Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
4 - TOLNATÁJ 1989. január 21. „Nagyon vár szerető fiad. Hat gyerek nélkül Zavaros műit kilátástalan jelen - és milyen lesz a jövő? Kérem, bocsásson meg nekem az Olvasó. Ugyanis ebben az írásban nem mellőzhetem a szubjektív elemeket, s úgy gondolom, a helyemben mindenki így tenne. Megértésüket várom azért is, hogy egy ilyen érzelmeket felkavaró, ám nagyon zavaros történet bevezetésében a saját lelkem már-már folytonos megingására hivatkozom - leszögezve, hogy álláspontom a több mint egy hónap alatt már-már számtalanszor változott. Bevallom azt is, hogy még soha nem foglalkoztam egy „témával” ilyen hosszú időn keresztül. Olyan témával, olyan történettel, amiről napról napra úgy tűnt, „hogy már csak meg kell írni”. Aztán mindig történt valami. Valami egészen váratlan, valami megrendítő, valami lesújtó, valami felháborító. Most is történt valami. Igen fontos valami. Talán ez meghatározó lesz. Lehet. Úgyhogy ülök az írógépem előtt, s próbálom összefoglalni a lényeget. De minden az. Legalább annyira, mint ahogyan az ellenkezője is igaz. Nézem az összegyűlt hivatalos iratokat, határozatokat, a szeretettel kicifrázott gyermekleveleket. S csak azt érzem, azt tudom, hogy semmi nem fontosabb, mint a hat kisgyermek sorsa, akik jelenleg is - már több, mint egy hónapja - nevelőotthonban élnek. * A hat testvért, illetve részben féltestvért - a 14 éves Juhász Attilát, a 13 éves Pusztai Erikát, a 10 éves Csabát, a 9 éves Zsuzsit, a másfél éves Lacikát és a féléves Viktóriát - december 14-én a sióagárdi tanács rendőr segítségével csecsemő-, illetve nevelőintézetbe helyeztette - természetesen ideiglenesen. A végső döntés majd a gyámügyé lesz. (A tényszerűség miatt feltétlenül meg kell jegyezni, hogy Attilát kivéve az öt gyermek a Pusztai vezetéknevet viseli, bár nem mindannyiuknak Pusztai József az édesapja. A nagyobb gyerekek úgy tudják, hogy hátuknak öt édesapjuk van, édesanyjuk, Pusztai Józsefné viszont először három, majd négy apáról beszélt.) Amikor először találkoztam a három felnőttel - Pusztai Józsefnéval, az ő édesanyjával és jelenlegi élettársával, Lohner Miklóssal - (ő egyébként az anya első unokatestvére, de ennek ellenére „nagy szerelem van köztük”, mi több, közös gyermeküket várják, bár a három hónapos magzat sorsa most bizonytalanná vált) zaklatottan jöttek a szerkesztőségbe segítséget kérni. Az igen jól öltözött nagymama így emlékezett a számára érthető módon döbbenetes drámára:- Éppen teregettem, amikor jött a vb- titkár, a gyámügyes hölgy, a Bogáncsné és egy rendőr. A lányom orvosnál volt, az élettársa pedig dolgozni. Fölrángatták az alvó gyerekeket, a nagyokat húzgálták, aztán betették őket az autóba. Amikor védelmezni akartam őket, a rendőr löködni kezdett... A két pici Szekszárdra, a csecsemőotthonba, a nagyok a „gyivibe” kerültek. Pusztai Józsefné elővesz egy borítékot a tárcájából. A sovány asszony szeme könnybe lábad, amikor mutatja a gyerekekről készült színes felvételeket. Az egyiken vidáman játszanak, a másikon a születésnapi torta gyertyáit fújják.- Még meg sem várták, hogy hazaérjek... Most mit tegyek? Hogyan kaphatom vissza gyerekeimet? - tördeli a kezét és a reszketőstől alig tud rágyújtani a cigarettára. Lohner Miklós pedig azt mondja:- Nagyon szeretem és vállalom mind- annyiukat. Ez a néhány hónap, amit együtt töltöttünk, szebb volt mindennél. Ennyi szeretetet, ennyi melegséget a házasságom 14 éve alatt nem kaptam, mint tőlük. - S néhány nap múlva egy kézzel írt nyilatkozatot is hozott, amiben adoptálná a két kicsit, s a nagyokról való gondoskodást is vállalná. ígéri, hogy válóperét elindítja.- Ugye, karácsonyra otthon lehetnek? - kérdi az asszony, s hibáztat mindenkit a történtekért. Ez ezt mondta, az azt mondta... Mindezeknek nincs is jelentőségük. Annak inkább, hogy szeméből milyen fájdalom sugárzik, hogy nem zokog, nem ordít. Halkan sorolja érveit s könyörög a gyerekeiért. Attilát a kórházban, a gyerekosztályon látogattam meg. Már egészen jól volt, éppen a kicsikkel játszott. Úgy mondták ott, látszik, hogy vannak kistestvére^ mert nagyon ért a gyerekekhez... A 14 éves fiú azért került a kórházba, mert édesanyja gyógyszereiből nyugtátokat vett be. A pszichológus később kiderítette, hogy az amúgy élénk fiú nem családi okok miatt akart elbúcsúzni életétől. Hanem azért, mert az iskolában lopással vádolták. Egy régebbi ügy éledt fel valahogyan. S a fiú a vádat és a szégyent nem tudta elviselni.- Jó itt lenni. Szép itt - mondja. - De az anyukám és a mama nagyon hiányzik. Meg a kicsik is... Pusztai Józsefné mint mondja, rokkantnyugdíjas. Idegi problémák miatt szá- zalékolták le. Bár erről papírt nemcsak én, a sióagárdi körzeti orvos, dr. Vida János sem látott. Az viszont tény, hogy az anyukának egy reklámszatyornyi gyógyszere volt mindig, köztük igen sok éle nyugtató. Ezekből vett be Attila, s ettől érthető módon a tanács vezetői nagyon megijedtek. Intézkedésükért úgy hiszem, nem érheti őket vád. Mert képzeljék el, ha szó nélkül hagyják a dolgot, s netán néhány hét múlva egy másik gyerek vett volna be a gyógyszerekből!? Nem tudom, akkor kit hibáztattak, hibáztattunk volna? (Az élettárs állítólag tévedésből be is vett annyit, hogy kórházba került, a gyomrát kimosták...)- Hogy lopott-e Attila? - kérdez vissza Antal Géza, a község plébánosa. - Azt csak akkor hinném el, ha ő maga mondaná... Attila nagyon rendes, áldozatkész fiú. És szereti a testvéreit. Mosott a kicsikre, ápolta őket. Megterhelően sokat dolgozott. Az már nem segítés volt... Gyakran jártam náluk, mert az édesanyja mindig hozzám küldte Attilát, ha gondjuk volt. Többször adtam nekik kölcsönt, vittem, vagy küldtem ennivalót... Láttam, hogy az asszonyban nem lehet megbízni. Én a gyerekeken akartam segíteni. Lehet, hogy nem szép, amit mondok. De amikor éhen maradtak a gyerekek, fölmerült bennem, hogy följelentem az édesanyjukat... Igen nagyon zavart, hogy Pusztai Józsefnét rendszeresen láttam taxival utazni. Nemcsak Szekszárd és Sióagárd között. Hanem Budapestre és Székesfehérvárra is azzal ment...- Anyukám nem bírja a tömeget. Ő nem mehet busszal - mondja a szép és okos Erika. - Ezt az orvosok is megmondták neki. - Amúgy Erika jól látja a dolgokat, el tudja egymástól válogatni azokat, amelyeket el kell. Őszintén beszél és testvéreivel együtt többször is kérdezi, mikor mehetnek haza? Közben Csabát halkan, ám határozottan rend- reutasítja, hogy ne beszéljen mellé. A fiú szót is fogad.- Tessék elképzelni! Holnap kettőkor átmehetünk megnézni a kicsiket a csecsemőotthonba. De jó lesz. Együtt a legjobb. Én bármit megtennék, hogy újra együtt legyen a család. „Nagyon szeretnék hazamenni! Anyu! írj egy fogadólevelet, hogy haza mehessek!” - írta Csabi még karácsony előtti levelében. Egy másikban pedig így búcsúzott: „Nagyon vár szerető fiad, Csabi.” „Tudod, nagyon hiányoztok és pláne Laci meg a Viki, kit úgy neveltem és szerettem és szeretem is, mintha a saját gyerekem lenne. Nagyon szeretlek benneteket!” írja Erika egy levélben. A sióagárdi tanács is, ahogyan oly sokan mások is, segítette, támogatta a családot. Az iskola igazgatója mintha kicsit ellenséges lenne, bár a hosszú beszélgetés erre is magyarázattal szolgál. A boltos azt mondja, hogy a Pusztai gyerekek nagyon jól neveltek. Viselkedésüket tanitani kellene. És azt is mondja, hogy rendszeresen vásárolt a család az üzletben. Főleg tejet, kenyeret, ha volt, fölvá- gottat, de mást is. A szomszédok sem panaszkodnak rájuk. Szívélyes embereknek és kedves gyerekeknek mondják őket. A védőnő szerint „gondozásuk megoldott volt”. Dr. Vida János szerint: %- Kosz soha nem volt náluk, noha az orvost mindig a legváratlanabb időben hívják. Hogy van, aki azt mondja, innen elűzik a nagycsaládosokat? Ez valótlanság. Bárcsak többen lennének sokgyerekesek! A családnál többször jártam magam is. A rozoga ház - amit meg akartak venni, de jogi akadály jött közbe az osztatlan közös tulajdon miatt - meglehetősen tiszta. Az üvegezett verandát belülről habfehér függöny borítja, a három szoba közül kettőben szekrénysor, a fakkok, fiókok telisteli mosott és vasalt gyermekholmikkal. Ezek jórészt a nagymama keze munkáját dicsérik. Egyszer a tanácselnöknő azt mondta: „Barátságos otthon.” Azóta - pontosan ma egy hete - elhagyta a két felnőtt a barátságos otthont. Mert azt is mondták nekik, ha rendeződik a helyzetük, akkor reménykedhetnek. E lépésre szerintem inkább azért volt szükség, mert amennyiben szekszárdi lakosok, talán „simábban” vásárolhatnak a városban OTP-s lakást. Mert ez a szándékuk. S ebben a megyei pártbizottság is segíti őket, no és természetesen az új rendelkezések szerinti közel egymillió forint szociálpolitikai támogatás. Most havi hatezer forintot fizetnek egy szekszárdi háromszobás összkomfortos lakás béreként. Ide várják vissza a hat gyermeket, s talán néhány hónap múlva a sajátjukba. Igaz, nem tudom, hogy a gyámügy mikor dönt a gyermekek sorsa fölött. Mert az ilyen ügyek sajnos (!) meglehetősen hosszadalmasak. S nem azért, mert a tanácsi dolgozók „ráérnek”, hanem körültekintően vizsgálódnak, mindenünnen véleményt kérnek. Vélemények... Sajnos, az ügyhöz hozzátartozik, hogy annak idején, amikor a család Tolnán lakott, több alkalommal segítette őket a tanács lakáshoz jutni. De azokat valahogyan mindig értékesítették, aztán újat igényeltek. Elég sok pénzt kaptak a lelépésért, melynek egy része „elfolydogált”. Persze, a nevelési segélyek és a családi pótlék mellé még kellett valahonnan pótolni. Hasonló volt a helyzet Kalaznón is, ahol ráadásul leégett a házuk. A felelőtlenségek sora mellett a sors is kegyetlenül bánt velük. Egy-egy csapást követően - meg anélkül is - panaszos leveleket (nem feljelentőket) írtak a Központi Bizottságnak, a megyei párt- bizottságnak, a Nők Lapjának, a Magyar Nők Országos Tanácsának és ki tudja, még hova. Mindenütt segíteni próbálnak rajtuk... De hiszem, hogy valójában és elsősorban saját magukon segíthetnek. Hiszem, hogy a gyermekekhez való ragaszkodásuk folytán képesek is erre. Különösen most, hogy érzik hiányukat, nem hallják hangjukat, nem látják mosolyukat. Hiszem azt is, hogy van még egy lehetőségük. J S hiszem ezt a gyerekekért. V. HORVÁTH MÁRIA Fotó: S. M. Tamásiban ünnepeltek Két ember - hatvan év Egy elmaradt újsághír nyomába indultam Tamásiba, ahol a házasságkötésük hatvanadik évfordulóján köszöntötték a nyugdíjasklub tagjai Barkóczi Jánost és feleségét, Martinka Annát. Titok miatt Nincs nap, hogy a bírósági tárgyaló- termekben ne bomlana fel egy-egy házasság. Van-e receptje annak, hogy hatvan esztendőn keresztül miként maradhat meg két ember - férfi és nő - egymás mellett? Van-e titok benne, mögötte? Erre kerestem választ Tamásiban, a Csokonai utca 23. alatti házban, Barkóczi Jánosnál és Martinka Annánál. Bevallom, már előre elképzeltem magamban az írást, mit kell megfigyelni és közzétenni. A találkozás pillanatában aztán minden füstbe ment. Tizenöt mázsa fa Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni - tartja az ismert dal, de nem úgy Barkóczi János. Az udvaron nagy lendülettel fát hasogatott. A bemutatkozáskor felrúgta első kérdéseimet, mert kézfogásában nyoma sem volt a nyolcvankét esztendő feltételezett fáradtságának, gyengeségének.- Azért vettem tizenöt mázsa fát, hogy amíg ezt elhasogatom, addig jól érzem magam, mozgok, szórakozok, levegőn vagyok - mondta magyarázatként és beljebb tessékelt. Sárga fonal Amikor megláttam Martinka Annát, Barkóczi Jánosnét, hogy sárga fonalat gombolyít, elhatároztam, semmit nem kérdezek. Két emberrel ültem szemben, akikről annyit tudtam, hogy hatvan évet éltek eddig egymás mellett. Dolgoznak. Nem azért mert muszáj, hanem mert kell. Ezt kellene tehát megfogalmaznom, amiből a végső következtetés levonható. Tuskósban történt Tamási külterületén van egy völgy, Tuskés. Itt az erdőszélen élt Martinka Anna és Barkóczi János családja, majdnem tőszomszédokként. Naponta járt vízért Bar- kócziék előtt a gyereklány Anna. A kútra járók törvénye szerint történt minden. Ken- dertaposók, fosztók, táncmulatságok esti hangulatában bátorodott Barkóczi Jánosban az érzés, amikor egy alkalommal odaült Martinka Anna édesanyja mellé eképpen:- Etel néném! Elveszem Annust feleségül! Nézze, milyen szép szemei vannak! Martinka Anna ekkor tizennégy éves. Szemérmesebbek voltak Az édesapjukat mind a ketten fiatalon elveszítették. Barkócziéknál egy szoba és egy konyha jelentette a lakást. Oda nem lehetett még egy asszonyt vinni. Az ifjú legény érzelmét várakoztatni kellett az igazi leánykérésig. Ez két esztendőt jelentett, amit újabb két év jegyben járás követett. Mai fejjel állítják, hogy a szerelem nem változik, csak akkoriban szemérmesebbek voltak az emberek:- Télen, amikor mentünk egyik szomszédtól a másikig hívogatni a lakodalomba, fogtuk egymás kezét, hogy el ne csúsz- szunk. Ha jött valaki, elengedtük... Nehéz napok Aki a Don-kanyarból sebesülten bár, de hazatért, jobban becsüli az életet. Barkóczi János megjött onnét és azután a fogságból is. Várta itthon a felesége, fia, János és lánya, Katalin. A gyermekek nem ismerték meg apjukat és az apa sem fedezett föl ismerős vonást a gyermekek arcán.- Nehéz napok voltak - összegez Barkóczi János és megárad a katonaemlékek sora.- Mindig volt lakónk, amíg az uram nem volt itthon, mert féltem egyedül ott az erdőszélen... - néz férjére Anna néni. Zsúpolás Részesaratás nyáron, jég- és favágás volt a fő foglalatossága Barkóczi Jánosnak - télen. Martinka Anna a ház körül dolgozott, majd a Széchenyi téeszben, ahol mezei munkát végzett. A történelem „átment” az életükön. Nyomait belül hordják, csöndben. Célok, tervek, álmok, vágyak, mindig elérhető közelségben voltak. Fedél került rájuk mindig, amint azokra a szabadtartásos istállókra, gazdasági épületekre, melyeket Barkóczi János a sógorával zsuppolt, nádazott... Ez a mesterség adott kenyeret a családnak és mint a TÁÉV nádtetőfedője ment nyugdíjba. Képek a falon Tuskósban laknának még ma is, ha korábban lett volna villany ott a völgyben. Amikor évek nehezültek közös múltjukra, és szerették volna könnyíteni terhüket, a körülményeiket alakították. Beköltöztek Tamásiba. Házat vettek, amit a tuskósi épület bontott anyagaiból felújítottak. Ebben élnek ma ketten, de a gyerekek, unokák mindig a szemük előtt vannak, a keretezett fekete-fehér és színes fényképeken, a falra akasztva. Míg neveiket sorolják ismertetésként, egy-egy rövid történet is kerekedik a fotókhoz. Ekkor derül ki, hogy talán a nagypapa mozgásigényét örökölte az egyik unoka, Gulyás Gabriella, aki Pécsen, a sport- csarnokban dolgozik, karatézik és emiatt japánul is megtanult. Lúdtoll a citerán Barkóczi János kérés nélkül, hirtelen mozdulattal feláll, a konyhaszekrényhez lép, kivesz egy citerát. Lúdtollat fog kérges ujjai közé, és a húrokon megzendíti a dalt: „Megyen már a hajnalcsillag...”. A hetvenkilenc esztendős Martinka Anna figyeli férjét aztán... énekelni kezd a cite- razenéhez. Hallgatok, amint ők sem szóltak az alacsony nyugdíjakról, a megemelt gyógyszerárakról, reménytelenségről, de számon tartják a nyugdíjasklub kedd esti foglalkozásait, ahol ünnepelték az 1929. január 19-én megkötött házasságukat. Barkóczi János halkabbra fogja muzsikáját:- Esténként előveszem a citerát, csak • úgy... de, ha az Annus nem énekel, akkor nincs kedvem játszani. DECSI KISS JÁNOS Részlet Erika leveléből
