Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-05 / 4. szám
1989. január 5. “íntÉPÜJSÁG 3 Hiányzik a vállalati érdekeltség Hangos gondolkodás tejügyben Gondok a szakmunkásképzésben A szakmunkásképzés megyénkben az elmúlt évek folyamán egyre rosszabb helyzetbe került - állapította meg a Szak- szervezetek Megyei Tanácsa legutóbbi ülésén. A nem túlzottan megnyugtató felismerés további számos és kedvezőtlen részlettel egészült ki: a szakmunkásképzés színvonala műszakilag és technológiailag jelentősen elmaradt a termelő szférától, az iskolák zöme állagát tekintve, de tan- és oktatási eszközök vonatkozásában is szinte lehetetlen feltételek között dolgozik, sőt, tavaly már tendenciaként jelentkezett a tanműhelyek felszámolása. Az intézményeket fenntartó tanácsok jelenleg nem képesek biztosítani a szakmai képzés teljes feltételrendszerét - derült ki Póla Károly, a Tolna Megyei Tanács művelődési osztályvezetőjének szavaiból. Elsősorban akkor lehet számítani a javulásra, ha a várospolitikai érdek egybeesik a tanulóképzésével. További gondot jelent az a tény, hogy a szakmai, elméleti tárgyak oktatói között változatlanul magas a pedagógiai képesítéssel nem rendelkezők száma. Jó néhány intézményben, így az ipari szakmunkás- képzők többségében a vállalati állományú szakoktatók munkájának a figyelemmel kísérése komoly problémát jelent, az egységek követelményeiről nem is beszélve. Még nehezebb ez a kereskedelmi és vendéglátóipari szakgyakorlati helyeknél, azok szétszórtsága miatt. Az ezen a területen dolgozó oktatók zömében pedagógiai előképzettség nélküliek, sőt pedagógiai tanfolyamot sem végeztek. Természetesen túlzás lenne arra hivatkozni, hogy a szakmunkásképzés alapvető gondjai kizárólag erre a tényezőre vezethetők vissza. A nem megfelelő tárgyi és személyi ellátottság mellett feltétlenül említést érdemel a korábbi, mostanra bizonyíthatóan elhibázott koncepció, mely az iskolarendszerű szakképzést túlzott mértékben specializálta és a vállalati érdekek érvényesülését több területen csökkentette. Mindennek figyelembevételével az SZMT testületé többek között szükségesnek tartja a képzés szerkezetének rugalmassá tételéhez a jogkörök további decentralizálását, azaz helyi szinten döntsenek egy-egy osztály indításáról. Mivel csökken a vállalatok tanulóigénye, ezért elkerülhetetlen a több szakmába történő beiskolázás. Felülvizsgálatra szorul az elavultnak tűnő ösztöndíjrendszer, továbbá a hároméves helyett egyes szakmákban a kétéves képzést is mérlegelni kellene. S a végső következtetés: a vállalatokat egyértelműen tegyék érdekeltté a tanulóképzésben. Ám mindehhez nélkülözhetetlen a legsürgetőbb feladat megvalósulása, a képzés anyagi feltételeinek rendezése. A társadalmi és gazdasági szempontok következetes érvényesítése azt diktálja, hogy ez az állami költségvetésből nyerjen megoldást, a vállalatok által befizetett adó révén.-száVégre megoldódik az érdekképviselet Szőlő- és Bortermelők Egyesülete alakul Számítanak a kistermelők érdeklődésére Talán minden olvasónknak, aki átlapozta tavalyi utolsó számunkat, szemébe ötlött egy nagyméretű felhívás, amelyet a Tolna Megyei Szőlő- és Bortermelők Egyesületének Szervező Bizottsága tett közzé azzal a céllal, hogy közgyűlésre hívjon minden érdeklődőt. Felkeltette kíváncsiságunkat a hirdetés, ezért megkértük Perczel Mihályt, a szervezőbizottság elnökét, hogy fejtse ki bővebben az előzetes elképzeléseiket.- A kezdeményezés a megyei tanács mező- gazdasági és élelmezésügyi osztályának köszönhető, bár az ország más részein már léteznek ilyen egyesületek, tehát a tény önmagában nem jelent újdonságot. Az elmúlt időszak, különösen a tavalyi év megmutatta, hogy a szőlö-és bortermelés, és főleg a -felvásárlás körül súlyos bajok vannak, a termelőknek nincs érdekérvényesítési lehetőségük, fórumuk. Ezért a mi történelmi borvidékünkön is szükség van egy olyan szervezetre, amely egységes fellépéssel képviselheti minden bortermelő érdekeit, függetlenül attól, hogy kistermelőről van szó, vagy több száz hektáros nagyüzemről. Ez lenne a Szőlő- és Bortermelők Egyesülete, amelyet most szeretnénk megalakítani. Persze ennek az egyesületnek nem pusztán érdekképviselet lenne a feladata, más irányú elképzeléseink is vannak. Például az egyesület információkkal látná el a tagjait az új szőlőfajtákról, növényvédő szerekről, technológiákról, felvásárlási árakról, kereslet-kínálati viszonyokról, és még lehetne sorolni, hogy mi mindenről. Nagyon fontos az eredetvédelem. Ennek érdekében létrehoznánk egy területi borminősítő tanácsot, amely csak megfelelő minőség esetén járulna hozzá egy-egy bor tájjellegű névvel történő forgalomba hozásához. Különböző szintű borversenyeket is szeretnénk majd rendezni egyesületi keretek között, és még sok egyéb tervünk, elképzelésünk van. Előzetes felméréseink szerint jelentős az érdeklődés az egyesület iránt, különösen a kistermelők körében. Remélem sokan eljönnek majd az alakulást megelőző közgyűlésre január 6-án pénteken 15 órakor a Babits Mihály művelődési központ márványtermébe. Az utóbbi öt esztendőben Magyarországon az egy főre jutó tej- és tejtermékfogyasztás 25 kilogrammal nőtt, s így éves szinten elérte a 200 kilót. Magyarán a magyar ember naponta átlagosan több mint fél kiló (liter) tejet, vagy tejterméket fogyaszt el. A fejlett országokban ez az arány még ennél kedvezőbb. A magyar tejipar kétszektorú, hiszen van állami tejipar, amely felvásárol és a felvásároltat fel is dolgozza, és van a szövetkezeti tejipar, közös érdekeltséggel a termeltetésben, a felvásárlásban és a feldolgozásban. Az utóbbiak, a szövetkezeti tejiparban dolgozók viszont mára attól tartanak, hogy a tej felvásárlási ára nem fog olyan mértékben növekedni, mint amit a dotáció megvonása jelent majd. Miközben a boltba betérő vásárló már azt sem bánja, hogy kékcímkés, vagy piros zacskós, azaz állami, vagy szövetkezeti tejet vagy terméket vásárol, mert az ő számára a lényeg lassan nem a választáson, hanem a vásárláson van. S a vásárlónak nem mindegy mit mennyiért vehet meg, s azon sem töri a fejét, melyik szektor képes jobban megélni ebből. Ezúttal a szövetkezeti szektorba tartozók közül vegyünk egy példát, s kövessük vázlatosan végig azt, honnan, hová igyekszik a Mőcsényi Völgység Népe Termelőszövetkezet ebben a habfehér, de cseppfolyós világban. Mert hogy is állunk ezzel ma? Adva van az 1987-es 2 forint 90 filléres tejáremelés. Miközben ugyanennyi a tejen az állami dotáció. Ezzel a vállalkozás sarkosan fogalmazva is nullszaldósnak tekinthető. Mőcsényben igazán tudják, hogy a tejtermelés a mezőgazdaság nehézipara, ahol nem adják ingyen a sikert. Kivált nem a kedvezőtlen adottságú téeszeknél. Ahol éppen maga a kedvezőtlen adottság ad parancsot a tejtermelésre. A mőcsényiek honnan indultak? Egy heterogén összetételű, 2300 literes tejelő szarvasmarha-állományról, amit a szükség törvényt bont elven, egyszerűen „nyerővé” kellett tenni. A kezdeti kínok időszakát intézkedési tervek reformjaként kellett kezdeni. Akkor, amikor még a tej nem is volt része a kormányprogramnak. Mára szinte legendaszámba megy Sikabonyi Miklós téeszelnöknek az a mondása, hogy akkoriban a legnagyobb baj az volt, hogy a legilletékesebbet, a szarvasmarhát elfelejtették megkérdezni, hogy számára mi lenne a kedvező. Istállóban, tartási technológiában, egyaránt. Átalakítottak, rendbetettek, felszámoltak, újat vettek, építettek,... szép lassan elindult egy felemelkedési folyamat. A keservesen kemény évek oda vezettek, hogy 1984-re már négyezer liter fölé tornázták magukat. Volt egy kiváló genetikai tulajdonságokkal rendelkező állományuk, egy kivitelezhetetlen telepi rekonstrukcióval, amire szerencsére a Boscoop tisztes megoldást tudott ajánlani. Avatás, beüzemelés 1986 októberében. Egy év elment a beüzemelésre, az új kiismerésére, a lehetőségek keresgeté- sére, de végre 8 forint 22 filléres szűkített önköltséggel állítottak elő egy liter tejet. Több mint egy évvel ezelőtt, 1987 év végén már 5120 liternél tartottak, ami az 1988-as év végére már a hatezret is megcélozta. S ez még nem a csúcs, mert az elnök szerint nem elérhetetlen a hétezer literes álomhatár sem. Az egész munka most kezdi kompenzálni a hetvenes évek nyögéseit. A mindennapokban ma is adott a takarmányos kocsi defektje, egy betegség lehetősége, az áramkimaradás, s máris bizonytalan lehet a nyereség egy része. A pozícióelőnyt ekkor még ronthatja a tápárak emelkedése, az élő munkaerő fizetési mérlegének javítása... A nagy kérdés pedig, akinek pénze nem volt, az kénytelen volt bankkölcsönért folyamodni... ami mára fura „jószágként” viselkedhet, mert a kamatárak emelését gyaníthatóan egyetlen téesz sem szorgalmazta. Mi ez, ha nem a gazdálkodás hátra- mozdítója?! - teheti fel a kérdést az ebben érdekelt. Vegyük alapul azt, hogy a kölcsönnel feljavított ágazat képes 20 százalék nyereséget realizálni, amiben benne kell legyen apai, anyai..., a bank ebből elvisz 18 százalékot. Ki az, aki a megmaradó 2 tiszta százalékért képes lelkesen, odaadóan „csecsemőtej" minősséget produkálni?! A tejátvétel minősítése terén is lenne teendő, hallani itt is, ott is. A nehéz adottságú szövetkezetek a létükért, a jövőjükért küzdenek. Kegyelemkenyér a támogatás?! Vagy a közgazdaságtudomány mai magyar valóságának egyik szigorú ténye?! Vagy vegyük külön kalapba a kedvezőtlen adottságú, de életképes téeszeket, és érdem szerint támogassuk azokat? A nemre jöhet a tény, hogy föléli önmagát egy-egy téesz, szövetkezet. Pedig a tagsága szorgalmas, teszi mindennapi dolgát. Miközben olyan okfejtést is hallani, hogy bankok, biztosító társaságok, takarékszövetkezetek befektetnek, pénzt forgatnak és nyereséghez jutnak. Mi van akkor, ha éppen az élelmiszertermelés egy részét érinti ez az ügylet. Legfeljebb fájhat a fej, a tejtől is... SZABÓ SÁNDOR Illusztráció: CZAKÓ SÁNDOR MÁV építőgép-javító üzem Jászkiséren Jászkiséren, a Magyar Állam Vasutak építőgép-javító üzemében a vasúti építőgépek üzemeltetését, javítását, alkatrészek gyártását, felújítását, pótlását, pályaépítőgépek gyártását végzik több mint 400 millió forint értékben. A jól képzett szakembereket igénybe vették az importpótló alkatrészek gyártásában is, amelynek kapcsán 120 millió forintnak megfelelő tőkés devizát takarítottak meg. Milyen legyen az új címer? A hétfőn megtartott kormányszóvivői tájékoztatón elhangzott egy olyan kérdés is, mely az új magyar címer elfogadása iránt érdeklődött. Mint ismeretes, jelenlegi címerünk az utóbbi időben egyre több vita tárgya. Mennyiben jogosak az ezzel kapcsolatos fenntartások? - ezt tudakoltuk Kaczián Jánostól, a Tolna Megyei Levéltár munkatársától.- Szigorúan vett heraldikai (címertani) szempontokból kiindulva azt mondhatom, hogy hazánk címere nem felel meg a hagyományos szabályoknak - válaszolt Kaczián János. - Ez az ismert jelkép általában a pajzsból kell, hogy kiinduljon.- Ez esetben pedig búzakalász, illetve nemzetiszín és piros szalag övezi a pajzsot.- Pontosan, tehát a címer van a címerben. Ezenkívül a színrendszer sem meggyőző. Minden szín jelentéssel bír, s egyes árnyalatok eleve kizárják egymást.- Milyen elvek figyelembevételével érdemes megalkotni hazánk új címerét?- Két fontos szempontot említenék: egyrészt hangsúlyozni, alkalmazni kell a történelmi vonatkozásokat, a magyar hagyományokat. Talán éppen ezért érdemes lenne visszanyúlni a Kossuth-címerhez. Igaz, ennek jelképeit - gondolok elsősorban a kettős keresztre - számos alkalommal megpróbálták kisajátítani a történelem folyamán. Másrészt elengedhetetlen az, amit már a bevezetőben is említettem, nevezetesen a heraldika szabályainak pontos betartása. S úgy gondolom, az új alkotmány elfogadásakor nem lenne szerencsés a címer-zászló- himnusz hármasából csak az elsőt kiemelni. Ezek a közismert nemzeti jelképek egységes, együttes és egymással összefüggő kezelést igényelnek. Fájhat a fej a tejtől is?! „Magyar tarka...?!”
