Tolna Megyei Népújság, 1989. március (39. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-14 / 62. szám

4*EPÜJSÄG 1989. március 14. Magyar kultúra külföldön Magyar művészeti fesztivál kezdődik tavasszal a svájci Lausanne-ban. Bár 1985-ben Genfben a nyári zenei hetek alkalmával már voltak magyar napok, ilyen átfogó, több művészeti területet érintő magyar bemutatót még nem ren­deztek Svájcban. Az áprilistól októberig tartó, féléves programsorozat kiállításai között látható majd a Magyar Nemzeti Múzeum ötvösművészeti kincseiből összeállított, s korábban az Egyesült Ál­lamokban már nagy sikert aratott tárlat, továbbá a magyar impresszionista festők müveiből válogatott bemutató. A nyári Bartók Fesztiválon többek között a Ko­dály Vonósnégyes, a Budapesti Fúvós­ötös, Jandó Jenő és Szabadi Vilmos vesz részt. Ősszel képzőművészeti kiállítás nyílik a magyar avantgárd legjellegzete­sebb műveiből, továbbá könyv- és rajz­bemutatók színesítik a programot. Ugyancsak áprilisban rendezik meg prágai és pozsonyi központtal a magyar kultúra napjait Csehszlovákiában. Ennek sorában három egyfelvonásos müvei fel­lép a Magyar Állami Operaház; XX. szá­zadi magyar képzőművészeti tárlatot, a Hajlék Építészcsoport alkotásaiból kiállí­tást, és rockszínházi bemutatókat tekint­het meg a közönség. Októberben - több év után újra - átfo­gó magyar kultúrális seregszemlét ren­deznek Londonban. A brit főváros új kul­turális központjában, a Barbican Centre­ben zajló Magyarok - Tisztelet Magyar- országnak című program nyitóhangver­senyét a Budapest Fesztiválzenekar tart­ja, s fellép majd az MRT Szimfonikus Ze­nekara, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a Magyar Rádió Gyermekkórusa is. Nyolc művész közreműködésével Kur- tág-est lesz, és egy héten keresztül ad műsort a Győri Bafett. A kiállítások között látható majd a Lélek és forma című sze­cessziós tárlat. Klasszikus és kortárs fil­mekből összeállított magyar filmhét mel­lett irodalmi, költői esteket is rendeznek. Hasonlóan gazdagnak ígérkezik a ma­gyarországi idei kulturális seregszemlék kínálata. Miről ír a Kisdobos? 3NH A haza hálája elhalasztva „Fájdalom, nem követhetjük ebben tisztán a szívünket, hanem a lehetőséget is szemünk előtt kell tartani, és a dolgok jelen állásában én nem tartom kivihető­nek, hogy a fizetések magasabbra emeltessenek... Részemről meg vagyok győ­ződve, hogy a haza idővel meg fogja hálálhatni néptanítójuknak azt, amivel nekik tartozik...” (1. lecke: A haza még mindig tartozik) Mikor és ki beszélt a tanítók csekélyke napszámáról? Nem, nem mostani keletű a panasz. Eötvös József fogalmazott így 1868-ban egy parlamenti felszólalásá­ban. Már akkor élénk viták folytak a pedagógusbérek körül. Ugyanebben az év­ben a Néptanítók Lapjában megjelent cikkében hangsúlyozta: „míg a néptanítók­nak anyagi jólétéről nem gondoskodunk, addig tőlük lelkesedést nem várhatunk”. A vita azóta is tart. A haza azóta sem volt hálás. Ennek ellenére csak magam is­merek több tucat pedagógust, aki lelkesedését, tudását soha nem a fizetség ará­nyában osztotta szét tanítványai között, hanem pazarló bőkezűséggel. A haza háláját illetően én csak az ezredforduló utánra jósolok lényegi változást. Nemcsak jelenlegi anyagi helyzetünk akadálya a nagyobb lépéseknek, szemléle­tünk sem emelte még trónusra a pedagógust. Sajnos, a gazdaságra koncentráló reformtörekvésekben nem kap kellő hangsúlyt az oktatás, a művelődés hajtóere­je. Pontosabban csak szavakban fogalmazódnak meg ezek, míg a valóságban lát­ványosan romlik ifjúságunk műveltsége, a tanítók, a tanárok, a professzorok pe­dig tűrésküszöbükhöz érkeztek. (2. lecke: Isten nem ver bottal) Még mindig időszerű az a közmondás, amelyet a Molnárleány című elbeszélé­sében idéz Eötvös: „Csak akit az isten megver, abból lesz iskolamester". Némi vi­gaszt nyújt a másik mondás: isten nem ver bottal. De gyakran ver rossz tanítókkal, akik a kontraszelekció évtizedek óta tartó áramával tömegesen jelentek meg az iskolákban. Ennél nagyobb csapás pedig, az egyén és a társadalom szempontjá­ból, aligha létezik. Nemcsak a tanítók elégtelen megbecsülésének gondjai rímelnek a mával, a népoktatásra fordított anyagi erők miatti aggodalom is ismerős. „Jelenleg legföl­jebb négymillió forintra tehetjük azon összeget, amely hazánkban a népnevelésre fordíttathatik: ha karba akarjuk népoktatásunkat helyezni, annak évi szükségle­teire 8 millió 500 ezer forintnál bizonyosan több keilend évenkint.” Gazsó Ferenc szociológus, művelődési miniszterhelyettes szerint: az oktatás évtizedek óta a nemzeti jövedelem 4,5-5,2 százalékát kapta. Ha ez a rossz hagyo­mány - amely nemzetközi összehasonlításban is a hátul kullogók közé sorol ben­nünket - nem változik lényegesen, helyrehozhatatlan hátrányokat teremt. Az öt­éves tervre ütemezett 1800-2000 tanterem helyett 3200-3500-at kellene megépí­teni, az oktatás struktúrális változtatásaihoz szükséges anyagiakról nem is be­szélve. (3. lecke: Mit tud és mit akar a pedagógus?) A tárgyi feltételrendszer hiányai miatt kevésbé aggódom, bár a korszerű peda­gógiában az eszközök szerepe is hangsúlyosabb. Ennél azonban sokkal fontosabbnak tartom a pedagógus emberi minőségét és megbecsülését, mert ezen áll vagy bukik minden, pontosabban azon, hogy ez az értelmiségi réteg mit tud, mire képes, és mit akar megvalósítani az új törekvések­ből. A jövő század minden bizonnyal fizetni tud; mert fizetni kénytelen. És addig? Mi fizetünk rá az évszázados mulasztásokra. ZÁGONI ERZSÉBET „Nagy hasú, ritka hajú, alultáplált kis­lányt hoztak az utcáról a gyermekotthon­ba. Piszkos kis kezével izgatottan tapo­gatja a ruhám, az arcom. Áhítattal nyúl a nyakláncomhoz - igen tetszik neki. Ke­zembe veszem apró ujjait, és közben hozzáérek pirosköves kis gyűrűjéhez is. A kislány hirtelen mozdulattal leveszi ujjáról a gyűrűt, és sugárzó arccal felém nyújtja. Egy hónappal később egy washingto­ni iskolában mesélem el ezt a jelenetet. Mondókám végeztével felállók, és ekkor odajön hozzám egy tizenhárom év körüli diáklány. Gyönyörű ezüstszíves gyűrűt ad a ke­zembe, azt mondja, vigyem magammal, ha megint útra kelek.- Adja oda ezt a gyűrűt egy szegény gyereknek. Olyannak, akinek az égvilá­gon semmije sincs, és mondja meg neki, hogy egy jó barát küldi.” Liv Ullmann Választások című könyvé­ből idéz a Kisdobos márciusi száma, ab­ból a könyvből, amely ötletet adott a lap szerkesztőinek ahhoz, hogy tavaly má­jusban útnak indítsák a „Megy a gyűrű vándorútra” című, gyermeksegélyező akciót. Ha még nem kapcsolódtatok be ebbe a nemes tevékenységbe, a Kisdo­bos 7. oldalán elolvashatjátok, mit tegye­tek. De találtok sok más érdekességet is az újságban. Koroknay Daniról, az 1848-as szabad­ságharc kisdobosáról, Rubik Ernőről, a kedvelt logikai játékok feltalálójáról, a pá­viánok, vízilovak, elefántok földjéről, ked­ves tavaszi madarakról, egy expedíció előkészületeiről, arról, hogyan fonhattok hajpántot, övét díszzsinórt, s egy olyan számítógépprogramot, amelynek első sorai piros-fehér-zöld zászlót rajzolnak a képernyőre.