Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-15 / 63. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. március 15. Közebéd Azokban a régi időkben még március 15-én mindig sütött a nap, sőt, sokan emlékeznek úgy, hogy az orgona is virágzott s a gyerekek rövidnadrágban ácsorog- va tátották a szájukat a községháza előtt, mert a „jaj, Istenem nem is tudom, hogy hívják már képviselő úr” olyan gyönyörűen beszélt az erkélyről az egybegyűlteknek, hogy nem volt elég a füleket nyitva tartani, a szájat is ki kellett tátani, hogy az ember gyereke maradéktalanul magába tudja fogadni a sistergő, suttogó, máskor meg mennydörgő szavakat. Az mindenesetre igaz. volt, hogy a szél mindig fújt március idusán, mert minden házra zászlót tűztek és a hatalmas nemzetiszinű lobogók, ha egyszerre elkezdtek lengedezni bizony akkora szelet kavartak, hogy felborzolódott az emberek haja, de a lelke is, mert az valami leírhatatlanul szép volt, amikor az egész utcasoron ringott, lengett a piros-fehér-zöld.- Az én gyerekkoromban, meg hát később is március 15-e volt a legnagyobb ünnep. 1948-ban, akkor volt a centenárium, igen nagy ünnepségek voltak, de még ’49-ben is. Később aztán elhalványodott. Elhalványították. A Rákosiék alatt próbált volna valaki nemzetiszinű zászlót a házára kitűzni. Pláne, ha kulák volt, mint én. így is az ünnepeket mindig a börtönben töltöttem. Lehetett valami titkos lista, amin mi decsiek is nem tudom én hányán rajta voltunk, és ha jött mondjuk április negyediké, akkor előtte egy héttel összeszedtek minket és becsuktak. Aztán mikor elmúlott az ünnep, akkor kiengedtek bennünket. Hogy miért, azt talán még ők se tudták. * „Esik eső karikára / Kossuth Lajos kalapjára. / Valahány csepp esik rája / Annyi áldás szálljon rája. / Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.” Zengett ezernyi torokból templomi áhítattal az ének. A pártvezérek hangja, ami a köznapi harcokban a másik kritizálására, gúnyolására volt dresszírozva, most együtt szárnyalt a márciusi szélben. A sokszor vallási ellentétektől terhes levegőt kisöpörte a szent érzület és egymás mellett állt a katolikus, meg a református dalárda, együtt imádkozta a Kos- suth-nótákat a kálomista, meg a pápista, mint ahogy akkor, a szabadságharc napjaiban is együtt harcoltak az ősök, legyen horvát, német vagy magyar, szegény vagy gazdag. A nemes hevülettől hajtva aztán a nép a községházától a hósi emlékhez vonult, hogy a csatamezőn elesetteket is körükbe vonják, megidézve szellemüket a „Talpra magyar..” tüzes szavaival, így vált jelenné a múlt, közösség annak öröksége, tápláló erővé a haza szeretetében.- A nap az istentisztelettel kezdődött. A katolikusoknál meg a szentmisével. Rengeteg nép volt a templomokban. Olyanok is eljöttek, akik még talán karácsonykor se. A lányok nem sárközi ruhába voltak öltözve, hanem tiszta fehérbe, ami nemzetiszinű szalaggal volt díszítve. Rendes istentisztelet volt, de már ott szó esett március tizenötödikéről. A templomokból vonultak a népek a tanácsházához. Akkor még községházának hívtuk. Ott aztán voltszavalat, énekeltek a dalárdák és volt ünnepi beszéd. Arra az elöljáróság mindig igyekezett egy képviselőt megnyerni. Emlékszem rá, hogy tartott itt beszédet a doktor Dulin Jenő, aki kisgazdapárti volt, akkor egy alkalommal az örffy képviselő úr, aki azt hiszem, a Magyar Élet Pártját képviselte. Azok kormánypártiak voltak. A községházától elmentünk a hösök szobrához, meg a református temetőbe a Turulhoz, ami ugyancsak hősi emlék. Tudja, ez nem olyan fölvonulás volt, mint amilyenek most vannak, hogy az emberek elvonulnak a vezetők előtt. Azok is együtt jöttek velünk. Nem álltak föl semmilyen dísztribünre, mint a szemlészek. Meg nem is azért vonultunk, hogy integessünk nekik, hanem azért vonultunk, mert elmentünk az emlékműhöz, hogy a hőseinknek megadjuk a tiszteletet. Ott is volt szavalat, meg ének, aztán eloszlott a nép és a körökben gyülekezett újra a közebéden. Ilyenkor mindig volt halfőzés, arra be lehetett fizetni és együtt ebédeltek a körtagok. Persze szólt már a cigányzene, este bált tartottak és ha olyan volt a hangulat, a mulatás két napig is eltartott. Részlet egy jegyzőkönyvből, mely felvétetett a decsi Róm. Kát. Olvasókörben 1947. III. 8-án: „... Majd rátértek a március 15-i ebéd megbeszélésére. Aválaszt- mányság úgy döntött, hogy báránypörkölt legyen, és a további elintézést Sétáló János gazdára bízza, teljesen a saját ízlése szerint...” Ugyanennek a körnek a jegyzőkönyvéből egy év múlva, a centenáriumi évben: „... a határozat az lett, hogy miután a polgári körben a nemzeti bizottság szintén tart ünnepi ebédet, és ugyanott olcsóbban tudják kiállítani, mint mi, így a választmányság úgy döntött, hogy a kát. olvasó körben a halebédet mellőzzük.” Többet aztán már nem is került szóba ilyesmi, mert 1949-ben megszüntették a köröket, egyleteket. Közben a pártok is egyesültek és azt a nemzeti egységet, amit megvalósítottak a koalíciós évek tarkaságában, hiába keressük már a fokozatosan eluralkodó egységben. Talán majd napjainkban találunk rá újra? CZAKÓ SÁNDOR Honvédtoborzás Kokárda varrás közben Gyermekkorom jutott eszembe. Idegen országban születtem, de magyarnak. Szüleim magyar szóra tanítottak, pedig ott a magyar beszéd tiltva volt. Édesapám mesélte el, mikor cseperedtem, van egy ország, a mi hazánk, Magyarország. Eljön az idő, mikor ott fogtok élni, nyíltan beszélhettek magyarul, magyar iskolába járhattok, s nem kell kabátotok bélésébe rejteni azt a kis nemzetiszinű szalagot, ami magyarságotokat jelképezi. Gyermekek voltunk, de megértettük ennek a súlyát. Egyszer Apám éppen a rádió hullámhosz- szán keresgélt, véletlenül a magyar Himnusz hallatszott. Felállt, elérzékenyülve hallgatta. Mi gyerekek szüléinktől ezt láttuk, hallottuk. Szüleim 1941-ben elhatározták, hogy mindenüket otthagyva, még a szüleiket is, a háborús idők ellenére, három gyermekkel, kis úticsomaggal, a rajtuk lévő ruhaneművel, átszöknek. Fájó volt a nagyszülőktől való búcsúzás, de annál biztatóbb, reményteljes érzésekkel vágtunk neki az útnak. Nagy elhatározás volt, hogy minden eddigi köteléket megszakítva a bizonytalanba elinduljunk. Vegyes érzésekkel indultunk útnak. Késő esti órákra értünk a határ szélére. Lovas kocsival vittek bennünket arra a helyre, ahol a legalkalmasabb időpontban át tudunk szökni. Közel kerültünk Magyarországhoz és a közeli magyar falu lámpafényei sejtelmesen világítottak. Igyekeztünk szótlanul, fegyelmezetten megtenni ezt az elég hosszú, veszélyes utat. Csendes hallgatásunkat Édesapám hangja törte meg:- Gyerekek, ahol azok a fények látszanak, az már Magyarország. Nem tudtunk ellenállni annak a szorongó érzésnek, s egyben vágynak, amit ez a látvány váltott ki belőlünk. Oly közel van, s mégis mekkora a távolság, amit meg kell tenni ahhoz, hogy oda jussunk, egyáltalán sikerül-e? Miután szállásunkra értünk. Édesanyám és mi gyerekek lepihentünk. Édesapám őrködött, s figyelte .a legmegfelelőbb pillanatot, mikor léphetjük át a határt. Még nem is pirkadt, mikor szólított bennünket: indulhatunk. Többórás gyaloglás után egy pályaudvarhoz értünk, innen vonattal folytattuk utunkat most már Magyarországon. A pályaudvaron rengeteg katona volt. Járőrök cirkáltak és embereket igazoltattak, katonaszökevényeket kerestek. Valahogy rólunk elterelödött figyelmük, egérutat nyertünk és feljutottunk a vonatra. Édesapám szempillantásával jelezte, hogy most haladunk el ott, ahol reggel átléptük a határt. Mi ebből értettük, hogy ez fegyelmezettségre, hallgatásra kötelez bennünket. Tudtuk, fennáll a veszélye annak, hogy elfogjanak. Szerencsésen megérkeztünk abba a városba, ■ ahol letelepedni kívántunk. Átöleltük rokonainkat, akik fogadtak bennünket és otthont, szállást biztosítottak családunknak. Tudtuk a célt, hogy miért tesszük. Kezdetben lemondással is, de itt élhettünk Magyarországon, ahol magyarnak mondhattuk magunkat. Ez a szabadságérzet minden küzdelmet megkönnyített. Minden társadalomban élnek olyan emberek, akik nem tudják befogadni azt az embert, aki távolról jött. Különböző jelzőkkel illettek bennünket, kételkedve magyarságunkban. Ezzel szemben az az ember, aki megjegyzéseket tett ránk, észre sem vette, hogy hol él, természetesnek találta, mert könnyen jutott ehhez az adományhoz és jóllehet talán nem is becsülte meg kellőképp. Gyökereinkben ma- gyarabbnak, hazafibbnak érezzük magunkat azoknál, kik felelőtlenül sérelmeztek bennünket. Teltek napjaink, s már magyar iskolába jártunk bátyáimmal együtt. Megtanulhattuk most már mi isa Himnuszt, a Szózatot, a „Talpra magyar”-t. Édesanyám magyar ruhát varrt nekem és büszkén vettem fel az iskolai rendezvényeken, nemzeti ünnepeken. Boldog voltam, mikor az első március 15-ét megértem és nyíltan hordhattam kokárdámat, nyugodtan énekelhettem az "Isten áldd meg a magyart”. Amikor harmadikos elemista voltam, Édesapámmal egy ünnepségen vettünk részt, ahol a Himnusz felcsendült. Gyermek lévén egy pillanatra megmoccantam, mire Édesapám szigorú tekintettel nézett rám. Majd az ünnepség végezetéül rendreutasltott és megmagyarázta, a továbbiakban mihez tartsam magam. Múltak az évek. Most magam készítem kis unokáimnak a kokárdát. DARVAS FERENCNÉ Apró forradalmak Kossuth-szakáll Öreg Széli András egész életét végigtüntette gondosan nevelt Kos- suth-szakállával. Ez az egész élet a múlt század végén indult, magában foglalt két világháborút, az utána következő három évet, amit a koalíciós időknek is emlegetnek, mikor vagy I tíz párt harcolt a hatalomért, támadva, gúnyolva egymást, de március 15-én azért egymás mellé tudtak állni, mert a szabadságharc eszméje, a magyar nemzeti öntudat tápláló forrása, arra ösztönözte őket, hogy kifejezzék azt a közös szándékot, ami 1848-ban is egy sorba állította a magyar népet függetlensége, szabadsága kivívása érdekében. Természetesen a tiszta szemek közé mindig keveredett konkoly is: irredentizmus, sovinizmus, mint ahogy ma is nem egy országban, még szocialistában is. Miközben az ötvenes években elkezdték úgymond a nacionalizmust, a sovinizmust kiirtani, kialakult egy sajátságos sovinizmus. 1949-ben, de még ’50-ben is, Sztálin generalisszimusz, a Szovjetunió miniszterelnöke, március 15-e, a magyar nép nemzeti ünnepe alkalmából táviratot küldött „Dobi István Miniszterelnök Úrnak", jókívánságait fejezve ki az országépítő munkához. Ezekben az években még a korabeli újságok terjedelmes cikkekben számolnak be arról, hogyan ünnepelt a magyar nép nemzeti ünnepén. A lelkes beszámolókban megjelennek már a fejlődő szocialista sovinizmus felhangjai is. „Sztálint is ünnepelték” - mármint március 15-én. „Rákosi Mátyás nevéhez fűződik az újjáépítés" - volt az egyik ünnepi beszéd magva. Aztán egy jelmondat: „Éljen a Magyar Függetlenségi Népfront és vezére, Rákosi Mátyás.” Ezekben az időkben már egyre nagyobb tisztelettel néztük öreg Széli András Kos- suth-szakállát. Titkos forradalmat, némán növekedő ellenállást éreztünk benne. Míg a korábbi években a nemzeti ünnepet megelőző újságokban már megjelentek a megemlékezések hírei, a készülődés eseményei, 1951- ben, március 13-án a következőt olvashatták a magyar honpolgárok: „Március 15. rendes munkanap... A Minisztertanács figyelembe vette, hogy a régi, valamint az új ünnepekkel megvan az előírt munkaszüneti napok száma..., hogy a kongresszus után a dolgozók lelkesedéssel folytatják a munkaversenyt és ezért nem lenne helyes a munkahét megszakítása.” Március 15-e a magyar nép nemzeti ünnepe, tehát nem fér el már az ünnepek sorában. Csak az iskolákban van tanítási szünet. * Ekkor jött a mi kis forradalmunk. A lelkes igazgató kitalálta - vagy mondták neki -, hogy a pedagógusok is csatlakoznak az országszerte dúló munkaversenyhez, és a tanítási szünet napjain is tanítanak. Vasárnap is meg március 15-én is. Persze, hogy taníthasson a tanító, ahhoz gyerek is kell. Mi viszont jó néhány an nem mentünk iskolába. Sajnos abban az időben még nem ismertük a munkamegtagadás fér játékszabályait és a Birkás Gyusziék- nál kártyáztunk. A dühödten házaló iskolaigazgató így talált ránk. Az akkori dorgálásokat már-már elhomályosította a történelem igazságtétele, hiszen a néhai igazgatóval szemben minket igazolt, mint ahogy sok-sok tanáromat is, akik közül nem egyet ért bántódás azokban az úgynevezett ötvenes években, amelyekben öreg Széli András sem hagyta abba Kossuth-szakállának gondos ápolását. Lázár Pali bácsi, a művész tanár megtagadta a légoltalmi ismeretek tanítását, amiben szívesen váltunk cinkostársaivá és szeretettelhallgattuk művészettörténeti fejtegetéseit, valamint kedvenc hobbijáról, az in- gersávokról szóló felolvasásait; a Patakiné történelemóráit, aki a tankönyv ellenére - már úgynevezett komplex órákat tartott, bemutatva az Lippai Tamás rajza
