Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

/ 6 - TOLNATÁJ 1989. február 4. G. Forrai Ágnes: Asszonyi gyöngyben Asszonyi gyöngyben rejtőzve tágítja könnyem a látóhatárt. Kioldott hesz von szellőt a dombon: holnapi hanghoz tágul a torkom. Érdes a dombhát, Hangosan - úgy hát! Százszor is inkább: gyöngyrobbanást! A költészet dombóvári délutánja Emlékkép Weöres Sándorról Másfél évtizeddel ezelőtt könyvnapi író-olvasó találkozó vendégeként járt ná­lunk, Dombóvárott. Számomra 1974 ta­vaszának kedves alakja volt. A régi műv- ház, a kopottas-patinás Korona nagyter­mében két szószólója, fénylő kerubja - Károlyi Amy és Csernus Mariann - olda­lán a viseltes, de hatalmas fotelben mély­re fészkelve, alig láthatóan húzódott meg a (sajna!) pártíz érdeklődő körében. Em­lékezve most a költészet e ritka dombó­vári délutánjára, érzem; igazánból nem is ö volt a vendég, mi voltunk - lehetünk! - gyermeki vendégei. Magam kétszeresen is! ...Mert feledni azóta sem tudtam, most is fölidézem az estet záró versét, amelyet ismert, tétova-rekedten-remegő hangján a Mester olvasott nekünk: JUBILUS Ti rengeteg fényben remegő vidékek, ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek, kedvemet két labdaként magasba vigyétek! Te szinarany torony, tavaszi szerelem! halvány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem? kedvedet mit tegyem? Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem. íme, a madarak ismét dalba fognak, a százlábúak a kő alatt mozognak, paripák nyihognak, láncolt óriások is odvukban forognak. A pecsenyesütő közeleg a nyárssal - siet a gazda a tavaszi szántással, vizek apadással. Proserpina kecsegtet kétszeres áldással. Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke, szánalommal tekints sziklákra, rögökre: mért vannak örökre, mikor csak a múlandó lelhet örömökre? ...Mert a délutáni „est” befejeztével - el- tervelten - utolsónak álltam a könyvet dedi- káltató helybéliek gyér sorába: Károlyi Amy Pakli kártya (Szépirodalmi 1974) és az Ó Tizenegy szimfónia (Szépirodalmi 1973) kötetével. Sorkivárásom oka: beszélni vele, ha már itt van, s ha lehet méghozzá egy má­sik jeles „vasiról”: Pável Ágostról, annak it­teni (1913-1920-as) „hét szűk esztendejé­ről”. Biztos voltam benne: a „téma” számá­ra sem lesz - lehet! - közömbös. Tudtam, kedvenc szombathelyi tanítványa volt Pá­vel tanár úrnak. Ami igaz: önző, számító módon férkőztem hát közelébe. így aztán eléje guggolva (térdelve is ta­lán!) egyszerre nyújtottam a könyvet s ejtet­tem ki a jó előre megfogalmazott mondatot: „Kedves Mester! Tudja-e, hogy Pável ta­nár úr pályája kezdetén itt, Dombóváron is tanított." - Kezében erre megállt a tolla, aláírandó könyvemet térdéről a fotelbe csúsztatva villant föl tekintete, szíve és agya: - Nocsak!... Várjon! Tud még valami ittenit róla? Jól éreztem: utolsó mondata nem kérdő, de felszólító volt számomra. S oldalról vala­miféle fapados alkalmatosságot rántván magam alá, beszélni kezdtem Pável Ágos­ton „várhelyi” boldog-boldogtalan eszten­deiről. (A Vasi Szemle 1982. évf. 1., a Duna- táj 1986. évf. 4. számában Az a hét eszten­dő, ill. Egy lírai lllyés-emlékezés margójára megírtam Pávef élete itteni időszakát.) Miután Pável Ágoston életpályájának fo­lyamatában a családalapítás, az újabb kis­városi tanárkodás, a világháborúban szen­vedett sebesülés, első fiúgyermekeinek el­vesztése s forradalmakban vállalt közsze­replés dombóvári szálait fölfedhettem előt­te, Ő következett. Ahogy emlékszem, a kö­vetkezőket mondta: - Guszti bácsi volt az én első legfőbb s legbölcsebb mentorom. Szombathelyi fiatal éveim - húszas-har­mincas évek fordulóján - szelídfényű őrző s vezérlő csillaga. A városban mint csöngei kosztosdiák az ő iskolai invitálására laktam náluk: mondhatom, nem akármilyen tárgyi és szellemi közegben, környezetben. ATa- nár úr átengedte nekem legkényelmesebb szobáját, még íróasztalát is! Nemcsak a tu­dományokkal történő ismerkedésem, de a költészettel való legkorábbi lényegi találko­zásom napjait is házában vele együtt éltem, élhettem meg. Könyvei között sokat olvas­tunk, beszélgettünk, együtt gondolkodtunk a világról, mindenről, az élet egészéről. Első komolyabb verseimet akkoriban, az ő atyai barátságának melegében írtam. Egyszer - emlékszem jól! -, még házi feladatot is tu­lajdonképpen költészetbelit kaptam tőle. (Itt nekem eszembe jutott Illyés Gyula ko­rábbi dombóvári üzenetes-pités feladata, amelyet szintén Pável tanár úr adott diákjá­nak. - Feladatajánlása az volt: verset kéne írnom az emberi verítékről, minden sike­rünk és vereségünk örökös velejárójáról. Nehezen bár, de idő múltával elkészültem vele. Verskéziratomat azon melegében ne­ki dedikálva írtam a számomra azóta is visz- szatérű s érvényes mondatot: Pável Ágos­tonnak, a diadalmas munka emberének, akit egyesegyedül illet ez a vers. Igen, bará­tom, én így cseperedtem, nőttem költőnek az Ő óvó kertészkeze által, amely rendezni, simogatni tudott inkább, mint vágni, nyesni. Weöres Sándor Pável Ágostonról hozott halk én-élmény szavait akkor előttem még élete koronázta. Most pedig: halála? HALÁ­LA? - Nem! Nem hihetem! Hiszen éppen Ő írta mindenkit s minden szépet istápoló öreg tanárbarátja halálának fagyos napjai­ban: ...Meg kell tanulni temetni; sehogy se tudom megszokni, hogy Guszti bácsi már nincs az élők sorában. A Ő halálhíre újra kamaszá változtatott: tágra meredt gyer­mekszemekkel bámulok a halál rejtélyére, amint elragadja eleven lelkünk egy-egy da­rabját. Azt hiszem, saját halálunk sohasem fájhat úgy, mint azoké, akiket megszokunk. Nem az hal meg igazán, akit elhantolnak, hanem a hozzátartozók lelkének egy-egy része; akit eltemetnek, nem halott, hanem bölcsőben ringó csecsemő, ég és föld cse­csemője, oly hallatlan lobogásban, amilyet álmunk sem ismer. ...Amiképpen azokban negyvenhatos ugyancsak januári napok­ban Őbenne Pável Tanár Úr, azonképpen bennem most úgy halt meg úgy él „ég és föld csecsemője”: Weöres Sándor. SIMON KÁROLY A régi, tomácos parasztházat alakították át kocsmává. A belső udvaron húzós kút ló­gatta ostorkáját, a végén a kezektől fényesre csiszolt rézfogantyú várta a tenyerek simo- gatását. Az ivóban a szokott társaság múlat­ta az időt, a kocsmáros a söntésben támasz­totta a pultot. Pár kölyök a mozigépészt várta fene nagy óhajtozással. A falu kultúrháza, a deszkapadozatú színpaddal, a hosszú ház másik frontján állt. Az udvar közös volt és a temetőhöz vivő útra tátogott. A porban ne­hezen húztak vonalat a „strikkelők”. Azon vi­táztak éppen, hogy a nehéz kétforintossal szabad-e dobni, s aztán azt a vonal közelé­ben apróra lehet-e cserélni. Állt a levegő, még a legyek is lustán, s nyugton süttették magukat percekig egy-egy ponton. Érezni lehetett, itt végre valami külö­nösnek kell történnie, nehogy megálljon az idő, s mint a mesében, sóbálvánnyá ne változzon a társaság. A nyár végi délután­ba végre belezörgött a falu fuvarosának szekere. A kövesút fényésre koptatta a kerékabroncsot, a lovak patái lusta zajt vertek. Messze az este, s vele a munka vé- , ge. Ezt a lovak is tudták. Itatni jött föl a falu közepéig a gazda. Leugrott a bakról, a söntésajtó mögül elővette a fényesre ko­pott pléhvödröt és a lovak már maguktól húzták a szekeret közel a kocsma kútjá- hoz. Ezt a vizet szerették a lovak. A legna­gyobb melegben is kimérten, szinte élve­zettel szürcsölték a vödör hűs tartalmát. Elsőként mindig a „Bikás" kapott. Csak így ismerte a faluban mindenki az almásde­res csődöd: a „Bikás”. Jóállású, kemény, enyhén sodrott mén volt. Közelébe még az állatorvos is csak a fuvaros társaságá­ban med menni. Hátul rúgott, elöl hara­pott. De a munkában szakadásig elöl járt, nem volt olyan rakott kocsi, amit két bizta­tásra ki ne rántott volna. Olyankor dagad­tak az erek az erőlködéstől a nyakán. Sú­lyos zihálása messzire hallott. Érezhető volt rajta, minden porcikájávai a feladat megoldására összpontosít. Rudastársa némán próbálta igaz igyekezettel követni a „Bikást”, de példa rá sosem akadt, hogy ne baloldalasan került volna ki egy-egy nehéz kátyúból a szekér. A „Bikás" két­szer olyan erős volt, mint a barna kanca. Mindenből elsőnek is kapott. Nagyobb porciót a zabból, először hempergőzhe- tett nagy fáradtan a hátsó udvar porában, és először elé tadották a vödröt is. Néma törvény volt ez hármuk között. A fuvaros csak füttyéntett, s két gyerkőc is ugrott, hogy vizet húzzon a sárgaréz ka­rú húzós kúton a „Bikásnak”, hogy aztán másodjára otthagyják a lóbálózó kada fu­varos markának. A barna kancának már senki sem akad vizet húzni a fuvaroson kí­vül. Most is így volt. A kissé kapatos, né­mán tespedő társaság egyik tagja csak úgy heccből kiszólt az ivóból.- Persze, te fröccsöt iszol. Ha a lovad tudna beszélni, már rendelt volna magá­nak egy vödör bőd ebben a melegben. Egy spriccerrel.- A „Bikás” meg is inná - szólt vissza a fuvaros, miközben a vödröt alátadotta a kifolyó víznek. Ketten is kijöttek a beszédre az udvarra, s már ajánlották is, ha a bikás fröccsre vá­gyik, hát ők állják a cehhet. Szó szót köve­tett. A fuvaros kilöttyintette a vödörből a vizet, odament az almásdereshez, meg- paskolta a nyakát, és valamit súgott a fülé­be. A ló mintha édette volna, meghúzta a zablát, és tátotta a pofáját nagy vágyakoz­va.- Milyen bor legyen, János? - kiáltott ki a söntésből a kocsmáros.- Vörösbor, úgy egyliternyi szódával. A „Bikás” nem szereti, ha a buborék csípi a szája szélét. Nevetett, mikor a mén elé tar­totta a vödör bőd. A „Bikás” megrántotta a fejét, a gyeplő lazán lecsúszott az ülésről a porba. A gaz­da térdén nyugvó, ferdén tadott vödörbe mádotta orrát. Kiemelte a fejét, megráz­kódott a sosem érzett illattól. A biztatásra újra beledugta a fejét. Belekóstolt a lébe. Az emberek halkan röhögtek. Biztatták a fuvarost, hogy fogja ki a lovat. Hátha úgy jobban ízlik majd neki az ital. Mások azt követelték, hogy aki a kocsmába jön inni, az ne az udvaron duhajkodjon. Jöjjön a söntésbe. Még a kocsmáros sem tiltako­zott, ő is csak nevette az egészet. Hitte is meg nem is, hogy a „Bikás” föl mer jönni a négy lépcsőn. Mikor lelszerszámozottan ott állt mellette, már nem is érezte olyan kitűnő boltnak azt a marháskodást. A föld­re tett vödörbe minden biztatás nélkül be­leivott a ló. Szomját oltva érezte-e tán, vagy csak a gazdának akad kedvesked­ni?! Nem tudni, de a lényeg, hosszú nehéz kodyokkal kiitta a vödör tadalmát. Mikor fölemelte a fejét, még csöpögött kétoldalt a pofájáról a vörös lé. Már rendelték is az újabb rundót, s ma­guk is ittak az emberek, amúgy rendesen. Nagy balhé volt, s mint legyek a dögre, úgy jöttek az emberek a hírre, s lettek egy­re többen az udvaron. Asszonyok is. Azok csak csendesen sopánkodtak. Ilyenre is csak a fédinép képes, dugták össze a fejüket. A gyerekek leugráltak a tornácról, med a lovat kivezették. A második vödör bornak csak a fele fo­gyott el. Hiába biztatta a fuvaros a „Bikást”, az mintha nem is édette volna a szavát, kezdte lógatni egyre nehezedő fejét.- Vedd le a szerszámot róla, látod rög­vest összezuhan alatta - biztatták a gaz­dát. Volt aki a térdét csapkodta örömében, mikor a ló elkezdett röhögni. A „Bikás” szó szerint röhögött. Muto­gatta nagy a sárga fogait, bizonytalanul körbetekintgetett és röhögött. A viccnek induló marháskodás lassan falusi szórakozássá nőtte ki magát. Még mindig jöttek a hírre. Az almásderes kibé­relte a nyitott folyosót, s bizonytalan lépé­sekkel előbb előre, aztán hátra indult. Szeme homályosult. A fuvaros össze­vissza kapkodott körülötte, de csinálni semmit sem tudott. A ló egyszer csak nekidőlt a festett fal­nak. Oldalán a hengerelt mintával, össze- csuklott. Kétszer-háromszor próbált fölállni, de érezte, ez sehogyan sem megy, hát ette- ' küdt. A fuvaros káromkodva itta ki nagyfröcs- csét és hadonászva köv ■ 't segítséget. Megkapta. Megpróbálták talpra állítani a lovat. Húzták-vonták, kédék, még rúgták is, de a ló már laposan pislogott, és na­gyokat szuszogott. Elaludt. Egyre halkab­ban heherészetta társaság. Akkor lett iga­zán nagy a csend, amikor a barna kanca tán először életében, önállósította magát. Nekilódult a kocsival, s bősz bátorság­gal, nyaktörő mutatványként a lépcső te­tején termett. Innen aztán se föl, se le. Nyakán a szekérrel, előtte a mélyen zi­háló, immár hangosan horkoló, „Bikás- sal”. A fuvaros húzta, tépte, újra és újra kérte, ostorozta, de a barna kannca értetlen ma­radt. Kifogták, s nagy nehezen lecibáltáka lépcsőről. Kismotorján bepöfögött a hír hallatán az udvarra az öreg Vakán doktor is. Az ál­latorvos. Megnézte a „Bikást”, megemelte sú­lyos szemhéját, széthúzta a ló pofáját, ki­húzta oldalt kissé habos nyelvét, s kért egy kisfröccsöt.- Hagyni kell János! Ez a ló be van rúg­va. Részeg. Az is marha aki itatta, meg az is, aki engedte. Hagyjátok kialudni! A fuvaros röstellkedve, de immár meg­nyugodva kérdezte, mit tegyen a kancá­val. Mert a Manci, bármit is tesz, el nem mozdul a „Bikás” mellől.- Hagyni kell János! A te Mancid mindig beosztott volt. Ha a „Bikás" netán meg- döglene, már vihetnéd is az olasznak, hogy virslit csináljon a kancádból. Ez töb­bet meg nem mozdítaná neked a kocsit egyedül. Hát úgy vigyázz! A fuvaros leterítette az ülésdeszkáról behozott pokrócot az árnyékba és ráhe­vert. Utálta magát. Szégyent és dühöt érzett, mely feszegette. A kocsmáros maga is érezte, szíveseb­ben mérte volna a két vödör bort napokig. A kocsmaudvar hamar üres lett. Az ivóból suhancforma gyerek igazgat­ta lassú lépéseit a fuvaros felé. Kezében vastagfalú háromdecis pohár, a másikban egy üveg szóda és zöld, lite­res üveg.- Bentről küldik. Azt is mondták, men­jek a Tótékhoz és mondjam meg, csak reggel várják oda magát. A fuvaros bólintott. SZABÓ SÁNDOR Takács Béla illusztrációja A részeg ló n

Next

/
Thumbnails
Contents