Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
6 - TOLNATÁJ 1989. január 7. Száz éve Dunaföldvárott i Szilveszteri vendég volt Kiss József költő Asszony, gyermekkel* (Az 1988 őszén lebontott Alsórácegres emlékére.) Azon a télen nem akart megjönni a hó, néhány héttel karácsony előtt még feketében, fagyott göröngyöket didergett a táj. Ebből a sötét vacogásból jött elő az asz- szony, csecsemő fiát a melléhez szorította. Nem tudni merről jött, azt sem, mennyi ideje állhatott kinn az ajtó előtt, mert nem is kopogott.- Az Istenért, jöjjön be, hiszen megfagy - mondta neki anyám. Az asszony nem mozdult, szemét szüléimre emelte és csendesen így szólt:- Engem üldöznek.- Egy nőt? Csecsemővel? Miért? - kérdezte apám. Anyám szelíden megfogta a karját.- Jöjjön már be.- Nem követtem el semmi rosszat - mondta az asszony, de még mindig nem indult befelé. - Azt mondták, aki segít rajtam, azt is nagyon megbüntetik.- Jöjjön csak be. Nagyon szép asszony volt. Levetette furcsa, aranyszegélyű, világoskék köpenyét, kibontotta a pólyából kisfiát, tisztába tette, megszoptatta. A kisgyerek ránknevetett, fogatlan, bölcs nevetéssel.- Csak karácsonyig. Karácsonykor már lesz hova mennünk - mondta az asszony. Anyám ránknézett.- Gyerekek, senkinek se mondjátok meg, hogy a néni nálunk van! Megértettétek?- Nem azért, mintha bárkitől tartani kellene - mondta apám -, itt Rácpácegresen nincs senki, aki elárulna bennünket. De biztos, ami biztos. Tudom, akkor mindannyian Bederik Durira gondoltunk. Aki ugyan nem lakott Rácpácegresen, de itt ólálkodott mindig a környéken. Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle volt. Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat. Igen, őtőle félni kellett. Pedig mióta az asszony a gyermekkel megérkezett, egyre gyakrabban keringélt körülöttünk, s azután, hogy a hirdetményt felolvasták, egészen elszemtelenedett. A katonák terepszínű dzsippel érkeztek, addig nyomták a dudát, amíg mindenki előszállingózott a házakból. Egy katona fölállt, ordítva olvasott. Egy nőt keresnek, csecsemővel. Bárki látja, köteles jelenteni. A parancs megszegőjét a helyszínen agyonlövik, házát porig rombolják. Fagyott szívvel álltunk, kutatnak-e? De nem, odábbálltak. Csak Bederik Duri nem állt odább, sőt, megindult a házunk felé.- Ha akarja, most rögtön elmegyek - mondta az asszony apámnak. - A kerten át, nem veszi észre senki.- Nem megy sehová! Öt nap múlva karácsony, addig ki kell bírnunk. Bújjanak el! Bederik Duri estig ott ült. Fülelt. Gyereksírásra lesett. Azt aztán leshette! Mert alighogy kényelmesen elterpeszkedett a konyhában, odakint, a gazdasági épületek takarásában megjelent Jósvai Jancsi, addig integetett anyámnak, amíg észre nem vette.- Mit akar, János?- Az asszony meg a gyerek miatt... '- Milyen asszony? - rebbent meg anyám.- Ne tessék félni. Tud róla az egész puszta... Amíg ez itt ül, jobb helyük lenne nálunk. A kerten át észrevétlenül átjöhetnek. így került az asszony a gyermekkel Jósvaiékhoz, majd amikor Bederik Duri körülöttük kezdett szaglászni, átmentették őket az alsó ház családjaihoz, aztán a fölső házba kerültek, majd vissza a középsőbe, nem volt Rácpácegresen egyetlen család sem, aki ne bújtatta volna, ha csak fél órára is. Eljött a karácsony, a lányok ezüstpapírral borított diót, cérnára fűzött pattogatott kukoricát aggattak a fenyőágakra. Az asszony a kicsivel akkor már újra nálunk volt.- Sötétedés után a pálfai Öreghegy alatt várnak rám. Apám befogta a lovakat, és a biztonság kedvéért nagy kerülővel, a Sió fölötti erdők között vitte az asszonyt meg a fiát a megbeszélt helyre. Még kicsit mosolygott is magán, túlzás ez az óvatosság, ki kóricálna szenteste ezen az elhagyott vidéken. De bizony kóri- cált! Előlépett a fák közül Bederik Duri.- Állj! Kit visz maga? Apám nem válaszolt, a lovak közé csapott, meglódult a kocsi, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy Bederik Duri ne tudja elkapni az asszony aranyszegélyű köpenyét. A kezében maradt, diadalmasan lobogtatta. Vágtázva értek az Öreghegy alá, valóban, egy kocsi várt ott. Az asszony sebtében búcsúzott, átszállt, a könnyű parasztszekér elzörgött vele a sűrű éjszakába. Apám megfordította a lovakat, hazaindult. Mostmár az országúton, egyenesen. Amikor a Paphegy tövébe ért, az útmenti bokrok mögül ijesztő nevetés harsant. Apám tudta, hogy ki az, és szívszorongva nézte, ahogy a fagyos sötétségben ballangkórókat hömbölgetett a szél. Másnap hajnalban fölbolydult Rácpácegres. Jönnek! Ki hozta a hírt, nem tudom, de már az is elterjedt, hogy egy lánctalpas monstrum is közeleg, azzal rombolják le a házakat. Bederik Duri nem sokat késlekedett. Ő vezeti őket, a tank előtt jön, kezében a bűnjel, az aranyszegélyű kék köpeny. Egy darabig hihettük, hogy csak ijesztés, de ahogy a hajnal kibontotta a tájat a homályból, kibontotta a lőrinci úton vonuló sereget is, igen, jönnek, fegyverrel, lánctalpas monstrummal, végünk van, véged van Rácpácegres. Menekültünk volna, az asszonyok batyukat kötöttek, de akkor már valaki jött vissza a magtár felől, nincs kiút, igen, akinek jó szeme volt, láthatta, minta szögesdrót tüskéi, az őrszemek szuronyai, köröskörül a ráadási úttól a Paphegyen át a Vitéz tanyáig, mindenütt katonák, körülzártak bennünket. Ki lehet ez az asszony meg ez a gyerek, hogy ilyen ádázul gyűlölik? A batyuk a lábak mellé estek, hátráltunk, összetorlódtunk, mint egy delelő nyáj, szorongtunk a Nagyszederfa alatt. A monstrum máraKissarok felé dübörgött, hallottuk a kérlelhetetlen hangot, már idevillant Bederik Duri kezéből a kék, amikor Keserű Pisti felkiáltott: Odanézz! A házak körvonalai megbomlottak, mintha köd ereszkedett volna rájuk, de nem lehetett köd, hiszen minden mást élesen lehetett látni, idelátszott az Erzsébetdomb fenyőfája, a lőrinci torony. A házak mégis elmosódnak, tünékenyen lebegnek, mint forró nyarakon az utak fölött a délibáb, újabb kiáltás, a kezem, a kezem, idenézz, a kezem! Tényleg, mintha elpárállana a testünk, áttetsző lesz a kezünk, megfakul a ruhánk, egy pillanatra látom a mellettem lévők testén át a dombokat, aztán már csak a dombok, a fák. A házak és az emberek, mint a pára, nincsenek, üres pusztaság Rácpácegres helye... de mégis itt vagyunk, hiszen érzem, hogy fogom anyám kezét, a hátam mögött szuszog a húgom. A had hökkenten áll az üresség közepén, Bederik Duri eszelősen kapkodja a fejét, itt volt, itt van, itt kell neki lenni, a páncélosról leszáll egy tiszt-féle, Bederik Duri kapkodva mutogat, lobog kezében az aranyszegélyű kék köpeny. A tiszt botot emel, Bederik Duri vállára sújt vele, aztán az arcába. Itt meg, miköztünk, valaki hangosan fölnevet, csönd, sziszegi apám, de nem lehet visszatartani a kárörvendő hangokat, sziszeg, fortyog, sistereg, úgy kell neked, gazember. Mostmár a többiek is ütik, Bederik Duri szűkölve rohangál a körben, szinte sajnálja már az ember. A katonák sorokba rendeződnek, a páncélos megfordul, mennek dolgukvégezetlen, Bederik Duri, mint egy rongycsomó, a földön. Amikor a katonák már látótávolon túl vannak, föláll, az arcán gyűlölet, rázza az öklét az égre, a katonákra, ránk, belőlünk meg, láthatatlanokból, föltör, fölszárnyal a felszabadult nevetés, Bederik Duri rémülten rohan át a földeken, egyre messzebb, egyre távolabb, olyan lesz, mint egy szélűzte ballangkóró. Halvány vibrálás, helyükre sűrűsödnek a házak, fölködlik a kezünk, az arcunk, juhé, itt vagyunk, világítanak a boldog emberek. S mintha csak erre várt volna, nagy pelyhekben, mint a kegyelem, hullani kezd a hó. *Az MTI-Press pályázatán II. díjat nyert novella Manapság egyre több szó esik arról, miként lehetne a szórakozást összekapcsolni a kultúrával, főként azért, hogy az utóbbi megnemesítse időtöltésünket. Megyénk múltjában számos esetben bukkanunk olyan egykori példára, amelyet ma is követendőnek tarthatunk, hiszen igényességével élő bizonyitéka mai törekvéseinknek. Arról már talán szólni sem kell, a hajdani események nem kis része megyeszékhelyünktől távol játszódott le, bizonyítva ezzel is, hogy akkoriban a virágzó helyi szervezetek mire voltak képesek, s mennyit tettek lakóhelyük művelődéséért. Dunaföldvár, amely szinte mezővárosként élte át a kiegyezés utáni évtizedeket, szívesen karolta fel a legkülöbözőbb kezdeményezéseket, főként azért, hogy megélénkítse polgárainak életét. Bizonyára száz éve is elsősorban ezért hívta meg Kiss József költőt, a századvég egyik kiemelkedő alkotóját szilveszteri mulatságára a „város” két legvirágzóbb egyesülete: a Vörös- kereszt és az Izraelita Nőegylet. Vajon milyen lehetett az óévbúcsúztató hangulata? - őtlik fel bennünk a kérdés, amelyre, szerencsénkre, választ is kapunk, mert a Tolnamegyei Közlöny 1889. január 6-i számában Lévay Dezső, a később íróként nevet szerző orvosnövendék tudósította a kedves olvasókat. Az már külön dicséri, hogy az érzékletes leírás mellé megszerezte a költőtől Az Anyaszív című verset s így ez a mű először a fenti lapszámban látott napvilágot. Jellegzetes szecessziós alkotás ez, amelyet ma már talán kissé más szemmel olvasunk, de akkoriban mégis először fogalmazta meg az anyagi szeretet és egy új, könyörtelen érzés találkozását. Ez azonban csak egy okkal több arra, hogy képzeletben helyet foglaljunk a Du- nafölvári Kaszinó egyik csendes zugában és hallgassuk Kiss Józsefet Lévay Dezső leírásából. * „A Programm második és egyúttal fénypontját Kiss Józsefnek, a nagy költőnek felolvasása képezte... Némi bevezetés után ifjúkori élményeiről, küzdelmeiről, hányattatásairól kezdett beszélni, s mindezt annyi bájjal, oly fiatal hévvel, hogy a publikum lebilincselve leste a szót ajkairól. Elmondta, mint vett búcsút a kis szülői háztól, atyja minő praktikus tanácsokat adott: „Pénzt sose adj kölcsön másnak, mondá a jó öreg - de te se kérj senkitől. Ha beteg léssz, doktort Kiss József sose hívj, ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz a magad emberségéből is”. (Ez utóbbi nem kis mozgást idézett elő a doktorok körében.) Beteges anyja a tanácsok mellé még egy vászontarisznya vajas pogácsát is adott néki az útra. Híven ecsetelte azután, mint állott elő az atyja által fogadott szekér, s mint rakták fel arra a vasas ládát, melyből a tű, czérna mellől még a gomb sem hiányzott, mert „a gomb és a szív ifiaknái szakadós” - jegyzé meg elmésen a költő. Debrecenbe érve eszébe jutott atyjának a búcsúmondása: „Fiam, én tizenhárom éves koromban már megkerestem a magam kenyerét, te tizenöt esztendős vagy s van tudományod, ami nekem sose volt, láss utána, hogy te is megélhess”. Az ezüst húszasok lassanként elfogytak a vasas ládából s a hazulról hozott kelengye közül a kis ezüst kanalakat az ötvös már beolvasztotta, mikor a szerencsés véletlen egy öreg úrhoz hozta, kinek csekély fizetésért újságfelolvasója és magánlevelezéseinek elintézője lett. Ezenfelül tanított mindenféle tudományt „amit tudott és nem tudott”. A padlózaton, sárgaföldes, fütetlen kis szobában „nagy áldozatok árán szerzett gyenge világítás mellett” pedig az arany költészettel kezdett foglalkozni s gyakran igen hosszú leveleket írogatott beteges édesanyjához Hazulról mindinkább rosszabb és rosz- szabb hírek érkeztek anyja állapota felöl s egy napon a fekete pecsétes levél tudatá vele korai árvaságát. Erre vonatkozólag szavalta el a költő mély érzéssel Egy sír című versét mely nem egy könnyet csalt a szemekbe. Élvezetes csevegését egy barangolásából merített mulatságos epizód elmondásával fejezé be a költő. Egyszer egy nagyon derék családhoz tért be. Azok szívesen fogadták és éjjelre is ott marasztották. Midőn azt a mennyezetes ágyat azokkal a dagadó párnákkal megpillantá, melyben ő fáradalmait lesz kipihenendő, lelkét kimondhatatlan gyönyörérzet tölté el. Tizenhét éves korral ilyen ágyban pihenni! Midőn kis szobájába vonult, hogy magát teljesen ama gyönyör érzetének adja át, egy kínos gondolat zavará meg örömteli lelke nyugalmát: ha reggel bejő a szobalány s meglátja, hogy mindkét csizmájának a talpa lyukas! De hogy lehetne a katasztrófát megelőzni? Leült egy karosszékbe és - elaludt virágos virradatig. Sok megbánni valóm van e csalódásteli életben, úgymond, de azt mindig legjobban fogom bánni, hogy azt az alvást abban az ágyban tizenhét éves korral elmulasztottam... Frenetikus taps hangzott el, midőn a jeles költő gyönyörű csevegését befejezé. Ezután költeményeiből olvasott fel még egy-kettőt. Felolvasó a megjelenésekor nagy feltűnést keltett Jehova címűt és Az anyai szívet, melyet a költő szívességéből tárczaro- vatunkban közlünk”. * Mit tehetünk mi, száz esztendő múltán az irigykedésen kívül, amivel szívesen ültünk volna valóban azon a kedves szilveszteren? Talán azt, amit az akkori olvasók nagy része: elolvassuk Kiss József ma sem hatástalan költeményét s témája mellett elgondolkodunk mai mulatságainkon... Dr_ töttös Gábor Az anyaszív- Ó-franczia dal írta s a dunaföldvári casinó nagytermében felolvasta: Kiss József Egyszer egy legény az eszét vesztette- Hallga csak, hallga! Egyszer egy legény az eszét vesztette, Szeretett egy asszonyt, a ki nem szerette. Küldte az asszony: „Menj, öld meg anyádat”- Hallga csak, hallga! Küldte az asszony: „Menj, öld meg anyádat S hozd el a szivét kedvencz kutyámnak.” Ráállott a legény, hazament, megtette - Hallga csak, hallga! Ráállott a legény, hazament, megtette, Megölte az anyját s a szívét kivette. Hát a mint viszi és szalad botorul,- Hallga csak, hallga! Hát a mint viszi és szalad botorul, Megbotlik, felbukik s a szív elgurul. És a mint gurul, egyszer csak fenszóval- Hallga csak, hallga! És amint gurul, egyszer csak fenszóval Hallja a legény, hogy a szív megszólal. Megszólal a szív és sírva fakad - Hallga csak, hallga! - Megszólal a szív és sírva fakad:- Jaj, nem ütötted meg magadat? * Szarka József Egy ismeretlen fiatal költő emlékére Talán a felkelő, vagy lenyugvó Napba nézve láthattátok volna meg igazi arcát, de könnyei felszáradtak a délutáni záporokkal és csendben ment el az illatokat vibráló kertek alatt, mielőtt befogadhattátok volna megfáradt napjaitokba, pedig beszélt hozzátok, mint ahogy vizekhez beszél a szél, bámulhattátok volna fellobbanó haját és érthettétek volna mi az a tündöklő bánat mely elvezette közétek, nem vettétek észre, hát lett sugaras csillag, fű, bogár, visszamerült álmaitokba... Szeretettel viseljétek magatokban mindig az embert! így őrizzétek meg hűen emlékezetét, így, mint bölcs tó a fölötte elsuhanó sirályt, partot, halgatag csillagokat. Bayer Béla Korrespondencia Fodor Andrásnak Lábunknál hajnali veríték. Mögötted lépdelek. MADÁR FÁJDALMA SZAGGATJA A CSENDET. Gaccsos indák levelét becézed, szabaddá hajtva az ösvényt előttünk. Felérve a rücskös kaptatón, visszanézek. Az eszmélő nap lőlapkorongján célmenedékünk: a teljességarcú Másik VÉGTELEN. Lázár Ervin:
