Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-10 / 8. szám
/''tÖlha'N 4 NÉPÚJSÁG 1989. január 10. Moziban Hol van már a tavalyi hó? Hol van már a Száguldás a semmibe vagy a Szelíd motorosok itt-ott egy kis filozófiával is megspékelt szédülete? Ke- ruac és Salinger hősei is a régmúltból integetnek. Manapság egy filmre irt történet mintha csak szélsőségesen brutális, az infantilizmusig fékjeit vesztett fantázia szüleménye lehetne. Vagy éppen ellenkezőleg; nagyon is jól fésült, néha már semmitmondó mese, művi úton adagolt izgalmakkal. J. Johnston Kék Cadillac című amerikai filmjében azért hírmondónak még megmaradnak a Nagy Kalandhoz szükséges rekvizitumok, de a történet mintha ama hőskorszak bágyadt utóirata lenne. Ezúttal egy fecskefarkú, kissé nehézkes, de szolid álmok kergetéséhez kiválóan alkalmas kék Cadillac falja a kilométereket útban Új-Mexikó, nevezetesen Santa Fe felé. A két fiatal lány, a talpraesett Tina és a szőke, üvegbúraéletü Dzsószi három hónapos vakációra indul, hogy a szabadság és a kaland főként Tinát jellemző szenvedélye némi izgalommal és élettapasztalattal is megajándékozza őket. Tina akaratereje, s egy fogadás révén kerül a birtokukba az autó, majd rövidesen útitársuk is akad. Az e műfajban ismerős filmeket felidézően ismét egy jobb sorsra érdemes, világcsavargó szőke lengyel, bizonyos Sandurski szegődik melléjük, akit mellesleg a rendőrség is üldöz. Csak ő már nem Kowalski, a legendás autós, a néptelen utak mentén sincsenek föld alá kényszerített excentrikus közösségek, nincsenek dühödt, feszültségterhes elidegenedésfilozófiák, csak időnként modortalan és jól szituált fiatalemberekkel megtelő, egyébként jellegtelen vendéglők, még jellegtelenebb, aprócska panziók - és nyomasztó bűnök helyett is csak könnyű hazugságokkal szétröppenthető gyanú. Az új idők új zenéjétől is hiába kérnénk számon a régit, Bob Dylan, Donovan szívhangjait, a csukott szemű, a kelő nappal eggyé avató, szerelmes száguldásokat - Tinát és Dzsószit legfeljebb egy csábos buli szokványos forgataga varázsolja el. Izgalomból, zenéből, szerelemből, unalmas exvőlegényből, gyönyörű - de videón kevésbé élvezhető - tájakból, kamaszálmokból, könnyű rohanásból és könnyű bódulatból így is jut számunkra is egy-egy csipetnyi. Amerika - az Egyesült Államok - többé-kevésbé konszolidált világát nézve talán nem is kell többre vágynunk. Csak a könnyed felszínre, ami a film záró képsorai szerint így is újabb, de épp ilyen bágyatag kalandokat ígér. Egy hivatal napi nyolc órás íróasztalmunkájánál ez is szebbnek látszik. Majdnem a végtelennek. BÓKA RÓBERT Rádió A falvak nem voltak, hanem lesznek? Sikeres dokumentumfilmek, paksi riportkönyv és több más, vérbeli újságíróra valló munka fűződik Vicsek Ferenc nevéhez. Az érdeklődés ezzel a szerző személyének kijáró többletével ültem a rádió mellé vasárnap délután. Kíváncsivá igazán a választott téma tett: mi lesz a magyar faluval? Lehet- e erről újat mondani manapság? Emlékezzünk, a folklorizmus hol értékmentő, hol sznob divatjának hullámverései közepette fedeztük fel a kelet-magyarországi falvak közül egynek, nevezetesen Penészleknek a nyomorúságát. A tényirodalom legkülönbözőbb vállfajai indultak harcba a magyar falvakért, s közben egy különös, de mégiscsak távoli élményét jelentette a városlakóknak az, hogy egy falu teljesen elnéptelenedhet Baranyában. S bár születnek új falvak is, és a szegedi táj kiváló ismerője, Horváth Dezső is megírja az alföldi tanya jövőjéért aggódó könyvét, a „Tizedik embert”, azért Gyűrűfű sorsa csak egy a sok közül. A körzetesítés azután azt is bebizonyítja, hogyan lehet a kistelepüléseket a lelkűkből is kiforgatni - hiába a délibábos igyekezet, amellyel a pusztuló falvaknak a leendő üdülőfalu rangját előlegezzük. És a falvak többségében, ha fogyatkozó számban is, de emberek élnek. Többnyire idős emberek. Vicsek Ferenc tehát egyszerűen úgy döntött: erről a kérdésről nem lehet elégszer szólni. Zalába kalauzol bennünket, ahol a hozzávetőleg 600 halódó hazai községünkből 69 sorolható a legárvábbak, a pusztulásra ítélt mostohák közé. És még hány lehet az országban, amit naponta csak kétszer - reggel és este - érint a buszjárat, ahonnan már elköltözött a tanács, az iskola, a posta, és az egyetlen bolt szegényes választékáért csoszogó öregek állnak sorba? A riporter ízes beszédű idős férfit, asszonyt, visszatelepült fiatalembert egyaránt megkérdez. De megkérdezi a Zalai Volán, a megyei tanács, sőt az Országos Tervhivatal képviselőjét is. A Veres Péter Társaság elnökének a véleménye ugyancsak jól elfér ebben a harminc percben. Lehet, hogy a megszólaltatott riportalanyok nem tudnak sokat hozzáadni a már közismert, korántsem vigasztaló képhez. De talán segítenek abban, hogy ne aludhasson ki bennünk a lelkiismeret, s „főhatóság” - amely egyébként korábban legalább a közlekedés felülvizsgálatát ígérte - tovább jusson a puszta ígérgetésnél. Egy újabb felkiáltójel kirakását jól szolgálta ez a műsor, még ha most még keserű, és optimizmusnak is tűnik azt hinni - mint a riportban elhangzott „falvak nem voltak, hanem lesznek.”- br Magyarok a Kárpát-medencében Örülhet az, aki karácsonyi ajándékként megkapta a Magyarok a Kárpát-medencében című könyvet. Glatz Ferenc szerkesztésében-összeállításában közérthető, olvasmányos képeskönyvet kaptunk. Régóta hiánycikk ez, jószerével Hóman-Szekfű monográfiája óta. Azért éppen a Hóman-Szekfű szerzőpárost említem, mert a Magyarország története kötetei meglehetősen rapszodikusan hagyják el a nyomdát, s addig míg a sorozat teljes nem lesz, az említett kötetek nem iktathatók ki. Természetesen egy ilyen képes, a nagyközönségnek szánt munkától nem várhatunk monografikus mélységet, de ismeretanyaga így is jócskán meghaladja az érettségi követelményeket. Ám még mielőtt elriasztanék valakit az értettségi emlegetésével sietek gyorsan leszögezni, hogy a könyv valóban arról szól, amit a cím ígér. Honnan, hogyan kerültünk ide? Hány törzsből, népelemből gyúródott össze az a nemzet, amelyet magyarnak nevezünk? A szerzők utalnak az eredetről, a vándorlásról és a honfoglalásról folytatott tudományos vitákra. Szomorú aktualitás, hogy - néhány szomszédos országban - ezek éppen az elmúlt évtizedekben erősödtek fel (Nagy Morva Birodalom, dákoromán elmélet stb.). Minden népnek fontos az identitástudat. Mi sokáig elhanyagoltuk ezt, s most rohamléptekkel kel- l(ene) pótolnunk. Ahhoz, hogy megmaradjunk itt, a Kárpát-medencében meg kell ismernünk a múlt kegyetlen realitásait, beleértve a szomszédos népekét is. Mert nem a vitáktól kell félnünk, hanem a viták - olykor kínos kérdések szőnyeg alá söprésétől. Lapozgatva a könyvet, s egyáltalán a magyar történelem tanulmányozásakor - az olvasót elfogja a szomo- rúsággal-szorongással vegyes csodálat. Vörösmarty sorait idézi némi módosítással „megtörve... és (sajnos) meg is fogyva él ez a nemzet itt már ezer éve. Rettenetes tragédiákat élt át, többször kellett szinte a semmiből újjáépítenie országát, küzdenie a többszörös túlerővel, megtizedelve- csonkítva, önbizalmában is megrendítve maradt talpon. De voltak fényes pillanatai is, amikor kivívta Európa hökkent csodálatát már az Árpád-házi királyok, később az Anjouk és Hunyadiak idejében, a nemzeti szabadságjogaiért vívott heroikus küzdelmeiben. Mert ezekre a küzdelmeire joggal lehet büszke. Mindenkor érzékenyen figyelt az újra, az egyetemesre, a humánumra. Megfogadva első királyunk intelmeit, nagylelkűen befogadta az idegent, s noha voltak botlásai, bűnei is - ahogyan Radnóti írja szép versében -, de mindenkor voltak nagy fiai, akik ostorozták is ezekért a bűneiért. Történelmét nem határozza el egy nép sem. De öntudatát, önismeretét abból meríti. Korunk ismét válságos, zűrzavaros. Támpontot kell keresnünk, amelyen megvethetjük lábunkat. Bármennyire is paradox, de csak történelmünk lehet az. Nem a múltban merengés, hanem a tények ismerete. Az a tudat, hogy igenis megszenvedett helyünk van itt, a Kárpát-medencében, Európa hazában. Horpácsi Sándor Tévénapló Labdaálmok Keserű történet Bertha Bulcsúé, amit A bajnok élete című regényéből írt át televízióra Schulze Éva. Egy bajnokról szól, pontosabban egy fiatalemberről, aki elhatározza, hogy bajnok lesz, s amikor végre megvalósul álma, s országos bajnokként átvehet egy bádogserleget, kiderül, hogy nem ért el semmit, a sportpolitika, mert ilyen is van, győzelmét egyszerűen félreértésnek minősíti, ő pedig mehet vissza Mohácsra, ahol talán pincér lesz, talán valami más, s téli estéken nézegetheti a bádogserleget, csalfa diadalának olcsó emlékét. Pedig azzal az irtózatos energiával, amit ez a Káli Gyula győzelmébe fektet, sok mindent lehetne kezdeni, megtanulhatna például olaszul vagy spanyolul, elolvashatná Hegel összes munkáját, Káli Gyulát azonban a valóság egyetlen vékonyka szelete érdekli, a pingponglabda pattogása, ennek bűvöletében lemond mindenről, még a szerelemről is, s amikor eléri célját, darabokra hullik a dicsősége, a pohár pezsgő után csak a kiábrándulás marad, a hiábavalóság keserű érzése. Manapság sok szó esik a sportról, pontosabban a sportnak arról a másik oldaláról, amiről sokáig nem illett beszélni. Előbb volta totóbotrány, most vesztegetési ügyek borzolják a kedélyeket, álarcos bokszolók támadásáról is olvashattunk, s pénzről, nagyon sok pénzről, aminek útja ma is alig ellenőrizhető, pedig a szegényes állami költségvetésben is milliárdokat tesz ki. Mindezeket ismerve, már amennyire a beavatatlan ismerheti, nagyon visszafogott tévéfilm kerekedett Bertha Bulcsú regényéből, amit valószínűleg ma már ő is másként írna meg. Itt a személyes tragédia lebeg egy fiatalember élete fölött, aki mániákusan pingpongozik, éjjel, nappal, akkor is, ha béke van, akkor is, ha dörögnek a fegyverek, néha élete kockáztatásával is. Nem példakép Káli Gyula, s mentsen Isten, hogy az legyen, legföljebb azt tudja példázni, hogy mennyire kilátástalan annak a sorsa, aki mindennél fontosabbnak tartja az alkalmi dicsőséget. Vannak persze, akik meggazdagodnak, akár becstelen eszközökkel is, mert bíznak a törvény előtti egyenlőtlenségben, de ugyan mit ér az ilyen gazdaság? Káli Gyula idáig sem jut el, az hagyja cserben, amiért mindent feláldozott, s Mihályfi Imre szép képsorokkal búcsúztatja el hősét, akit visz a hajó Mohácsra, mert a kör bezárult, az ifjú bajnok élete akkor fejeződik be, amikkor el kellene kezdődnie. Nincsenek a filmben nagy leleplezések, a néző ma már sokkal többet tud a sport körüli sötét machinációkról, mint amennyiről itt szó van, Bertha Bulcsú története nem is erre törekszik. Egy fiatal élet csendes kiábrándulása a Labdaálmok, s erkölcsi figyelmeztetés is, hogy kétes ábrándok milyen könnyen viszik tévútra azt, aki hisz bennük. Egy kis varázslat Eduardo de Filippo nevét nálunk is jól ismerik, jó néhány darabját, filmjét sikerrel játszották, s még nagyon sokáig fogják is játszani. Meglepetéseket is tartogathat, mert rengeteg darabot írt, hazájában ezenkívül jeles színészként is számon tartják, színházat is igazgatott, épp úgy, mint Moliére, bár az egybevetés inkább a külsőségekre vonatkozik. Legnagyobb hatása a zseniális Pirandellónak volt rá, egy darabot közösen is írtak, a tévében bemutatott „A nagy varázslat” pedig félreérthetetlenül vall mesterének hatásáról. De Filippo-filológiával nem foglalkozván, gondolom itt a Sik-Sik l'artefice magico című komédiáról van szó, ami úgy indul, mint Thomas Mann Mariója, természetesen kellő iróniával, mert ez a bohóctréfa minden jót ígér, látványos varázslatot, szerelmi kalandot, szélhámos trükköket. Azután egyszer csak változik a kép, a boldogtalan Calogero tudatzavara kerül középpontba, a vígjátékból tragédia lesz, amit a szélhámos bűvész mesterkedései sem tudnak ellensúlyozni. Most már csak valami nagy ötlet segítene, de a kiváló szerzőt ezúttal cserben hagyja képzelete, Calogero átalakul Pirandello IV. Henrikjévé, pedig nem erre a szerepre született, inkább Pantalone ő, a balek szerelmes, akit mindig kijátszanak. Pirandello drámáját a lélektan hitelesíti, Eduardo de Filippóét semmi, a megycsalt férj nem komikus alak, mint Moliére-nél oly gyakran, de nem is tragikus hős, ami marad, egy szerep, semmi több. Huszti Péter mindent elkövet, hogy jóvátegye a szöveg hibáit, s kitűnő TordyGéza is, akkor is, ha Latinovits Cippoláját juttatja eszünkbe, de mindez kevés, a néző egyre bizonytalanabb, s amit kezdetben komédiának hitt, egyre elmosódottabb, s mit szépítsük, érdektelen is. Rockenbauer Pál emlékezete Akik ismerték vagy barátjának tudhatták magukat, azt mondják, felejthetetlenül szeretetre méltó volt, akiből sugárzott a bölcs megértés és a szeretet. Talán a természet közelsége tette ezt, mert olyan meghitt viszonyban élt füvekkel, fákkal, me- zők-erdők lakóival, hogy talán szavukat is értette. Egy útszéli virágban is az egész természetet látta, s ezt sugallják hasonlíthatatlan filmjei is, melyekből egy ország tanulhatja meg, hogy a szépséges környező világ készen kínálja kincseit, csak meg kell tanulnunk együttélni a természettel. Ezt sugallja vasárnap kezdődött 18 részes sorozata is, amelynek ezt a címet adta: „... és még egymillió lépés...” Ami ezután következett, már a jóvátehetetlen halálba vitte. Szabados Tamás honismereti sorozatában tisztelgett emléke előtt. Valahonnan távolról, a filmkockák mögül jött a hang, csak a zengővárkonyi gesztenyést láttuk, titkos értelmet hordozó fák ágai nyúltak a magasba, s a táj, mint mesebeli díszlet a végtelent idézte s azt, aki már sehol nem fog ezen a vidéken járni, Rockenbauer Pált, de akinek emlékét minden táj megőrzi, ahol csak megfordult. Hozzá méltó filmmel tisztelgett emléke előtt Szabados Tamás. Olyan ez a film, mint egy költemény. CSÁNYI LÁSZLÓ Mindennapi sport: több és jobb információk Hosszú éveken át irigykedve néztük a jugoszláv televízió sportadásait. Rengeteg helyszíni közvetítés és információs műsor jellemezte és jellemzi is déli szomszédaink tévéműsorait a sportból sosem elég jeligével. Ezzel óhatatlanul mindig párhuzamba állították a magyar televízió sportos kínálatát, amely valóban hagyott kívánnivalót maga mögött. Mert a szokásos csütörtöki Telesport 20 perce nem sok lehetőséggel kecsegtetett: az adást uralnia kellett a legnépszerűbb sportágaknak, a labdajátéknak, ezen belül a labdarúgásnak. Néhány felvétel, néhány bejátszás és máris fuccs az adásidőnek, a többi sportág csak akkor juthatott szóhoz, ha képviselői egy-egy világversenyről átütő sikerekkel tértek haza. így aztán a sportélet változása, gazdagodása hatására, előbb sporthírekből kinőtt a vasárnapi Telesport, ami ugyan elsősorban a hétvége kiemelkedő fővárosi -és a kábeltelevíziók jóvoltából vidéki eseményekről számol be. De hézagpótló szerepet is betöltött éppen a csütörtöki sportadás rövidsége miatt. Most pedig a televíziónál zajló átszervezések hatására is, no meg az új főosztály- vezető Vitray Tamás megálmodott elképzeléseinek hatására kinőtt a mindennapi Telesport - tegyük hozzá gyorsan: a sportkedvelők népes táborának nagy-nagy örömére. Mert a nagyvilág és a honi sportélet történéseiből össze lehet gyúrni aktualitásokra építkező napi anyagot. Az első hét tapasztalata mindenképpen ezt mutatja. Meg azt is, hogy a változás nem csupán az információk mennyiségi növekedését jelentik, hanem minőségit is. Persze nehogy elkiabáljuk! Bár Vitray személyisége azért némi garancia, hogy nem lesz színvonalcsökkenés. Ami már örvendetes: most a labdajátékok mellett - a sportos szóhasználattal élve - labdába tudnak rúgni az olimpiai egyéni sikersportágainak is a képernyőn az őket megillető időben, ugyanakkor a rétegigényeket kielégítő sportágak is kapnak helyet. Jönnek a bejátszások a világ sportjából, de itt nem kíván a stáb kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, mostantól ők maguk, is felkutatnak egy-egy világsztárt és az interjút a hétfői napon már adni is kívánják. Vitray az eddigi csupán kommentáló televíziós újságírás helyett, ha úgy tetszik publicisztikusabbat kér munkatársaitól. Érdekeket, véleményeket azon melegében ütköztetni és véleményt formálni, vagy pedig olyan mélyre ásni, hogy a néző képes legyen állást foglalni - ez az új stílus. Nos ez az igény a jelenlegi riporteri stábnak feladja a leckét Vitray, Gyulai, Knézi kivételével a többiek felköthetik azt a bizonyost, mert a meghirdetett sportriporteri vetélkedő győztesei minden bizonnyal ott állnak majd beugrásra készen. Bálint Gy. Csütörtöktől a Panoráma mozi kamaratermében a Kisasszonyok című, kétrészes lengyel filmet mutatják be
