Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-07 / 32. szám

4 iRíÉPCUSÁG 1989. február 7. Üzenet Erdélyből Az alábbi levelet egy áttelepülő erdélyi házaspár gyerme­kének tanítója írta magyarországi kollégájának. Szigorúan véve: magánügy. Mégis, az erdélyi tanító, aki számára életre szóló és embert próbáló feladat magyarnak lenni és maradni, mindannyiunkhoz szól arról, amit mi már régen elfeledtünk, ha birtokunkban volt egyáltalán valaha. Tanít a nyelv erejével arra, hogy gyermekeink személyisé­gét nem csupán lepusztult mondatpanelekkel lehet megkö­zelíteni. Tanít arra, hogy a tanító és a tanítvány kapcsolatában a szeretet és az eredményesség jól megfér egymással. S nem utolsósorban késztet arra, hogy elgondolkozzunk, mennyire megalapozott az egyre inkább tapasztalható fölényérzet a nálunk menedéket kérőkkel kapcsolatban. * Tisztelt Kolléga! Áron tanítója voltam mostanáig. Melegen ajánlom szíves fi­gyelmébe ezt az emberkét. Lehet, hogy kezdeti nehézségei lesznek. Lehet, hogy az ottani elvárásokhoz viszonyítva isme­retei „ természetesen nem olyanok". (Ezt nem kell magyarázni.) Lehet, hogy nem tudott kellőképpen felkészülni az útra, lehet, hogy sok-sok itthoni levegőt visz magával, lehet, hogy tekinte­te még sokáig az itthoni tájak kékjét-zöldjét, ízét-illatát, a Suta mögül felkukorékoló, égre szökkenő, majd a Hargita gerincén végigguruló és lebukó napot, a gyöngyharmatot ivó, fenyőma- got evő balladás árgyélusmadarat, a rengő rengeteg erdőt, s benne a csak tiszta forrást, az itthoni, még kitapintható bizo­nyosságot, a hazavezető utat keresi. Lehet, hogy az alaposabb, meggondolt, székely-beütéses beszéd kissé nehézkesnek fog tűnni az ottani pergő, szágul­dozó beszédritmus mellett, de tudni kell, hogy a székely ember nem beszél sokat. Ha szól „nehezet szól", de tud igen beszé­desen is hallgatni. Ismerem a gyermek természetes intelligenciáját és tudom azt, hogy a Benedek Elek meséinek, a klasszikus magyar és egyetemes gyermekirodalomnak, a Tamási Áron szülőföld­szerelmének tején nevelkedett, s még tudom azt, hogy a gyer­mek belső érzés- és gondolatvilágát a közvetlen, meleg, kife­jezetten humánus, szeretettel átitatódott, „emberszabású" légkör alakította, s hiszem, hogy mindezek átsegítik őt a kezde­ti nehézségeken. Nem akarok pszichopedagógiai jellemzést nyújtani (e pillanatban még túl személyes a kapcsolatunk), nem akarok egy emberkét csomagként, tartalmát tekintve lel­tárral ellátva átadni. De tán jó tudnia, hogy diszkréten visszafo­gott, fegyelmezett magatartásával (csak ritkán „züllött” a csin- talanságig) az osztály egyik meghatározó „vezéregyénisége" volt. Egy kicsit nekünk is marad. Ha más nem, háta hiánya. De hi­szem, hogy nem csak ennyi. És még hiszem, hogy új hazájának hív híve, s jó magyar lesz, s még hiszem, hogy munkáját látva a föld egy cipóval többet terem, s szomját oltandó, az égi harmat dúsabb leend. Tisztelt Kolléga! Kérem, hogy majd tanév végén (de előbb is lehet) írjon néhány sort Áronról. Köszönöm. Csíkszereda, 1989. január 14. Tisztelettel: olvasható aláírás Bessenyei „Fényes” születésnapja Szekszárdon Vasárnap Fényes Szabolcs műveiből összeállított műsorral köszöntötték a 70 éves Bessenyei Ferenc, kétszeres Kos- suth-díjas színművészt Szekszárdon a Babits Mihály Művelődési Központ szín­háztermében, majdnem telt ház előtt. A népes közönség a közismert kiváló mű­vész személyének, a zenéjét valósággal ontó Fényes Szabolcs széles körű nép­szerűségének épp úgy köszönhető volt, mint a válogatott szereplőgárdának. Egy­két kivétellel se a nézők-hallgatók, se a szereplők nem tartoztak a legfiatalabb korosztályhoz. Már most bocsássuk elő­re, hogy az est kitűnően sikerült, az elejé­től a vége felé haladva egyre változato­sabb és magasabb színvonalú produk­ciókat hozott. Mivel a néhai zeneszerző minősítése felesleges, azt inkább tanácsos feleleve­níteni, hogy ki, milyen eszközökkel igye­kezett megragadni, lekötni a közönséget. Harangozó Teri ezelőtt húsz évvel bizo­nyára más hatást tevő, bratyizó közvet­lenkedéssel. Kovács Erzsi kedvességgel, egy kis nosztalgiával és nagyon szép énekhang­gal. Az operaénekes Kalmár Magda le­nyűgöző hangregiszterrel és operaházi magánénekes rangjához illő mértéktartó komolysággal. Maga az ünnepelt, akit megyebeli tisz­telői nevében dr. Say István hatalmas vi­rágkosárral köszöntött, éveinek fittyet hányó temperamentummal, nagyon em­beri és meleg közvetlen szavakkal, végül pedig - mi mással - a Ha én gazdag len­nék... kezdetű csevegésével, amit (nem először) személyesen az Úristennel foly­tatott. Bakonyi Ilona szép hangját gyön- gyösbokrétás, menyecskés mozgással ötvözte. Nagyon kellemes meglepetést okozott a finom mozgású, elegáns, mind­végig kulturált és kedves Berentei Péter. Hasonlóképpen -a mértéktartóan szolid Szalay Sarolta, aki a visszatapsolást kö­vetően - amiben egyébként valamennyi szereplőnek része volt - váratlanul ferge­teges temperamentumra váltott át. Ger­gely Róbert eleganciájával se volt hiba. Azzal már inkább, hogy Fényes Szabolcs dalainak szövegét - a befejező „Buda­pest, Budapest de csodás”-t nem szá­mítva - felettébb mai módon, a szavak végét vagy elhúzva, vagy elharapva éne­kelte. Sok tapsot kapott és azt meg is érde­melt műsor volt. (Ordas) . Cseh Tamás Mély­repülés ben A minden várakozást felülmúló érdek­lődés következtében előállt a nem túl gyakori eset: a szombati Cseh Tamás­fellépésen szűknek bizonyult a szekszár­di Babits Mihály művelődési központ ka­maraterme, annak ellenére, hogy szá­mos „későn ébredő” rajongó már eleve nem jutott belépőjegyhez. Akik végignéz­hették a Mélyrepülés elnevezést viselő műsort, bizonyára nem csalódtak: az is­mert név már önmagában garantálta a magas színvonalat. Cseh Tamás eddigi, közel két évtizedes pályafutása alatt nemcsak külön iskolát teremtett sajátos stílusával, hanem jelképpé, legendává is nőtt egy generáció szemében. Erről kér­deztük véleményét az előadás után.- Nem túlzottan foglalkoztat életem­nek ez a vonatkozá­sa - válaszolta. - Az talán igaz, hogy ezt a különös műfajt va­lamiféle - mondjuk igy - furcsaság len­gi körül. Ami legen­da mégis létezik, az nem a személyem, sokkal inkább a da­lok legendája.- Melyek azon­ban számos önélet­rajzi elemet is tartal­maznak...- Persze, csak nem szabad kifelej­teni mindebből a szövegírókat, Bereményi Gézát és Csen- gey Dénest. Igy már hárman vagyunk. Azután vannak barátaink, kedveseink, akiknek az élete ugyanolyan, mint a mienk. A mi korosztályunk képviselői kö­zel hasonló gondokkal küszködnek, le­gyen szó egy festőről, egy esztergályos­ról, vagy egy íróról. Tehát van honnan mentenünk.- Sőt, mintha valami sajátos közép-eu­rópai sorsközösség is kicsendülne ezek­ből a dalokból. Közös problémák jellem­zik ezt a régiót?- Annyira, hogy amikor a jugoszláviai Vajdaságban játszottam, a műsoromat meghallgató szerb fiatalok pontosan ér­tették, miről van szó. Nyugodtan énekel­hetnék a Keleti pályaudvar helyett a belg­rádi pályaudvarról, Budapest helyett Varsóról vagy Krakkóról. Albérletek, szürke ruhák, beteljesületlen remények - minden alapvető helyzetben hasonlí­tunk egymásra itt, Kelet-Közép-Európá- ban.- Mindez meglehetősen pesszimistán hangzott...- Pedig optimista és cselekvő ember­nek tartom magam, bár nap mint nap csak keserűségek érnek. Bár igaz, az utóbbi másfél évben látok valamit megvil­lanni Magyarországon, amiről még nem tudom, hogy micsoda, de természetsze­rűleg bizakodom.- A szekszárdiak számára külön érde­kességet jelent, hogy egy, a megyeszék­helyről elszármazott író, Csengey Dénes neve fémjelzi az újabb Cseh Tamás-este­ket. Hogyan alakult ki ez az együttműkö­dés?- A korábbi szövegíróval, Bereményi Gézával nem a baráti kapcsolatok rom­lottak meg, egyszerűen „kiénekeltük” egymást. Az számomra külön örvende­tes, hogy találkoztam Csengey Dénes­sel, aki ismét bizonyított a Mélyrepülés­sel. Hogy később mi lesz, nem tudom, de amig képesek vagyunk a továbblépésre, addig nincs baj. Az mindenesetre biztos, hogy a Mélyrepülést most, itt Szekszár­don adtam elő utoljára.- Mi ennek az oka?- Két éve járom az országot ezzel a műsorral, s érzem, hogy kezd kiégni, rozsdásodni bennem. Semmiképpen sem várom meg azt, hogy megunjam, amit csinálok.- A hivatalos kultúrpolitika sem unta meg, azaz minden esetben eltűrte Cseh Tamás dalait?- A hatalom sohasem vette komolyan ezt a műfajt, Igy aztán voltaképpen nem volt semmilyen konfliktusom, egyszer sem tiltottak be. Természetesen megbo- ronálták a lemezeimet, kivettek néhány számot, de azért mindig elmentem a szé­len. Minden retorzió nélkül énekelhettem arról, hogy Budapesten el kell adni a téli­kabátunkat, hogy borongós házak között üres zsebekkel járkálunk, meg hogy a presszóban a reformerek eladják a kitünte­téseiket. Szóval, ha idejekorán odafigyel a hatalom, minden gond nélkül képes lett volna elhallgattatni egy mitugrász kis ze­nészt. Nem így történt, szerencsére.- A közelmúltban, egy nyugat-európai koncertkörút alkalmával sok NSZK-beli és svájci magyar lehetett tanúja a Mély­repülésnek. Miként fogadták a produk­ciót?- Nagyon érdekesen reagáltak. Lát­szott, hogy eddig egészen mást szoktak meg. Azt a tinglitangli, könnyfakasztó, sír­va vigadó stílust, melyet a magyar kultu­rális vezetés szállított nekik óhazái kultú­ra gyanánt. Én megpróbáltam méltóság­gal képviselni itthoni önmagamat, egy szó kihagyás, ferdítés nélkül játszottam. S mint már annyiszor, ismét bebizonyo­sodott, hogy az emberek értékelik azt, ha felnőttnek tekintik őket. SZERI ÁRPÁD Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Dombóvári Galéria Élő erdőben Nagy László Molnár Edit fotói Portré Nagy László. A tűz szerelmese, csillag- homlokú csikók barátja, örök gyermek, múlhatatlan költő. Szeretjük verseit, itt- ott láthatunk róla egy-egy fényképet is. A Dombóvári Galériában Molnár Edit nemrég megnyilt fotókiállításán testköz- belbe kerülhetünk vele. Az újszerűén elrendezett felvételek szinte élő erdőt alkotnak. A költő emléke előtt tisztelgő látogató úgy érzi, beléphet Nagy László világába, ott állhat az iszkázi szülőház kapujában, hallja a harangszót, érzi a költő ujjai közt füstölgő cigaretta il­latát. Molnár Edit, aki a megismételhetetlen pillanatokat megőrizte számunkra, Bel­giumban született, ahova munkát kereső édesapja vitte magával. A háború alatt hazatértek, s a kislány a budapesti Varga Katalin Gimnáziumban tanult. Színésznő szeretett volna lenni, de túl fiatalon jelent­kezett a főiskolára, s elküldték, előbb érettségizzen le. A Magyar Fotó Vállalat gyakornoka lett, s úgy megszerette a szakmát, hogy ma­radt. Készített mezőgazdasági riportokat, dolgozott sportrovatban is. Első kiállítási képe Kondor Béla 1957- ben készült portréja lett. ö ismertette meg a fiatal fotóst a Quint, Nárcisz-beli körrel, ahova a hatvanas évek szellemi életének irodalmárai, zenészei, képző­művészei gyűltek össze, ók biztatták a Kettős portré mamával nagy Nyugat-nemzedék akkor még élő tagjainak megörökítésére is. Az azóta eltelt évtizedek során Füst Milán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Ke- resztury Dezső, s még számtalan kima­gasló egyéniség hétköznapjaiba pillan­tott be optikáján keresztül, s élményeit „írók, találkozások, képek” címmel könyvben is kiadták 1982-ben. Munkás­ságát 1961-ben aranyéremmel ismerték el a budapesti Nemzetközi Fotókiállítá­son, s portréit többször láthatta a külföldi közönség is. Nagy Lászlót bemutató, művészi igé­nyességgel megalkotott fotóit február 12-ig tekinthetik meg az érdeklődők.- cser ­A Szekszárdi Városi Kamarazenekar hangversenye Megalakulása óta csodálója vagyok ennek a lelkes muzsikusokból álló együt­tesnek. Mint lokálpatrióta meg büszke is vagyok, hogy végre van a városunknak egy saját, igényes, jól vezetett vonósze­nekara. Alig pár hete a karácsonyi kon­certjükkel arattak megérdemelt szép si­kert. Bámulni való, hogy milyen rövid idő alatt tudnak felkészülni egy teljesen más karakterű műsorral. Előző koncertjeiken főleg azzal tündököltek, hogy a zeneiro­dalom ismeretlen szerzőit, illetve műveit mutatta be. Feruár 4-i hangversenyükön sokoldalúságukat most azzal bizonyítot­ták, hogy a zeneirodalom közismert slá­gereiből válogattak „Farsangi hangu­latok - népszerű müvek” címen. Műsoruk első felében Fritz Kreisler ré­gi mesterek úgynevezett átiratait játszot­ták. Ezek a művek nyomtatásban és a köztudatban úgy terjedtek el, mint átira­tok. 1935-ben a szerző beismerte, hogy ezek a művek saját szerzeményei. Akár­hogy is áll a dolog, a koncertező hegedű­művészek a század eleje óta műsoron tartják és ma is éppoly gyakran játszot­tak, mint 50-60 évvel ezelőtt. Joggal nép­szerűek, mert kifinomult Ízlésű, virtuóz és elegáns darabok. Horváth János hege­dűművész az Állami Hangversenyzene­kar szólamvezetője, az est hegedűszó­listája szép hangon, nagy technikai fel- készültséggel ez alkalommal is sikerre vitte a számokat. Pabló Sarasate világhí­rű hegedűművész és komponista két számát, az Andalúziái románcot és a Ci­gánydalokat adta elő a műsor első felé­nek zárószámaként. A szólista Horváth János e számokat is technikailag fölé­nyesen játszotta. Hiányzott azonban a ro­mantikus, vérbő hozzáállás és a románc metronomszerű előadásával arról győ­zött meg, hogy elég távol áll tőle a roman­tikus stílus. A karmester és a zenekar íz­léses, finom, sőt választékos kíséretével hívta fel magára a figyelmet. Szünet után Kocsis Andrea a tv-ből is ismert hárfaművésznő számai tették szí­nessé a műsort. Vonzó jelenség a szín­padon és ami fontosabb, igényes művé­sze hangszerének. Méltán aratott szép tapsot Bach-Gounod: Ave Maria és Saint-Saens: Hattyú című müvekkel. Stí­lusosan és biztos ízléssel játszotta Hän­del Hárfaversenyének két tételét - amely a maga idejében volt igen népszerű. A műsort záró két Johann Strauss-da- rab közül főleg a Kék Duna keringő re­mek befejezést hozott és bejött a siker is, amely ráadást követelt. Érezni lehetett, hogy a karmester és a zenekar otthon van ebben a stílusban is. Szabad tem­pók, gyorsulások, cezúrák, fokozások adják e darabok savát borsát, amitől a mű élővé vált. A műsort vezető Thész László kötetlen összekötő szövege jól il­lett a műsorhoz és mint zongorista előre­vivőén és alkalmazkodva, sokoldalúan vette ki részét a sikerből. HUSEKREZSŐ Szécsi Margittal

Next

/
Thumbnails
Contents