Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-15 / 63. szám

1989. március 15. TOLNATÁJ - 5 Töprengéseim Portások Megyek a főhivatalba, viszem vissza a főelőadónak azt az előadásszövegét, amelyet néhány napra kölcsönkaptam az egyik vidéki, kihelyezett értekezleten. Az összetűzött papírokat gondosan bele­teszem egy középméretű borítékba, kü­lön lapon megköszönöm, hogy volt olyan szives nélkülözni a fontos iratot. A főhiva­tal óriási épületben székel, zegzugos fo­lyosókon, kanyarokon, lépcsűfel- és -le­járatokon lehet megközelíteni a főosztá­lyokat, osztályokat, főelőadókat és elő­adókat. így hát - gondoltam én - a leg­egyszerűbben úgy intézhetem el a dol­gom, ha beadom az ügyiratot a porta ab­lakán, s a portás aztán eljuttatja az illeté­keshez. Én naiv, és esetlen lélek! Ugyan vajon hogy képzelhettem el, hogy könnyen és simán megy a dolog? Tudniillik nem máskor, ebédidőben zavartam meg a bé­késen sziesztázó portásokat. Szájukban fogpiszkálóval álldogáltak a jó meleg fül­kéjükben - mind a négyen. Valószínű, hogy közülük csupán egy lehetett szol­gálatban, a többiek ebédelni jöttek csak be, az ebéd ugyanis akkor is jár, ha sza­badnapos az ember. Miután megkértem őket, hogy a borítékot adják át a címzett­nek, kivették a szájukból a fogpiszkálót, és harsányan hahotázni kezdtek: „Mit képzel, asszonyom? Most ebédidő van. Vigye el a borítékot az épület jobb szár­nyában lévő iktatóba, ott dolgozik a kéz­besítő, aki azután elviszi az ön borítékját a címzetthez. De éppen maga is lebonyo­líthatja az ügyet: az elvtársnő a második emeleti irodában dolgozik.” Mit volt mit tenni, fogtam magam, szépen elvittem személyesen az iratot, s miközben bak­tattam fölfelé, azon morfondíroztam: a személyes kapcsolatokat végül is semmi sem pótolhatja... Ez a portásdolog azonban nem hagy nyugton. Az teljesen nyilvánvaló, hogy egy termelőüzemben portás ül a gyárka­punál, ki- és belépőcédulát kezel, ellen­őrzi a műszak végén a dolgozók táskáját, ha valakit keresnek, segít megtalálni, rá­nézésre megállapítja, hogy ki dobott be fél deci pálinkát, felakasztja a szögre az iroda-, meg a műhelykulcsokat, ott, ahol gépkocsiforgalom van, kezeli a szállítóje- gyeket és ellenőrzi a rakományt, műszak végén pedig átadja a telepet a váltópor­tásnak. Szóval a gyári portásnak nem na­gyon van ideje tereferélni, olvasgatni, sziesztázni, hisz állandó a forgalom. A főhivatali főportásság azonban úri állás. Tiszta, kényelmes, nyugalmas, ép­pen ezért nem véletlen, hogy valóságos harc folyik egy jól fizető, kényelmes por­tási állásért. Nem véletlen az sem, hogy gyakorta hallani ilyesmit, ha nyugdíja­sokkal beszélget az ember: könnyű neki, van protekciója, s a veje, fia, rokona „be­dugta” portásnak valamilyen príma kis helyre. Kisnyugdíj mellé nemhogy jól jön, hanem egyszerűen kell a mellékkereset, azonban nem vagyok olyan biztos ab­ban, hogy mindig az az elsőrendű szem­pont, hogy az állásra jelentkezőknek mennyi a nyugdíja... Az ebédidőben ebédidőt tartó főhiva­tali portáscsoport mindenesetre ezt lát­szik igazolni. Csináljon az ügyfél, amit akar, menjen, ahova tud, csak őket ne zaklassák, hagyják békén, az ö szénájuk rendben van, különben pedig a dolgok amúgy is egyszer, ha másként nem, ma­guktól elintéződnek. Pénz az van Február 24-én, pénteken este hét és nyolc óra között Budapesten a Skála Fe­hérvári úti nagyáruházának élelmiszer­osztályán tátottám a számat. Egyrészt azon ámuldoztam, hogy Magyarorszá­gon létezik ilyen árubőség, másrészt azon, hogy mi mindent pakoltak az óriás tolókocsiba a bevásárlók. Budapesten nemcsak ebben az áru­házban találkozhat az ember olyan élel­miszerekkel, amelyekről halvány fogal­ma sem lehetett eddig, mert ugyan hol is láthatta volna. Például egyértelműen ki­derült, hogy a legkeresettebb ételféleség a pizza. Kapható mélyhűtött pizzatészta, kétféle pizzapor, továbbá kisütött karika, amit csak meg kell pakolni hússal, szósz- szál, sajttal, s percek alatt kész a vacsora. A biosarokban nemcsak hogy zabpe- hely, korpa és más nyalánkságok van­nak a polcokon az alma, a narancs és a banán mellett, hanem kétféle müzli: az egyikben szárított kandirozott gyümölcs, a másikban mazsola. Korpás kenyér, Graham kenyér, lenmagos kenyér és va­lamilyen zsemlye, amelybe különféle ma­gokat sütöttek, s ezt szép plakáton be is mutatják. A sajthűtőben a legfinomabb Camembert típusú sajtok és ízes cseh sajtkockák. A hidegkonyhánál többek között majonézes céklát kínáltak, a mély­hűtőpultban a legkülönfélébb zöldségek mellett panírozott csirkecomb, és ízléses csomagban halpogácsa lapult, kissé tá­volabb pedig az édességek, rétesek és torták. Szóval az ember bámul, ámul és nem győz csodálkozni. Tudniillik nemcsak áru van, hanem vásárló is, méghozzá olyan, aki meg is tudja venni ezeket a különle­gességeket. Némelyik bevásárlókosár­ban csak úgy saccra lehetett olyan 1500-2000 forint körüli élelmiszer. Flogy mást ne mondjak: literszám láttam a drá­ga rostos és szűrt gyümölcsleveket a ko­sarakban, kettesével csomagoltatták a grillcsirkét, nagy nehezen kibetüztem azt is, hogy mi lehet a négyszögletes zöld konzervdobozban: olívaolaj volt. Kik lehetnek azok, akik hó végén egyetlen hétvégére ennyi pénzt tudnak kiadni csak élelemre? Flalvány fogalmam sincs. De ahogy alaposabban megnézem az öltözetüket, kénytelen vagyok megállapí­tani: divatos holmira legalább annyira te­lik nekik, mint finom, különleges élelem­re. Méregdrága bőrruhában válogatnak a polcokról a hölgyek, miközben kockás pantallóban, drága sportcipőben követik őket a kocsit toló férjek. Szóval: pénz van, csak nem mindig ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Utazok haza a vonaton, mellettem egy közlékeny férfi ül. Kontrolion járt a kar­diológiai intézetben mondja, kétszer volt infarktusa, leszázalékolták, s valószínű­leg a közeljövőben operálni is kell. Felír­ták a gyógyszerét, s minthogy még volt ideje a vonat indulásáig, átment a Déli pályaudvar melletti patikába. Kiszámol­ták, hogy mennyibe kerül a gyógyszer, ám amikor meglátta a végösszeget, azonnal kifordult a patikából. Ugyanis nem volt 380 forintja arra, hogy kiváltsa. A nyugdija 4100 forint, összesen három­száz forint volt nála, s még meg kellett vennie a vonatjegyét is. Mélységes csend telepedett a fülkére, mígnem egy idős asszony elő nem vette a retiküljéből a papírját. „Nézze, ilyen ró­zsaszín lapot kell kérni a tanácstól, erre ingyen adják a szíveseknek a gyógy­szert. Csak annyi a dolog vele, hogy minden évben meg kell újítani.” A közlékeny férfi rá se nézett a rózsa­szín okmányra, viszont szúrósan körbe­mért mindenkit: „Mit képzelnek? Csak nem alázkodom odáig, hogy negyven évi becsületes munka után koldulni menjek a tanácshoz?” Csak ültem, és néztem, és elképzel­tem: az ember felöltözik, elmegy a ta­nácsra, kopog az ajtón... Flát nem. Igaza van uram, büszkeség és méltó­ság is van a világon. D. VARGA MÁRTA Gazdasági, társadalmi, politikai és értékválsággal küzdünk. Ez utóbbi­ról talán kevesebb szó esik, pedig fontos - ha nem a legfontosabb - kérdés. Mert világos, hogy ebből a válságból csak valamiféle nemzeti összefogással tudunk kilábalni. De van-e esély arra, hogy ebben a társadalomban még egyszer nemze­ti üggyé tegyünk valamit? A választ nem könnyű megtalálni. Az emberek már nem tudnak sem­miben hinni. Mert tapasztalták, hogy a hatalom csak akkor fordul a nem­zethez, ha baj van, és akkor sem azért, hogy döntsön, hanem hogy vállalja a közterheket. De miért ala­kult ez így? Elmúlt négy évtizedünkben az egyénnek nem volt beleszólása a hatalomba, a cselekvésképtelenség, a kirekesztettség érzete húzta és húzza ma is. Ugyanakkor látta, hallotta, tudta mindenki, hogy a hatalmat kritikátla­nul kiszolgáló bürokraták, helyi kis­királyok hogyan hirdették a szocia­lizmus eszméit, és hogyan merültek el az ivászatokban, vadászatokban, visszaélésekben, korrupcióban, ho­gyan vált a szavak és tettek egysége ellentétté, hogyan tűntek el, sőt, vál­tak nevetségessé olyan fogalmak, mint a becsület, a hivatástudat, a hű­ség, a hit. Egyetlen kiút adatott az egyénnek: az önzés, a fogyasztói szemlélet. Kényszerű megegyezés volt ez a ha­talom és a társadalom között, azon az alapon, hogy „Ti csak politizálja­tok, de bennünket hagyjatok boldo­gulni!” Ez a hatalom által tudatosan irányított „közmegegyezés” olyan zsákutcának bizonyult, amelyben igen gyorsan csúsztak le az értelmes em­beri lét évezredes hagyományokon alapuló értékei, veszett el a kultúra, a szellemi munka, egyáltalán a munka, a kötelességtudat és a többi becsülete. Rövid idő alatt világnézet-nélküli egyének tömegévé váltunk. Mert kide­rült, hogy a fogyasztás növekedésén túl nincsenek a társadalomnak az új nemzedékek számára céljai és érté­kei. Ma pedig már ez az utolsó érték, az anyagi jólét reménye is a semmibe foszlott a tömegek számára. Nem véletlen, hogy a fiatalok körében gyakori az alkoholizmus, a kábí­tószerélvezet, a nyugatra menekü­lés, az öngyilkosság. A személyisé­gét kereső fiatal számára ki tud ma valódi perspektívát jelentő világné­zetet adni? Ma, amikor politikusaink hónapról hónapra változtatják programjukat, amikor történelmünk eltitkolt, arcpirí­tó igazságaira derül fény, amikor az adott szó éppoly keveset jelent, mint egy KGST-szerződés, amikor az egyén a kapcsolatait csak hasznos­ságuk szerint értékeli. Ma, amikor a becsületes munkánál, a meggyőző­dés melletti nyílt, tisztességes kiál­lásnál, a köz érdekeiért való tevé­kenységnél nincs előnytelenebb és önveszélyesebb vállalkozás Ma­gyarországon. Ki ad nekünk hitet, világnézetet? A ma porondon lévő, alakuló, erő­södő közösségek egyelőre képtele­nek kiforrni, kialakítani egy elfogad­ható, komplex értékrendszert. Olyan értékrendszert, amely megmutatja, hogy milyen a világ , hogy a világban hol van ennek a társadalomnak a-he­lye, hogy a társadalomban hol van ennek a közösségnek a helye, hogy honnan jövünk és főleg merre me­gyünk, amely meg tudja fogalmazni az értelmes emberi lét céljait és en­nek eszközrendszerét, a célok eléré­sére alkalmas, de azért etikus maga­tartás formáit. Nincs könnyű helyzetben az a szervezet, amely a nép bizalmát akarja magáénak tudni, új, elfogad­ható értékeket, távlatokat nyújtani. Ráadásul van egy réteg, amely évtizedeken keresztül nem kont­rollálta, hanem kritikátlanul ki­szolgálta a hatalmat, cserébe előnyöket, kiváltságokat élvezve, a felelősséget most a misztifikált ha­talomra testálja, és legfőbb célja természetesen az előnyök megtar­tása bármi áron, a legkevésbé sem törődve a társadalom érdekeivel. Ez a réteg nagy hatalmat képvisel, amelyen talán még a politikai veze­tés legjobb szándékú törekvései is elbukhatnak. De a demokrácia erősödik, épül (bár elhamarkodott dolog lenne azt állítani, hogy megállíthatatlanul), és kiteljesedése automatikusan kiter­meli az értelmes emberi lét céljait, kereteit. Rengeteget kell tanulnunk, hiszen a demokrácia gyakorlásában nincsenek tapasztalataink, hagyo­mányaink. Ez lehet ma a legértelmesebb feladat, amelyért tenni, dolgozni, mindannyiunknak összefogni kell és érdemes. Biztos, hogy hosszú és keserves küzdelem árán fogjuk csak elérni a valódi demokráciát, de megéri a fá­radságot. ÁRKI ATTILA Ki ad nekünk hitet? adott kor szellemi, tudományos kör­képét is, közben kegyes csalásokat alkalmazva a történelmi igazság ja­vára, ugyancsak a tankönyv ellené­ben; a csodálatos osztályfőnök, a Létay Menyhért, aki matematika-, fi­zikatanár létére igazi kalauzunk volt a zenében, az irodalomban. Neki ugyanis volt bátorsága is irodalmi tankönyvek silányságával szembeszállva Babitsotis bemutatni és Szabó Lőrincet, Krúdy Gyulát... És volt bátorsága, hogy kimondja: nincsen igaza Liszenkónak és kö­vetőinek, mikor a mendelizmust a rothadó kapitalizmus beteges szü­leményének nevezik és tagadják a gén-elméletet. Nekünk akkor elmagyarázta mi is a DNS, az öröklődés, akkor, amikor azt még az egyetemeken sem tanították. És igazolta őket a történelem igaz­ságtétele. Nekem mindig gyanús volt az, hogy a lét határozza meg a tudatot, ha az így volna, akkor Petőfi meleg kávéházakban pipázgatott volna, vagy Szendrey Júlia ölébe hajtva fe­jét olvasgatna, egyik kezében hitve­se kebelét tartva. De áll ez a modern idők mártírjaira is, a kommunistákra is, akik, ha létük határozta volna meg a tudatukat, akkor joviális ügyvédek, ünnepelt írók, vagy békés munkások lettek volna, és nem vállalják a szenve­déseket, a halált. Sem Petőfit, sem a többi hőst, már­tírt nem a léte határozott meg, ha­nem a tudata, a szellem - és csak az is maradt fent - miként a mindenna­pok apró forradalmainak véghezvi- vőit, az igazi tanárokat, vagy az öreg Széli Andrásokat, akik mindhalálig hűségesen ápolták Kossuth-szakál- lukat. CZAKÓ SÁNDOR A világosi csata

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents