Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
1989. január 21. TOLNATÁJ - 5 Ki beszél ma műemlékvédelemről? Hivatalba lépésekor a saját megszüntetésüket tűzte ki célul... Megkérdeztük Mendele Ferencet, az OMF igaqatcját |||11||1|| Közhelyszámba megy válságos helyzetünk jelzőszótára: infláció, megélhetési gondok, szelektív fejlesztés, szerényebb ütemű településgyarapítás, leszakadó, hátrányos helyzetű területek és ágazatok... Ennyi is sok a krónikus pontok felsorolásából. Ki beszél hát, ilyen körülmények között a műemlékvédelemről, kinek hiányzik az a többlet, amit egy tárgyi környezet megfejthetetlen érája, a múlt szellemi öröksége nyújthat? Erről beszélgettünk Mendele •Ferenccel, az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatójával szélesebb körben is szemlélve feladataikat, jövőjüket. Az elsők között intézményesítették Magyarországon a műemlékvédelmet. Lépéselőnynek érzi-e ma ezt, egyáltalán, hogy látja a magyar viszonyok között e terület megbecsülését?- Annak az előnyét nem érzem, hogy Európában a leghamarabb alakult meg jelenlegi intézetünk elődje, az Ideiglenes Műemléki Bizottság. Ezt senki javára vagy kárára nem írják. A több mint százéves múltunk elsősorban azért teremt kedvező helyzetet, mert módszertani kérdésekben meg tudtuk tartani pozíciónkat. Hangsúlyozom, nem anyagi, hanem elméleti téren.- A pénzük tehát kevesebb, mint amennyit a feladat követel. Úgy érzi, nem kapják meg azt a megbecsülést, támogatást, ami a műemlékvédelmet a településfejlesztésben, a beruházásokban megilleti?- Ez egy kétarcú helyzet. Amikor több pénzünk volt a társadalom képviseletében fellépő fórumokon nagy ellenállást tapasztaltunk, hivatalos partnert alig lehetett találni. Kivételt az egyházak jelentették nemcsak azért, mert ott tanult emberek gyülekezetével találkoztunk, hanem az egyházpolitika rákényszerítette őket, hogy templomaikat, értékeiket megőrizzék. Máskülönben nem tudták volna hol megtartani a szentmisét, közös imádságot. A polgári társadalom nem így viselkedett... Abban a hamis tudatban, hogy úgyis mindenre lesz pénz, megvárták, amíg beázik, tönkremegy az iskola, aztán újat építettek.- Felélték azt, amit készen kaptak, majd megszabadultak tőle...- Ebben élen jártak a téeszek, vidéki kastélyok, majorságok sorsát pecsételve meg. Nem véletlen, hogy ezeknek az üresen álló, lepusztult kastélyoknak a hasznosítására a kormány külön pénzügyi fedezetet adott. Egyszóval, míg a 60-70-es években azért írtak hozzánk az emberek, hogy számon kérjék, miért védünk annyi épületet, addig a mai észrevételek többsége azt kérdezi: „Miért csak ennyit?” Megfordult a társadalmi magatartás, miközben fogyott a pénzünk.- Úgy tűnik, hogy a hatósági munkából egy társadalmasított forma felé halad a műemlékvédelem. Ez a társadalmi közegnek, vagy az Önök szándékának tudható be?- Amikor 1980-ban igazgatónak kineveztek, megkérdezték, hogy mi a távlati elképzelésem. Azt válaszoltam, hogy megszűnjön az Országos Műemléki Felügyelőség...- Ez ugyancsak paradox helyzet...- Persze, nem arra gondolok, hogy máról holnapra történjen, hiszen nincsenek meg a feltételek. De meggyőződésem, hogy a társadalmi magatartás és tö„Mire a társadalmi érdeklődés megváltozott, elfogyott a pénz” rődő érdeklődés nélkül a hivatal szankcionálni, büntetni esetleg tud, de a gondokat megoldani semmiképpen. Az ország építészeti arculatát nem lehet befolyásolni azzal, hogy van 9600 védett épület. Lehet tízezerrel több a jegyzékben, a történelmi, kulturális értékek védelme nem a műemléki lista nagyságától függ.- Ugye, a belső igényről beszél, amit rendeletekkel szabályozni nem lehet?- Engedjen meg egy példát. Egy dán halászfalucska polgármestere mesélte, hogy az egyik, egységes képet mutató utcában a régi architektúrát megváltoztatva az ott lakó kibontotta az oldalfalat, nagy üvegablakokat épített be. A nagy idegenforgalmú településen aztán a turisták egy idő után hangosan megszólták, kritizálták az oda nem illő házat, kis dolgukat ott végezték el... A tulajdonos igy maga kérte, hogy hadd állítsa vissza a régi homlokzatot. A büntetése az volt, hogy még egy évig nem tehette, el kellett tűrnie a goromba megjegyzéseket...- Ez a fajta társadalmi légkör, ítélőképesség hiányzik nálunk.- Ezért szeretném azt a programot végigvinni, aminek első lépései a folyamatosan alakuló műemléki albizottságok, város- és községvédő egyesületek, szervezkedő közösségek. Nagy dolog, hogy ma már létezik helyi védelem, a műemléki jegyzékben nem szereplő épületeket néhol tanácsi határozat védi. Feltétlen ez a jövő útja.- A már említett 9600 védett épületből mennyi a műemléki, műemlék jellegű és a városképi jelentőségű az országban?- Körülbelül 1850 első osztályú Architektúrák Paks óvárosában műemléket, 6500 műemlék jellegű építményt tartunk nyilván, a többi a városképi jelentőségű. Kimutatásunk nincs a helyi védelemről, de ennek számát mintegy 3000-re taksálom. A törvény úgy szól, hogy műemléket lebontani nem szabad, sokkal nagyobb gond a műemlék jellegű építmények sorsa. Ezek, ha a városrendezést gátolják, felújításuk túl sokba kerülne, a jegyzékből törölhetők. Az indok valódiságát persze mi is véleményezzük, de rendszerint itt van a legnagyobb kötélhúzás.- Mennyi pénzből gazdálkodnak?- A lehetőségünk annyi, hogy a felújításokkor, az építkezéseknél azt a többletköltséget vállaljuk át, amit az eredeti helyreállítás eredményez. Ez mindenkor függ a tulajdonosok anyagi helyzetétől. A tanácsok egyre kevesebbet, az egyház és a magán- tulajdonosok viszonylag többet tudnak beruházni. A műemléki állománynak körülbelül a 30 százaléka egyházi, húsz százaléka magán, öt százaléka vállalati tulajdon, a többi tanácsi kézben van. A nem műemléki célzatú, de közvetve az azt segítő beruházás az elmúlt évben 3 milliárd forintottett ki, míg szigorúan erre fordítottunk 300 millió forintot.- Szelektálni kell tehát. Ebben a mezőnyben pedig nem áll elöl Tolna megye. Többnyire műemlék jellegű, vagy éppen helyi védelemre szoruló épületei nem jelentik a legjobb „ajánlást” az elosztásnál.- A simontornyai és a dunaföldvári vár helyreállítása után most közös nagy munkánk az ozorai vár feltárása, rekonstrukciója. De említhettem volna a szintén felújított lengyeli Apponyi-kastélyt, a szakközépiskola épületét is. Egy biztos, mindig az embereken múlik, hogy mekkora az együttműködési készség, mennyire érzik magukénak, szívügyüknek egy-egy építmény megmentését.- Tolnában mi nőtt leginkább a szívéhez?- Bonyhád történelmi városközpontját emelném ki, és mint a népi építészet kedvelője, a sárközi falvakat Sajnos, azokat sem sikerült megőrizni...- Nagy port kavart az utóbbi időben a tamási miklósvári Esterházy-kastély dolga. A Magyar Hírlap azt is hírül adta, hogy a törvénysértést Ön követte el elsőként azzal, hogy az állami tulajdon magánkézbe adását szorgalmazta.- Egy korábbi interjút mutathatok csak ezzel kapcsolatban, 1988. augusztus 5-én adtam a Hírlap munkatársának. Most sem vélekedek másként: ha nincs pénze, márpedig nincs az államnak arra, hogy rendbe tegye a kastélyt, akkor arra sincs joga, hogy nemzeti értékünket pusztulni hagyja. Olyan kézbe kell adni, amelyik garantálja a megőrzését, jó célra való hasznosítását. Ezért javasoltam a művészházaspár vásárlási szándékának az elfogadását- Igen ám, de az erdőgazdaság is jelentkezett érdeklődőként!- Milyen biztosítékot adott volna a gazdaság arra, hogy amit korábban nem tett meg, azt egyszerre megteszi? Több lett a pénzük hirtelen, vagy megijedtek valamitől? Én egyébként nem ragaszkodtam - a levélváltás idején nem is ismertem őket - Mészöly Katalinékhoz, egyszerűen arra törekedtem, hogy azokhoz ne kerüljön visz- sza, akik hagyták tönkremenni, pusztulni. Márpedig az említett cikk állításával ellentétben nem tolongtak a komoly jelentkezők. Sajnos, ez a gondolkodás a jelenlegi szabályozás mellett nem elfogadott, de én nem azért ülök itt, hogy saját magamat védjem, hanem a műemlékvédelem ügyéért. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Egy „ottfelejtett” kápolna a tengelici Csapó-kastély szomszédságában Pusztuló népi építészetünk példája Sárszentlőrincen A buksza rekeszei Konrád Jánosné: „Eddig sem éltünk nagy lábon, ezután sem fogunk”- Maguk viszik el a borjút? Konrádékat keresik, ugye? érdeklődik a szomszédasz- szony, aki percre, pontosan tudja, hogy Konrád Jánosné medinai parasztasszony mikor, hol, meddig tartózkodik. Most éppen az anyósához ment, beteg szegény, azt gondozza. Faluhelyen vagyunk, ahol soha senkinek nem lehetnek titkai. Nem titkokat kutatunk, csupán azt szeretnénk tudni, hogyan él dolgozik, ma, 1989-ben egy kétgyerekes parasztcsalád. Konrád Jánosné nagyon apró, nagyon fürge, és nagyon bőbeszédű asszony. Az a fajta, akin soha nem fog ki semmi, legfőképp a munka.- A munka? Hát abból aztán nekem kijutott - mondja, s máris sorolja az ujjain, hogyan telik egy napja.- Négy tehenünk van, s mellettük egy borjú az istállóban. Az ólban egy hízó, a baromfiudvarban tyúkok. Reggel ötkor kelek minden áldott nap. Megfejem a teheneket, majd bemegyek a konyhába, kávét főzök, reggelit készítek az uramnak, aki indul dolgozni a takarmánykeverőbe. Ezután mindketten fölakasztjuk a biciklire a ceglédi kannákat, s visszük a tejet a csarnokba. Hazajőve elmosom a fejőedényeket, ellátom a teheneket, megetetem a disznót, meg a baromfit. Bekészítem a központi fűtés kazánjába a tüzelőt, elrámolok a lakásban, majd ismét biciklire ülök, megyek az anyósomhoz, akinek reggelit viszek, s itt is ágyazok, takarítok. A két ház közötti meglehetősen hosszú utat naponta ötször teszem meg.- És akkor még csak reggel van! - emeli fel az ujját az apró, de fürge asz- szony. - A gyerekek már elmentek az iskolába, Krisztinám Szekszárdra, a kereskedelmibe, Jánoskám pedig ide, az általános iskolába. Hétfőn, amikor nem kell főzni, mert maradt vasárnapról, akkor porszívózom, takarítom a három szobát. Különben mindennap frisset főzök, tizenkettőkor már az asztalon kell legyen az étel, mert itt a férjem. Ebéd után ganyé- zok, szárat hordok, darálok, s fél ötkor ismét előveszem a fejőgépet. Mire végzünk, hét óra, fél nyolc, de még utána is ki kell menni legalább kétszer esténként megnézni a jószágot.- Mennyit keres a férje?- Hatezer-hármat. Ez négyünkre bizony kevés. Elhelyezkedni nem akarok, mert a mütéteim után elég gyakran rosz- szul leszek. Itthon megengedhetem magamnak, hogy ilyenkor lefeküdjek, ez egy munkahelyen kizárt dolog.- A gyerekek nyilván sok pénzbe kerülnek....- Különösen a leány, nem mehet akárhogyan Szekszárdra, középiskolába. Megszólnák, kinéznék, ha nem úgy öltözködne, ahogy a többiek. A kisfiút sem engedhetem el az iskolába még fényes mackóban sem...- Mikor vett magának új ruhát?- Két éve. Most veszek majd megint egyet a lányom ballagójára. Nézegetek vagy két éve fekete csizmát magamnak, de 2600 forintba kerül, hiába 35-ös a lábam. Majd a szivem szakad le, de nem tudom megvenni.- Úgy tartják sokan: faluhelyen köny- nyebb élni, hisz minden megterem, és a jószágtartás igen sok pénzt hoz.- Ez nem így van. A jószág nemcsak hozza a pénzt, hanem viszi is. A táp pedig igen drága. Kaszálót bérelünk, a begyűjtéskor 400 forint a napszám, és mellé a koszt. Most január elsejétől egyébként fölírok minden fillért, ami bejön s amit kiadok. Még az áremelés előtt vettünk 40 kiló cukrot, 20 kiló lisztet, a boltban azóta nem jártam. Az egy kenyér kivételével élelemre nem költöttem. A lányom vitt el ezer forintot számológépre, és kifizettük a gyerek napközijét a 350 forintot.- Mennyire érzik a január 9-i áremelések hatását?- Most még semennyire, mert jó előre beszereztünk mindent De nem tudok szóhoz jutni, amekkora árakat emeltek. Mi lehet ott, ahol 3-4 gyerek tanul? Persze, ha én szólok, az nem jelent semmit mit ér az egyszerű ember szava? Kilencszáz forintra emelték fel a zsák koncentrátum árát. Hamar kiderül most, hogy érdemes-e tehenet tartani, vagy sem. Ha nem, keresek munkahelyet, akár kétezer forintot fizetnek is... A semmiért nem kutyagolok itthon.- Mi az, amire nem telik a háztartásukban?- Ruhára. Csak azt vesszük meg, ami nagyon fontos, nadrágot, cipőt.- Mi a Konrád család luxusa?- A tévé. Abból mi színeset vettünk. Az uram nem iszik, nem dohányzik, ném megyünk mi el itthonról sehova. Nézzük a tévét, és kész.- A legnagyobb vágya?- Olyan nekem nincs.- Külföldön járt már?- Én? Hát úgy nézek én ki? A legmesz- szebb utam Faddra, a rokonokhoz vezet. Bár most hogy megdrágulnak a buszárak, még annyit sem fogunk utazni, mint eddig. Háromszáz forintba kerül a buszjegy, ha a család Faddra utazik.- Mi az, amit nem engedhet meg magának most az áremelések után?- Eddig sem éltünk nagy lábon, ezután sem fogunk. A leánynak már majdnem minden megvan a stafirungból - ágynemű, törülköző, evőeszközök -, tehát erre már nem kell költeni.- Mikor tudtak a leginkább boldogulni?- A hetvenes években. Először jószágot vettünk, aztán 78-ban ezt a házat. Fölvettünk az OTP-től 136 ezer forintot átalakítottuk, fürdőszobát építettünk. A kölcsön hál’ istennek lement nincs tartozásunk.- A héten, az áremelések után a kormány kérte a dolgozó emberek, minden magyar állampolgár cselekvő támogatását ahhoz, hogy megteremtse a kibontakozás alapjait...- Csak azt nem tudom, meddig lesz itt megértés. Enni kell, tüzelni kell, a költségek emelkednek. Mi azonban ennél több munkát, mint amit végzünk, mérnem bírunk vállalni. Igénytelen, egyszerű emberek vagyunk, mindent megeszünk, krumplit, babot lencsét. A húst azonban szombatra mindig beteremtem. A gyerekek most vannak abban a korban, hogy enniük kell, és igen jó étvágyúak, szerencsére. Az ételt a gyerektől nem lehet sajnálni.- Fiatal asszony, negyvenkét éves. Idősebbnek néz ki a koránál. Nem fáradt?- Azt, hogy fáradt vagyok, vagy beteg, ki sem merem ejteni a számon. De én mondom magának: nap mint nap fáradtabban kelek reggel, mint lefeküdtem este. D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ
