Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-22 / 69. szám
4 NÉPÚJSÁG 1989. március 22. Nem kárpótlásképp! Hangverseny helyett cikk... „Tele van vele Szekszárd” (Folytatás az 1. oldalról.) Tehát nézzünk a „hír” mögé! Dr. Méry Éva, a Művészetek Háza igazgatója 1989. február 15-én keltezett és adott postára levelet Rátky Andrásnak, az Országos Filharmónia igazgatójának, melyben rögtön az elején jelzi, „rendkívül kellemetlen ügyben vagyok kénytelen zavarni, de gondolom, számított is jelentkezésemre”. A levél elsődleges témája a Liszt Ferenc kamarazenekar koncertjének lemondása, ami nem a legilletékesebbtől, hanem az ügyben semmiképp sem érdekelt személytől jutott az igazgatónő tudomására. A zenerajongók és a zene iránt érdeklődők igen jól tudják, hogy a hat előadásból álló sorozatban kiemelkedő eseménynek számított e zenekar ígérete. Mivel január második felében megkapta a ház az együttes programját, elkészíttették a plakátokat, melyeket a Hirdető február 8- án ki is ragasztott. „Tele van vele Szek- szárd” - írja a levél, ám az olvasó által joggal várt megjegyzést most nem teszem meg. Ezután az emberek megrohanták a Művészetek Házát, s vásárolták a jegyeket. Egyébként a borsos bérleti árakról is érdemes lenne szólni, de most erre ne fecséreljük a szót. Azt is csak érintőlegesen jegyezzük meg, hogy a Művészetek Háza és az Országos Filharmónia kapcsolata nem volt felhőtlen korábban sem, ami csöppet sem írható megyénk rangos kulturális intézménye rovására. Éppen az említettek miatt folytatódik így a levél: „Ezeket a dolgokat és a mostanit is egyértelműen szerződésszegésnek kell tekintenem. Még akkor is, ha az Országos Filharmónia minden megállapodásában szerepel egy mondat, mely szerint: az előadást jogában áll bármikor lemondani, vagy elhalasztani. Tudom, hogy ezzel jogilag fedezve vannak. De erkölcsileg nem!... mert megállapodásaik a szerződő félnek semminemű jogot nem biztosítanak, s ez elsősorban a jelenlegihez hasonló kiélezett szituációkban válik egyértelművé.” A levél továbbá arról szól, hogy az igazgató és munkatársai feladata a közönség és a ház érdekeinek védelme, s hogy a közönség teljes joggal érezheti becsapva magát. S mivel az Országos Filharmónia Szekszárdtól 150 kilométerre van, a közönség mindezt a lebonyolító intézményen kéri számon, azaz megkérdőjelezik szavahihetőségüket. Ugyan dr. Méry Éva még február 15-én is bízott valamilyen megoldásban, ám tapasztalatai miatt azt is közölte, ha „válaszából véglegessé, megmásithatatlanná válik a lemondás, ennek közlését csak a legnagyobb nyilvánosság útján tudom elképzelni. (Amennyiben Rátky elvtárs erre felhatalmaz, válaszlevelét is közöltetem.)” Néhány nap múlva Rátky András telefonon hívta fel a Művészetek Háza igazgatóját, s azt ajánlotta, hogy majd jön egy szovjet virtuóz együttes, azok adnak hangversenyt a lemondott helyett Székszárdon. Dr. Méry Éva ebben sem bízva kérte és várta a választ. Ami - ahogyan a szovjet együttes sem - nem érkezett meg. Hétfőn délután telefonon hívtuk fel Rátky Andrást. Biztosított arról, hogy ő igyekszik megtenni mindent azért, hogy a szekszárdi közönség ne károsodjék. Elmondta, hogy a kamarazenekar súlyos leterheltségére hivatkozva mondta le a koncertet - annak művészi ódiumát nem vállalva. „Az a baj, hogy a Liszt Ferenc kamarazenekar leterheltsége igen súlyos.” Azt is elmondta, hogy négy koncertet mondtak le, de hármat sikerült a Filharmóniának rendeznie. Amikor azt fur- csállottam, hogy miért nem válaszolt a korrekt és egyenes levélre, elismerte, hogy „formálisan önnek van igaza, de géppisztollyal nem kényszeríthetem őket fellépésre”. Végezetül azt is megtudtuk, hogy „nincs tartalékban megfelelő minőségű koncert", de vállalja, hogy az „egyenértékű megoldást megtalálja. Hogy ne érje kár a közönséget." Tegyük hozzá, hogy lelki kár már érte. S azt is, hogy a kárnak különböző - és már mértékegységgel mérhető - fajtái vannak. Éppen ezért azok - és ellentétjeik - egymással be nem helyettesíthe- tőek. Ahogyan például egy meg nem írt, el nem küldött levelet sem pótolhat az utólag kicsikart szegényes magyarázkodás. V. HORVÁTH MÁRIA Nemcsak a fafaragók kapnak helyet... Beköltözhetnek-e a fafaragók az öreg, de jó karban lévő épületbe? teremthetne az alkotómunkához. Az épület az Aranykalász Termelőszövetkezet tulajdonában van, erre a közösségi célra azonban térítés nélkül átadja a szövetkezet. Ezenkívül nagy helyi összefogásra számítanak, mindez azonban nem elegendő. A Művelődési Minisztériumhoz fordultak pályázattal még múlt év december 8- án, erre azonban semmiféle választ nem kaptak eddig. A megpályázott 500 ezer forint támogatás pedig csak töredéke lenne a teljes költségnek, amit szívesen vállalnak a helyiek. Hogy milyen távlati elképzeléssel? Elsőként folyamatos fafaragószakkört működtetnének, amely később az elkészítetttárgyak értékesítésével önfenntartóvá válna. Ezért is bízták a szervezést Csepeli István népi iparművész fafaragóra, aki végigkísérné, segítené az itt folyó tevékenységet. Mivel az épületben a tetőtér is beépíthető, összesen 18-20 személy részére hálóhelyeket alakíthatnak ki, nyári táborok, továbbképzések szervezésére is alkalmassá válik az épület. Hosszú távon a hazai fa- és csontfaragás szellemi központjává válhat, és tegyük hozzá a megye képzőművészeit fogadhatja.-tzs-kaAlkotótanyát terveznek egy Dunaföld- várhoz közeli öreg parasztházban. A településen már a várossá válás előtt is sok új kezdeményezés, a hagyományok színvonalas ápolása jellemezte a közművelődést, a megyében az amatőr színjátszó mozgalom kimondatlan központjává váltak. Most ezt a profilt szeretnék bővíteni a képzőművészeti ágak irányába, külön otthont teremtve a településen élő hivatásos képzőművészeknek, népi iparművésznek, keramikusnak és természetesen az amatőröknek. A város központjától négy kilométerre fekvő jó karban lévő tanyaépületet szemelték ki erre a célra, ami közel 120 négyzetméter alapterületével, vezetékes ivóvízével, a hozzá tartozó, használható másfél hold területtel ideális feltételeket Alkotótanyát szeretnének Dunaföldváron Németkér festője Képek, vers és próza Staub Ferencről Úgy tűnik, mindent megírtak már művészetpártolók a Németkéren élő Staub Ferenc festőművészről, csak egyet nem, hogy a nyolcvanadik életévében járó, alkotó ember most budapesti kiállítására készül. Ez ad aktualitást az itt közölt képeknek, versnek, prózának. Lapunk hasábjain többször szóltunk már Staub Ferenc sajátos szín- és for- mavilágú művészetéről, amit Aba-Novák Vilmos festői szabadiskolájában alapozott. Az évekkel ezelőtt leírtakhoz egyetlen szó kívánkozik, mikor Németkér festőjének nevét említjük, az a: hűség. Hű maradt a gyermekkori élményeket adó (bár Kalocsán született 1909-ben, de megyénkben nevelkedett) tolnai tájhoz, az emberekhez és önmagához. Ahhoz az úthoz, amit választott, amin járnia kellett betegséget hordozva is. Ez a hűség szellemi, testi erőt ad, reményt szül naponta a láttatásért, a bizonyságtételért, a nem hiába való munkálkodásért. Két idős németkéri ember (festő és felesége) mind gyakrabban kér orvoslást egészségére. Bátorítást, biztatást vár hétköznapi gondjainak enyhítésére. Egyszerű hajlékukban, apró háziállataik meleg, ragaszkodó tekintete háritja néha a környezet meg nem értését, az emberhez méltatlan békétlenkedés szándékát. Staub Ferencnek van elég hite, hogy meg-megújuló lelkülettel készüljön a főA művész világa városban májusban nyíló tárlatára, ahol nem csupán saját magának szerezhet ismételten megbecsülést, de Tolna megye képzőművészetét képviselve hírmondója és dicsőséghozója lehet falujának is. Hitében erősitik a barátok költői szavai, melyek közül most közreadunk.-decsiKuti Horváth György A horizont síkján Fénynyalábok a horizont síkján természet szín illat és zene Álomnál szebb tájak feszülnek vásznak Staub Ferencnek Árnyék és fény összeleng kitárul elénk a tenger szívek kútjába a végtelen befogad aranyecsettel szemtükreiben Kettős portré A küldetés Tévénapló Hans Habe, azaz Békessy János neve nálunk sem ismeretlen. Apja is újságíró volt, aki a Tanácsköztársaság bukása után emigrált Bécsbe, fia ott végezte az egyetemet, s onnan indult a nemzetközi hírnévig ívelő újságírói pályája. Művelt, biztos tollú újságíró, aki jelen lehetett a század megannyi tragikus eseményénél, s ezekről a szemtanú hitelességével számolt be. Ez legfőbb erénye, regényei is inkább történelmi riportok, s az egyéni sorsok legtöbbször csak illusztrációi a történelemnek. Volt miből meríteni, Genfben mint népszövetségi tudósító volt, az amerikai hadseregben a titkosszolgálat tagjaként működött, látta a francia ösz- szeomlást, s ott volt Evianban is 1938- ban, amikor a németek nem sokkal Ausztria megszállása után fejenként 250 dollárért akarták eladni az osztrák zsidókat. A konferencia, melynek célja az üldözöttek megmentése lett volna, valóban megtörtént, ennyi a történelem. Hans Habe a történelem köré szövi regényét, amit jóval Evian után írt, főhőse a világhírű zsidó orvosprofesszor, akit a német titkosszolgálat a sötét embervásár lebonyolításával bíz meg. Bármiként történt is, Habe hatásosan építi be a romantikus elemeket a történelembe, s a katarzis sem marad el, mert hőse lemond a menekülés lehetőségéről, visszatér sorstársaihoz, akikre a hitleri valóságban a biztos pusztulás vár. A történelem azonban kegyetlenebb volt, az Evianban elhangzott álszent beszédek után rohamosan romlott a zsidóság helyzete, egy menekültügyi bizottságnak kellett volna elősegítenie a kivándorlás feltételeinek javítását, de csak kivihetetlen terveket szövögettek. Ilyen volt a zsidó menekültek letelepítése különböző afrikai országokban, s amikor Hitler másfél milliárd márka kölcsönt kért a kivándorlás elősegítésére, az Egyesült Államok tárgyalni sem volt hajlandó „az emberi nyomorúsággal való kereskedelemről”. Az úgynevezett Kristallnacht időpontja 1938. november 9: felgyújtott zsinagógák fénye jelezte, hogy megkezdődött az Endlösung, a zsidóság tragédiájának beteljesedése. De ez már Hans Habe regényének folytatása, s az átdolgozó és rendező Szántó Erikát nem is ez érdekelte, hanem az eviani találkozó kudarcának aktualitása, a benne rejlő tanulság. Maga írja, hogy amikor a filmet végre bemutatták, „sűrűsödtek az Erdélyből érkező nyugtalanító hírek”, a nyugatnémet sajtó pedig egyre gyakrabban emlegette a szász lakosság kivándorlásához kötött, természetesen nyugatnémet márkában fizetendő „fejpénzt”. A Küldetés Evianba tehát szándékoltan aktualizált történelem, s azt ábrázolja, hogy „miközben az üldözők zavartalanul tevékenykednek, a diplomaták és a politikusok az érdekeket és az esélyeket fontolgatják”. Hans Habe a történelem ürügyén érdekes regényt akart írni, Szántó Erika ezt fordítja meg s a hatásos történettel a történelem ismétlődő aktualitását akarja ábrázolni. A szándék nemes és tiszteletre méltó, akkor is, ha a múlt legtöbbször csak jelkép, s mint itt is, arra emlékeztet, hogy már mindenre volt példa, semmit nem kell kitalálni. A Küldetés jó film, azzal együtt, hogy vannak fáradt percei, a szép környezet is gyakran eltereli a figyelmet arról a belső drámáról, amit hőse átél. A regény, ha jó regényről van szó, mindig több, mint amit képekbe át lehet tenni, s ez erre is érvényes. A történet epikus áradással megy a maga útján, néha nagyon is részletező pontossággal, ám kérdés, hogy a néző, aki nincs beavatva a részletekbe, megérti-e az ördögi ösz- szefüggéseket, azt a kettős cinizmust, ami mindkét oldalon meghatározta az üldözöttek végzetét. Szántó Erika filmjéből annak tudatosítása mindenképp hiányzik, hogy az üldöző mindig előnyben van, s az üldözöttnek akkor is vállalnia kell sorsát, ha ki szeretne térni előle. Pedig ez is a történelmi tanulságok közé tartozik, s talán ez a legkeserűbb történelmi tanulság. Ez egy kicsit halvány ebben a szép és jó szándékú intelemnek szánt parabolában, amit egy kiváló vendégszínész, Klaus Abrahamowsky tesz emlékezetessé. Cs. L.
