Tolna Megyei Népújság, 1989. február (39. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-01 / 27. szám
1989. február 1. KÉPÚJSÁG 3 Jelentős élelmiszertartalékok a mözsi hütöházakban Raktári „csendélet” a burgonyatárolóban A kérdés: fölkészülten tudunk-e politizálni? Pártvita a kölesdi téeszben (Folytatás az 1. oldalról.) A Tolna Megyei Zöldért Vállalat legnagyobb, mözsi kirendeltsége egyébként jelentős mennyiségű árut térit Baranya, Somogy megyébe is, de Székesfehérváron vagy Dunaújvárosban is találkozni az általuk felfedezett-szállított termékekkel. Reális célkitűzésnek látszik az is - mint a szakemberek elmondták -, hogy a tavaly 24 milliós árbevételű dombóvári telepüket 70 milliósra fejlesszék. Sok vagy kevés a havi ötvenezer? Vezetői fizetések Piaci és érdekeltségi viszonyok A nagyvállalati vezetők fizetése Magyarországon átlagosan havi 50-60 ezer forint (nettó), amiben mindenféle pótlék, prémium és egyéb jövedelem benne van. Ezen belül nagy eltérések mutatkoznak: tízezertől kétszázezerig terjedő számok adják az átlagot. Sok ez, vagy kevés? No persze attól függ, hogy mihez képest. Tényleg, mihez képest? Mert ha az ember azt veszi, hogy neki hétezerből kell kijönni egy hónapban, akkor elég sok. Ha viszont azt, hogy egy több tízezer főt foglalkoztató nagyvállalat vezetőjének egyetlen döntése tíz-, százmilliós nyereséget vagy veszteséget hozhat, akkor talán kevés. Ha az utcán a nyugati autókban ülőket látom, akkor elönt a sárga irigység és soknak találom. Ha az óriási felelősségükre gondolok, akkor kevésnek. Ha viszont azt nézem, hogy milyen helyzetben vannak ma a vállalataink, akkor talán ennyit sem érdemelnek. Ha azt, hogy a múltban egyáltalán milyen lehetőségük volt vállalatuk tényleges vezetésére vagy azt, hogy az erősödő piaci viszonyok keretében milyen feladataik lesznek a jövőben, akkor azt hiszem, kevés. Ha megnézzük, hogy a valódi piacgazdasággal rendelkező országokban milyen a menedzserek fizetése, akkor nagyon kevésnek tűnik. Mert Nyugaton a vezetők mozgásában, fizetésében is a piaci viszonyok uralkodnak. Kevés az olyan nagy tapasztalatokkal rendelkező rátermett vezető, aki vállalatokat tud kihúzni a csávából, megmenteni a csődtől, ezért a cégeknek megéri kiugróan magas jövedelmet biztosítani nekik. A kereslet-kínálat viszonya szabja meg az árat. Az Egyesült Államokban hajlandók öt-, tíz-, sőt húszmillió dolláros éves fizetést adni a legnagyobb vállalatok vezetőinek. Nyugat-Eu- rópában vagy a Távol-Keleten ennek csak ötödét, tizedét, átlag egymillió dollárt kapnak a legjobbak. Természetesen nem lehet abszolút értékben összehasonlítani a hazai és a nyugati menedzserek fizetését. De az arányokra érdemes odafigyelni. Rövid számítás után kiderül, hogy ott a nagyvállalati vezetők fizetése körülbelül ezerszerese az átlagmunkás fizetésének de legalább néhány százszorosa. Nálunk, ugye, nem ilyenek az arányok. Politikai vezetőink valódi piacgazdaságot kívánnak létrehozni Magyarországon, amely szervesen illeszkedik az európai struktúrába. Vállalatvezetőink fizetése is a menedzserpiaci viszonyokat fogja tükrözni, és nyilván emelkedik majd, nő a különbség a munkások és a vezetők jövedelmei között. Eztatulajdon- és érdekeltségi viszonyok fejlesztése is így kívánja. Ha az emelkedő vezetői fizetések mögött valódi teljesítménynövekedés, hatékonyságjavulás lesz, akkor azt hiszem, nem szabad irigyelnünk tőlük.-aá(Folytatás az 1. oldalról.) Számos vélemény elhangzott arról, hogy a pártmunka másként jelentkezik a városban, mint a falvakban, ott ahol ismerik egymást az emberek, a párttagok. Azt egyértelműen vallják, hogy „jó lenne az ingázó párttagokat hazatelepíteni, hogy vállaljanak a lakóhelyükön pártmunkát”. Sokan úgy gondolják, igazán politizálni csak a munkahelyi pártalap- szervezetekben lehet, hisz a munkahelyéhez kötődik leginkább az ember. A szövetkezet elnöke Varga Sándor néhány igen érdekes kérdéssel indította a vitát. Miszerint: hogyan lehet egymástól elszakítani a pártot és a gazdaságpolitikát? Nagyobb felkészültség kell az alternatív szerveződésekkel szemben álló vitákhoz, s kérdés, hogy ehhez eléggé fölké- szültek-e a párt tagjai. Palócz Tamás, aki szaktanácsadóként dolgozik a téeszben úgy véli, olyan időket élünk, mikor „megszaggatjuk ruhánkat”, meggyalázzuk önmagunkat, a fejünkre hamut szórunk. Pedig hát mi követtük el azokat a hibákat, amelyeket helyettünk senki sem fog megoldani. A kérdések kérdése azonban: fölkészült-e vajon a párttagság arra, hogy a megváltozott feltételek között politizálni tudjon? A válasz: egyértelműen nem. Azért, mert nem tudjuk, hogy meddig kell megszorítani a nadrágszíjat, ha ezt pontosan és tisztán bárki ma megmondaná az ország lakosságának, mindenki tudná, hogy 2-3-4 évi, meghatározott időtartamig mi a dolga. De így, hogy nem tudják azt, hogy mit hoz a jövő, minden kiszámíthatatlan. Csapó János nyugdíjas szokatlanul friss kérdést vetett fel: az egykori politikusok csak rosszat csináltak, jót sosem? Vajon tudunk-e akkor és úgy érvelni és vitázni ahogy kell, ahogy a párttaghoz illik? „Úgy mondták a május pártértekezlet óta felgyorsultak az események. Ez meglehet, de mi a feladatoldalán semmiféle elmozdulást nem látunk” - mondja az egyik párttag. Ahhoz, hogy megfelelően érvelni, politizálni tudjunk, kapaszkodó kellene, olyan, amiben hiszünk, s amit meg is tudunk valósítani. Az egyszerű ember Kölesden is élt, dolgozott, megkereste a pénzét, s ennél nem tett többet - mondta Kis István szerelő. A szorgalmas élet bére azonban nem igazodik az áremelkedésekhez, hisz ma 300 forint értékű árut egy kis szatyorban ki lehet hozni a boltból. Nagyon figyelemreméltó volt Szabó Ernő traktoros felvetése, miszerint: miért kell megkérdezni egy 800 ezres párttagságtól azt, hogy hol politizáljunk? A vitaanyag prospektusában például leírják az önálló vitatémát. Mit intéztünk el ezzel? Fazekas György a sertéstelep vezetője szerint ma az országban nem 3 millió koldus, hanem hárommillió túlfizetett ember van. Ezek az emberek a vastagabb pénztárcájukkal éppúgy a piacról élnek, mint azok, akik az értékeket állítják elő. Meddig emeljük a béreket, s meddig az árakat? Miért tud kedvezményeket kicsikarni az, aki kiabál, aki ma sztrájkol? Miért nem teremtenek munkahelyeket a munkanélküli-segély helyett, s miért nem a képességei szerint kapja meg ma Magyarországon mindenki a fizetését? Elfelejtkeztünk a parasztokról, a munkásokról - mondta tiétfő este a pártvitán Csapó János, a község egykori, ma már nyugdíjas párttitkára. Majd így folytatta: nehogy kiabálni kezdjünk mi is, mert abból a jelenlegi árak mellett - valóban népfelkelés keletkezhet, mint ahogy azt az 1956-os ellenforradalomról az MSZMP történelmi albizottsága a hét elején megállapította... D. VARGA MÁRTA- br - sm Munkát kosztért... A magyarkeszi autóbuszváró falára ezt a hirdetést tűzte valaki: „Kosztért - élelmiszerért ház körüli munkát vállalok! Minden munka érdekel! Cím, Bandi bácsi. ” Vajon ki lehet az ismeretlen ember? Hogy él és miként került ebbe a helyzetbe, hogy a világnak felajánlja két kezét cserébe azért, hogy naponta jóllakjon. Nem szab feltételt, nincsenek kikötései, semmire nem hivatkozik, csak a tényközlés erejével kínálja a munkáját. Az aláírásból ítélve idős ember a „ feladó ” és ezt sugallja a kilátástalanságával kiáltó igényszint, hogy nem kíván mást, mint a napi betevőt. Csavargó, semmittevő ember nem lehet, mert aki egy életen át nem fogta meg a munkát, az öreg korában sem fanyalodik erre. Lehet akkor, hogy egy nyugdíjas téesz- tag, akinek járandósága kevés önmaga és talán beteg, magatehetetlen párja ellátásához. Vagy előfordulhat, hogy nyakas ember lévén nem állt be a szövetkezetbe, mindig a maga újtát járta és a korábban megélhetést nyújtó gazdasága, háztartása összeroppant. Az is lehet, hogy amije volt, mindent a gyerekeinek, unokáinak adott, akik megfeledkeztek róla... Ki tudja ? Egy biztos, körülményei arra késztették, hogy ma cselédnek álljon, meglehet, a századeleji- nél is kevesebb járandóságért. Megtanultunk együtt élni a gondolattal, hogy honfitársaink hatvan százaléka szegény. Végignézzük, hogy nyugdíjasok vásárolnak két szelet húst - persze csak ünnep idején - néhány darab krumplival és már a kenyéradagjukat is csökkentették. A tej luxuskiadássá vált. A leszakadók csoportjához sodródtak a családi segítség nélkül induló fiatalok, a hátrányos helyzetűek családtagjai és a középegzisztenciák egy része is. Tragikus a helyzet, hiszen a létbizonytalansághoz, szegénységhez nem kell egyéb számukra, mint kettőnél több gyerek, tartósan betegeskedő családtag, a család szétszakadása, válás vagy halál... Kiheverhetetlen. A ma szociálpolitikája, társadalompolitikája pedig nem tud mit kezdeni az újszegénységgel... Csak a lelkiismeret, az emberi méltóság tiltakozik.- takács Hurok a kötélen | [137 Szombaton már sejtettem, hogy az öreg eljön hozzám. Hallgattam a 168 órában Pozsgay Imrét, aki az MSZMP KB történelmi albizottságának munkájáról számolt be. S amikor a következő elhangzott: „ez a bizottság a jelenlegi kutatások alapján népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt; egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek” - tisztában voltam, hogy nagy vihart kavar. Tudtam, hogy az öregek közül valaki jönni fog. Dorogi Lajos az endrődi kubikos robbant be a szerkesztőségbe hétfőn reggel.- Mondd meg, fiam, mi ez? - kérdezte. - Akkor én most a nép ellensége voltam, mert szembe szálltam a fegyveresekkel? Mindjárt feltűnik nekem is, hogy nem ellendorradalmárokat mond. „Fegyveresekkel.” Akkor, hogy is van ez? Dorogi Lajos sem ragaszkodik az ellenforradalom elnevezéshez? Nem térhetek ki a beszélgetés elöl. Nem térhetünk ki a válaszadás alól. Azt meséli, hogy úgy indították útnak az öreg endrődi kubikosokat, hogy „talpad alatt legyen szilárd a talaj”. Csak hát a föld is reng néha. Lehet akkor szilárdan állni a földön? Órák telnek el. Dorogi Lajos vall az életéről, rám bízva, hogy döntsem el: ő és a hasonszőrű tanulatlan, mezítlábas forradalmárok most hősök, áldozatok vagy a nép ellenségei? Sorra vesszük a kérdéseket. Mit tehet az ember a történelemben? Mit ér egyetlen ember? Kinek kell elszámolni? A gyerekeinknek, az unokáknak vagy elég, ha csak magunknak? A jövőnek? Dorogi Lajos feszeng a fotelban. Még most hetvenévesen is van tartása. Ősz haja, ráncos homloka, a nyílt tekintete tiszteletet parancsol.- Zsákutcába került a szocializmus? - mondja. - Csak hát ez nem jelentheti azt, hogy a magunkfajták nem voltak tisztességes emberek. Hallgatom Dorogi Lajost, amint emlékezik. Előttem áll az a tizenéves fiú, aki legszívesebben a lányok után szaladna, de ott ül a munkásotthonban és brosúrákat olvas az öreg kubikosoknak. Elnyomásról, a szociális igazságtalanságról, meg szocializmusról, közben kemény húsú cselédlányok járnak az eszébe. A következő órában már arról esik szó, hogy „1956-ban mi falusi kommunisták vártuk, hogy bátorító szót kapunk, helyette tanácstalanság uralkodott, bennünket a párt vezetői hagytak cserben. Most ugyanennek a pártnak a vezetői mondják: a nép ellensége voltál”. Szeretnék közbeszólni, hogy nem így van. Nem azt jelenti ez, hogy őket, a mezítlábasokat vádolja valaki. A negyven évünket kell elemezni, s megállapítani, mikor tévesztettünk utat. S nem a bűnbakok keresése folyik, hanem az értékelés, a kor megvizsgálása, hogy képesek legyünk új alapokról indulni tovább. Eredménytelen a kísérlet. A düh még tart.- Lehettem volna én is megkeseredett ember. Amikor leváltottak, mert a feleségem kulákszármazék. Nem keseredtem meg, mert ügyemben emberek tévedtek és nem a párt. Nekem az volt a dolgom, hogy kommunistaként dolgozzak tovább. Mert: lett volna-e azokból a kubikosokból vagy belőlem ember, ha nincs a párt? Nem az elveinkkel volt akkor sem a baj, hanem azokkal, akik kisajátították maguknak a pártot. Az öreget végül ez a gondolatsor vezette el odáig, hogy 1956 október végén kijelentette: „Itt nem lesz újra fehérterror, mint 1919-ben”. Hogy miért pont ez jutott eszébe? Talán azért, mert az apja vöröskatona volt és sok történet szól a fehérterrorról. „Dehogy tudtam, hogy ellenforradalom van. Csak éreztem, hogy nincs rend és nekem minden körülmények között rendet kell tartanom. Felfegyvereztük a kommunistákat. És ha a felsőbb vezetés nem züllikszét, akkor békés úton lehetséges lett volna átvészelni az októberi vihart. Vagy a népfelkelést?” Ez utóbbi kijelentés nem tudom belenyugvás-e vagy gúny, mindenesetre az öreget megrázta a közlés, amit Pozsgay Imre szájából hallott.- Az egyik helyen azt az utasítást kaptuk, hogy álljunk a tömegek élére, a másik helyen pedig azt, hogy tartsam be a szolgálati utat és a főmérnökömtől kérjek tanácsot. Ö azonban illegalitásba vonult - emlkezik vissza arra az őszre. - Hát ilyen esetben tessék cselekdni, jól dönteni - tárja szét a karját. - A rádió azt zengte, hogy Budapesten hős forradalmárok hullatják a vérüket. Itt meg Sztálinvárosból jött fegyveresek hőbölögtek. Nekem döntenem kellett és én letartóztattam őket. Ezért kérdezem, hogy ők népfelkelők voltak-e vagy sem? Az értékelés azért fontos számomra, hetvenévesen, hogy el tudjak számolni magamnak, de a családomnak is. Ha tudomásul vesszük, ha nem, a sztálinvárosi „forradalmárok” kommunistákat jöttek akasztani és csillagokat leverni. Mit felelhetnék az öregnek. Eszköz volt csupán, s a történelem fintora mindez? Pozsgay Imre ezt is mondta - olvasom neki. „Erről a korszakról is el kell számolni, de nem sok ígéretet tudok tenni azoknak, akik ezt személyes leszámolás formájában képzelik el.” -»•- Erre én azt tudom válaszolni, hogy nekem nem elég ez a nyilatkozat - szól közbe az öreg. - Nekünk, akik hittel végigvittük ezt a negyven valahány évet, olyan válasz kell, ami nem teszi semmissé a munkánkat. Folytatjuk. HAZAFI JÓZSEF