- esi ­Gyenis István grafikai kiállítása a Sajtóházban f Fába zárt lelkek Az egyik legszebb Gyenis-kép Gyenis István a természet alkotásait al­kotja újra. Aki figyelmesen szemléli itt kiállított munkáit, valahogy úgy érzi, egy­szerre kicsinyíti rajzlapjaira és nagyítja fel mikroszkópikus éles látással a meg­örökítésre érdemesnek ítélt tájt és az azt benépesítő növényzetet. Ha címet kellene adnom ennek a tár­latnak, ezt választanám: Fába zárt lelkek. Mert Gyenis István fákba zárja legben­sőbb érzelmeit, s az érzelmek, a lelkek ki- kisikoltanak ezekből a fákból, akár a me­sebeli fábazárt leányok, akik onnan ki­lépve meghalnak, ha nem nyújt azonnal feléjük a segítő kéz életét jelentő vizet, legalább néhány cseppet. Ahol ezeknek a képeknek az alkotója él, sorstársaitól életkora és alkata révén elkülönülve, az őt körülvevő emberek va­lóban olyanok, akár a fák. A szociális otthonok lakói immár végleg gyökeret eresztve lemondanak a társadalmi hely- és helyzetváltoztatásról. Csak az ottho­nukat személytelenül körülvevő élőlé­nyekkel, a dús koronájú, égig érő, náluk is öregebb fákkal osztják meg sorsukat. Gyenis fáit drámai helyzetekben ábrá­zolja: meredek partba kapaszkodva, víz fölé görnyedve, villámsújtottan, megha­sadt törzzsel. De vannak lírai rajzolatai is. Ezek a grafikák nem is rajzok, inkább raj­zolatok, a természethűség naív odaadás­ra és raffinált részletbőségre kötelezi al­kotójukat. Ebből a béklyóból csak a gon­dolati-érzelmi feloldódás képes kiszaba­dítani. így válik társszimbólummá a két egymásba fonódó faóriás, az otthonnyúj­tás jelképévé a fészekszerű fagyöngyöt ringató ágak. Kapcsolatteremtő képek ezek a grafi­kák, Gyenis István hozzánk szóló üzene­tei. Reich Károly feleségének ajánlott csodálatos grafikai albumának kézzel írott sorai jutnak eszünkbe láttukra: „Le­gyél áldott, nagy diófa, ágaiddal ringató, végtelenséget mutató, velem együtt nö­vekedő, nálam százszor többet érő, áb­rándjaim teremtője, mennyországba se­gítője, földön élés szép reménye...” Az album címe legyen ennek a kiállí­tásnak is mottója: Hitem szerint. DOMOKOS ESZTER Tv-napló TURAY Ida regénye Csak néhány arc, néhány név Turay Ida kortársai közül: A férj: Békeffy István, a szerző barátok: Fényes Szabolcs, Kel­lér Dezső és színész pályatársak: Jávor Pál, Kabos Gyula, Páger Antal, Gobbi Hilda. Ma már mind klasszikusok és halottak. Turay Idát évek - sőt uram bocsá évtizedek - óta kérik, zaklat­ják újságírók, tévé- és rádióriporterek hogy tekintsen vissza, em­lékezzen, foglalja össze nem mindennapi életét. Egy ilyen kísérletnek lehettünk tanúi a TV1 szombat esti prog­ramjában is. Vitray Tamás kérdezgette a tőle megszokott udva­rias, emberi, de lényegre törő stílusban a múltjáról ésTuray vála- szolgatott a múltjáról, a jelenéről, és a jövőjéről.- Régen szép volt autózni az Andrássy úton. Mindenki ismert mindenkit - olyan kevés autó volt -, azt is, aki szembe jött. A rendőrök félreugrottak az Oktogonnál, ha valaki gyorsan hajtott. Amennyire ma nem szeretek vezetni, régen annyira szerettem. A 82 éves művésznő nem nosztalgiázik, csak sztorikat mesél. Szórakoztat nem untat. Mint ahogy egy korábbi interjúban ön­magáról is vallotta: „Soha sem unatkoztam, ha senki sem unta­tott” ' A Kék bálvány vetítésekor megtelt a Filmmúzeum. Úgy propa­gálták, hogy ez az első ismert magyar játékfilm, Turay Ida fősze­replésével. Tolongtunk a jegyekért. S bár kezdetleges volt még a technológia - a rögzített kamerák azt is vették amit nem kellett volna, és a színpadhoz szokott színészek akkor is játszottak ha nem ők voltak premier plánban - megérte. „Az élet voltaképpen szép" hangoztatta az adás, a szombat esti adás címe. És ha nem is volna az, Turay Ida széppé teszi. Ön­maga és környezete, közönsége számára. A kortársak már szin­te mind elmentek. Voltak akik nem vigyáztak magukra, voltak, akikre a háború nem vigyázott, megint másokat a joviális béke­évek őröltek fel, apránként Turay Ida mindent kibírt. „Várd ki a jót és bírd ki a rosszat mert kurta az élet de semmi sem hosszabb”- kapjuk tőle a receptet, de azért mindannyian sejtjük, hogy valami más „titka” is lehet Gagarin őrnagysága Megint valami olyasmi történt hogy a társadalmi-politikai ve­zetés döntött az egyénről, az egyén megkérdezése nélkül, az egyén helyett. - Jurij Gagarin nekünk élve kell - mondták, s nem akarták engedni hogy újra repüljön, „nehogy baleset érje”. Ga- garint ünnepelték, dicsőítették, kitüntették, járta a világot koszo­rúkat akasztgattak a nyakába, hős volt Irigyeltük, és mit sem sej­tettünk arról, hogy a szárnyaitól megfosztott Ikarosz mosolyog ránk a filmhíradó vásznairól. Gagarin harcolt küzdött, készült. 1967-re - emlékezetes 61-es űrutazása után 6 évvel - elérte, hogy mint tartalék részt vehetett újra az űrhajó kiképzésben. Az akkori szabályok szerint, aki tartalékként részt vesz egy űrhajó személyzetének felkészülésében, az lesz a következő űrhajó pa­rancsnoka. De Gagarinnak erre az útjára már nem kerülhetett sor. Egy vadászrepülővel, gyakorlatozás közben lezuhant, és életét vesztette. Többek közt ezeket tudhattuk meg abból az összeállításból, amit a TV1 március 10-én este 7-kor sugárzott, Gagarin születé­sének 55. évfordulója alkalmából. A megvilágítás újszerű, a köd oszladozik. Kérdésem csupán egy maradt: Hogy lehet, hogy Gagarin - aki közben elvégezte a Zsukov Repülőmérnöki Akadémiát is - 1961 -ben „már” és halálakor, 1968-ban „még mindig csak" őr­nagy volt? - W ­Rendhagyó kritika Elmauer József bonyhádi koncertjéről Azért rendhagyó, mert ez esetben szán­dékunkon kívül áll a zongoraest elemző ér­tékelése; Elmauer József kolléga a pályán, s e dolog nem lenne mindenben etikus. Ám marad bőven fontos, amit azért el lehet, sőt el is kell mondani az alkalom kapcsán. „Szóval kultúr?..." kérdezné Kodály a maga szigorú, megrovó módján a szóhasz­nálatra, ha azt mondanám, hogy Bonyhád- hoz mintegy 40 kilométernyire, a Dunántúl fővárosában, Pécsett robbant ki egy olyan „kultúr- (inkább hát kulturális) botrány”, amely hihetőleg rövid időn belül vonul a szégyellnivalóink közé - ellentétben a már­cius 8-i esttel, amellyel mintegy Bonyhád városa önmagát is megbecsülte kicsit. Pécs esetében röviden arról van szó, hogy a „zene és művészet nem süt kenye­ret” szükagyú, régről ismert elintézési módján csaknem leállították a színházat felszámolták a szimfonikus zenekart. 1989-ben!... A parlament kulturális bizott­ságának kellett az elhatározás ellenében állást foglalnia - hogy ne a temető bővíté­sére fordítódjék a spórolt pénz -, ám máig sem biztos, hogy minden tisztességes em­ber megnyugodhat. Elmauer József szólóestje tisztességet hozott Bonyhádnak, mert egy ekkora nagyságú vidéki város bizony nem min­dennap tud produkálni hasonló szellemi kapacitású megmozdulásokat; hogy csak a megszólaltatott müvek nehézségére utal­junk. Ezek voltak: Schubert: f-moll Improm- tu, Mozart: D-dúr Duport variációk, Chopin: b-moll scherzo, Liszt: 3 Petrarca-szonett és E-dúr polonéz. Csupán a puszta fejben tartásuk is teljesítmény, de tudjuk, hogy a fiatal zongoratanár országos versenyre ké­szül. És most az is mellékes, hogy kap-e majd ott díjat, mint ahogy persze, hogy - ha csak kedvtelésből nem - ő sem, muzsikája sem fog soha kenyeret sütni. Másként működ­nek ezek a mechanizmusok. Akik az ilyes­féle dolgok körében nem sejtenek valamit elég erősen valószínű, hogy a bozóttársa­dalmak szellemi szintjén állnak, ha megany- nyi pénzük, hatalmuk van is. Hőiken, a finnek miniszterelnöke mon­dotta valamikor: ásványi kincsekben, nyersanyagban szegény -országoknak egyetlen korlátlanul felhasználható termé­szeti kincsük van: ami a két fülünk között ta­lálható... A nőnapi szólóest terminusával bár le­hetne vitatkozni, mindenképpen kedves és jó teljesítményű dolog volt; és volt közön­ség is, és szép dolgokat is kaptunk. A szü­lők pedig, akik ott voltak - mert nyilvánva­lóan voltak - nyugodtak lehetnek, hogy gyermekük szellemi fejlődése jó kezekben van. DOBAI TAMÁS c

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents