcsolódik még egy szép, szinte egyedülálló népszokás, a tojásvásár. Ezt hallva nem a szó szorosabb értelmében vett piacra, adásvételre kell gondolnunk. Eredete homályba veszett, a legidősebb adatközlők is csupán úgy emlékeznek rá, hogy szép régi szokás volt. Húsvét vasárnapján, a délutáni istentisztelet után, a község apraja édesanyjával, gyakran az egész családdal együtt a Magyar-dombon gyülekezett. Itt folyt le az említett vásár, melynek lényege a komaság-rokonság ápolása volt. Református község lévén, egy gyermeknek nemcsak egy, hanem néha 25-40 keresztszülője is volt, s a keresztanya ilyenkor egy himes tojást adott keresztgyermekének. Ugyanakkor az ő gyermeke is kapott hímes tojást a megajándékozott édesanyjától, mivel többnyire viszont- komák voltak. A komaság ilyen széles ki- terjesztése századunkban a negyvenes évek végéig élt, napjainkban a keresztelésekkor a keresztanyák száma már nem éri el a húszat. A gyerekek általában tizenkét éves korukig kaptak tojást, „amíg nem álltak ki az iskolából”, illetve amíg nem konfirmáltak. Ha valamelyik keresztanya utána is akart adni nekik, nagyon megsértődtek, hogy a keresztanya nem tekinti nagylánynak, nagylegénynek őket. A hímes tojás mellé, ha szorosabb volt a komaság, cukorka járult, vásári mézeskalács tojás is: ma már ez utóbbit alig készítik. Napjainkban általában hetedik-nyolcadikos korukig kapnak a gyerekek hímes tojást, s mellé minden esetben csokoládé nyulat, csokoládé tojást, gyakran könyvet, játékot is, sőt, a kislányok törülközőt, zsebkendőt, vagy mást, a rokon- ság-komaság közeliségétől függően. Falunkban a locsolkodás szokását egyáltalán nem ismerték. Napjainkban is csak a betelepült katolikus családok gyermekei járnak házról házra. A tojáshimzés és a tojásvásár viszont ma is élő hagyomány. Szerencsére a színes tojásfestékek és matricák nem tudták háttérbe szorítani a hagyományos technikát és ősi mintakincset, amelyben a múlt tisztelete és a tojás jelképes életszimbóluma egyaránt érvényesül. Imrö Judit Ferenczi János és D. Varga Márta a mai paraszti létről
