Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
1989. január 7. TOLNATÁJ - 7 Dombóvári Galéria - Erdélyi relikviák > Átmenni a harangív alatt Rendhagyó módon, a korábbiaktól eltérően rendezett tárlat fogadja az érdeklődőket január 17-ig a Dombóvári Galériában. Relikviák - ereklyék - becses tárgyi emlékek Erdélyből. Dombóváriak adták ezeket össze á kiállítás idejére. A bejárattól jobbra egy gyékényből font kenyértartó, kőrösfői szőttessel bélelve, benne hazai kenyér, mellette Pál Antal köröndi fazekas sótartója az ízesítő tartozékokkal: sóval, paprikával. Ugyancsak vonzza a tekintetet a színes csergével takart kettős fekhely, rajta székely női viselet. A falakon körben számtalan becses tárgy; fából faragott kaszakőtartó, borotvakésfenő, amihez történet is kerekedik, ha a kiállítást rendező Szeverin Ferenc kalauzol az ereklyék között. A rövid mese ehhez nem egyéb, mint annyi: Istensegíts- ről kapta egy idős férfitól, aki hadifogolyként élt egy táborban. A körülmények miatt fogyni kezdett és egyre fölöslegesebbé vált derékszíjának egyik vége. Levágta, keresett hozzá egy darab nyirfaágat, azt megfeszítette a szijjal. A fát saját kedve szerint megfaragta, díszítette, így lett belőle borotvafenő. Ma már ereklye. Az, hogy Kallós Zoltán versmondásért adott egy míves bőrövet egy dombóvári kisfiúnak ajándékba, másik történet egy kiállítási tárgyhoz. Éppen úgy, mint az, hogy Györkösmányi Albert festő édesanyja miként hímezte azt a textilt, amit Zsögödi Nagy Imre festő rajzolt ki. Marosvásárhelyi műteremlátogatás emléke egy guzsaly. Törülközők, zsákok, párnák, linóleum és fametszetek, festmények, terrakotta szobrocskák, bronzfigurák neves művészektől éppen úgy jelen vannak, mint az ismeretlen népművészek vásznakba szőtt alkotásai. Benczédi Sándor „Székely sors” című maroknyi szobra igazolja, hogy a monumentalitás nem a méretek függvénye. Gy. Szabó Béla fametszeteinek üzenetével is gazdagabban tér haza a látogató. Míg sétál a bemutatott relikviák között, akarva-akaratlanul megérint egy parányi csengőt kolompot, pergőt. Ekkor hirtelen a hang irányába fordul. Tekintete végigfut azon az íven, ami a terem közepén lóg a mennyezetről, amit ezek az apró hangszerek alkotnak. Az iv csúcsánál egy nagyobb méretű kolomp látható, ami ilyen érintésektől még nem ad hangot. Rázni kell! Ebben a helyzetben nem lehet kérdés, hogy kiért szólnak ezek a csöppnyi harangok! DECSI KISS JÁNOS Fotó: DOMBAI ISTVÁN Simái Mihály Keresztül a parázson éltesse isten aki fáj éltesse aki viruló testét piros parázsra szánja keresztül a konok parázson vezesse isten aki fáj mert szerelmes az igazságba segítse isten kiben úgy ég az emberiét örök gyötrelme hogy keresztül minden parázson hogy üszkösödve szenesedve is csak vonul viszi a szívét kufárok hazug hitetők ellen Oláh Zoltán Alkonyodó Hajnal a szem; csönderezet, lehelet lép föld-egeket. Est sóhaja fűzfalevél, szempillámon fonnyad a fény. Máló idő, múlik minden, könnyből tengert töpreng Isten. Szálló madár üres űrben, hulló láng egy sehol tűzben. Kő szava szél, mindent túlél, őszül az ősz, télül a \ß\. Ránchoz az arc; hű a halál, porból holddá pillantottál. Manzu, a modern reneszánsz szobrásza Szobrok - a szó igazi, hagyományos értelmében. Nemesek, hajlékonyak, egyszerűek, szemet gyönyörködtetök. Tárgyuk is világos, érthető, élvezhető: játszadozó gyerekek, táncoló lányok, imádkozó kardinálisok, ölelkező szerelmesek és karakteres portrék. Szobrok - nem holmi forgó, villogó, funkciójukat vesztett fémszerkezetek, de bronzból, márványból, kőből faragottak. Izmusokkal terhes korunkban figurativ, az embertes- tiségét, a humanitást dicsőítő alkotások. Giacomo Manzu szobrai. Manzué, aki Michelangelo, Leonardo, Bemini világához, a reneszánszhoz nyúlt vissza. Aki fafaragó kézművesből lett a világ egyik legjobb szobrásza. Leírta, s egész életművével megvalósította ter- mészetelvűségét: „Ne féljetek a természettől, nem akadályoz benneteket! Dolgozzatok a természethez híven, s még ha utánozzátok is, újat alkothattok, mert az eredmény nem a külsőségekben, hanem abban van, ami bennetek rejtőzik." Manzu Bergamo szülötte. Nyolcvan éve, 1908. december 24-én látta meg a napvilágot. S az autodidakta szobrász tanár lett a milánói képzőművészeti akadémián. Oszkár Kokoschka a salzburgi Schule des Sehens plasztikai osztályának vezetését bízta rá. 1948-ban a Velencei Biennálé szobrászati nagydíját nyerte el. 1950- ben megnyerte a római Szent Péter-bazilika bronzkapujának pályázatát. A háború és a béke szimbólumát örökítette meg a rotterdami dóm bronzkapuján. Megmintázta XXIII. János pápát, festő barátját, Oszkár Kokoschkát, Barnard szívsebészt. 1966-ban Lenin-békedijat kapott, s nagy sikerrel szerepelt moszkvai, leningrádi kiállításokon. Érzékenyen és érzékien mintázott szobrai a megújított reneszánsz mesterművei. Az örökkévalóság hangulatát árasztó kardinális rokon táncosnői a világ nagy múzeumainak féltett kincsei. Hatalmas márványszobra, „A nagy szerelmesek" az érzések örökkévalóságáról vall. Festőién szép plasztikái közül talán a legszebbek a második feleségéről, Ingéről mintázott táncosnők, aktok, portrék. Aranyból készült érmek, kisplasztikák, ékszerek tanúskodnak róla, hogy Manzu ötvösművésznek is kiváló. KÁDÁR MÁRTA Lapok egy vázlatfüzetből Kovács Ferenc grafikái A keszthelyi öböl Tőzeg A kiállítás megnyitása Máté Jenő kovácsoltvas gyertyatartója a Csókfalváról származó laposkő asztallapon
