Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-21 / 18. szám

► II. évfolyam, 3. szám 1989. január 21. Szakadát krónikása Csillan a januári fény a szakadáti templomdomb északi oldalán, a löszfal tövében megbúvó jéghár­tyán. A hegy tetején, Fork Jakabék kertjében, szin­te hihetetlen, de duzzadnak a fává erősödött orgo­na rügyei.- Ilyen hely ez - mondja a kapuban várakozó, álldogáló háziasszony -, tavasszal először itt pat­tannak ki a rügyek, aztán lefagynak. Mindig mele­gebb van fenn, mint ott lenn - mutat a völgyben meghúzódó falura. - Télen meg tavasszal jó is ez, de nyáron kiszárad minden, még a sárgarépák is elfekszenek. Öntözni? Mivel? Ezekből ugyan nem- mutat az utcában sorakozó kerekes kutakra. - Mi is ásattunk egyet tizenöt éve itt, a kertben, húsz méter mély. Ha kiveszünk belőle 100 litert, akkor már zavaros lesz a vize. Magasan vagyunk. Most, disznóvágáskor már három nappal előbb elkezd­tem gyűjteni a vizet, hogy elég legyen. Miközben beszél, kirakja a betonlapokkal fedett keskeny, „egyemberes” járdára a vödröket. A szomszédban ugyancsak a kapu előtt sorjáznak a fazekak, dézsák, vízgyűjtő edények. Várják a két­naponként megjelenő lajtoskocsit. Készülő dolgozat Öregszik a falu. Aki tud, elköltözik oda, ahol út, víz, iskola, munkaalkalom van, mindaz, amit itt, a szülőfalu nem tud, nem adhat meg. A 437 lakosból 139 hatvan év feletti, a német nyelvű óvodába 9 gyerek jár.- Ha volna munkalehetőség, varroda vagy vala­mi más, akkor talán itt maradnának a fiatalok, de így? - sóhajt nagyot Schultz Ádám nyugdíjas isko­laigazgató, a falu krónikása, aki öt éve telenként - amikor nincs munka a kertben, a ház mögötti me­redek hostelében, - azzal múlatja idejét, hogy régi megsárgult, töredezett egyházi, vármegyei irato­kat böngész, majd gyöngybetűkkel franciakockás papírra rója Szakadát történetét.- Ősrégi település a mienk, a dombok, vizek, er­dők élelmet adtak, a könnyen megművelhető lösz­talaj viszonylag korán lehetővé tette e tájon a föld­művelést, de a történelem viharai éppúgy nem kí­méltek meg „bennünket” sem, mint a többi hoz­zánk hasonló falvat, várost a Kárpát-medencében- mondja az ősz hajú, szemüveges férfi. Szakadát már a rómaiak idején lakott terület volt, de találtak itt az avarok jelenlétére utaló jele­ket is. Az első Írásos nyom a XIII. századból szár­mazik, a Fejér-féle oklevél, ami bizonyítja, hogy a község már 1214-ben egyházas hely volt, Merő János birtokában, és templomról is említést tesz az okirat. 1305-ben Zakadath néven van bejegyezve. A kismartoni levéltárban található okirat tanúsága szerint a középnemes Szakadath család birtoká­ban volt csakúgy, mint a szomszédos Berény, Ke- sző, Bika, Barban, Varsád, Göszle, Gerenás, Ság, valamint Vog község, illetve puszták. A XVI. század elején a falu akkori lakossága színmagyar volt, mint azt az adózók nevei bizonyít­ják: Csonka György, Kocsis András, Dörcse Lu­kács, Sánta Mihály, Vörös Benedek. Összesen 27 porta, jobbágytelek után fizettek adót, tehát mint­egy százötvenen lakhattak itt ez időben. A vesztes mohácsi csata után, a török bégek uralma alatt elnéptelenedett a falu. A kipusztult la­kosság helyére először rácok jöttek a Balkán-fél­szigetről, akik kitűnően értettek a szőlőtelepítés­hez, állattenyésztéshez, jó kereskedők voltak, de adózni nem szerettek. Nem sokáig lehettek ők sem az általuk Szaka- dacsnak nevezett helyen, mert az 1723-24-25- ben Saar folyó tájékáról, Trier vidékéről, illetve Obenhessenből betelepített németek, akik a fel­jegyzések tanúsága szerint „rontott nyelven be­széltek” - csak pusztát, sűrű vadont találtak itt. A telepeseknek súlyos nehézségekkel kellett meg­küzdeniük - erdőt, bozótot irtottak -, mégis kevés volt a termés a megélhetéshez, jöttek-mentek a családok. 1767-ben 71 háztartást Írtak össze olyan nevekkel, mint Schlitt, Tillmann, Staut, Kan- der, Schmidt, magyar nyelvű lakosság csak a pásztorok között fordult elő. Szelíd erkölcsű, félénk nép volt az itteni, nagyon vallásos és babonás. A legtöbben mellbetegség­ben sínylődtek, aminek oka az erős dohány volt, amit már 12 éves korukban szívtak. Nem vetették meg a bort sem az itteniek, és a legények-lányok erkölcse is kifogásolható volt, - panaszkodott az akkori plébános, Winkler. Mivel a földből, a mezőgazdaságból nem min­denki tudott megélni - mert itt nem volt divat az egyke, és a falu lakossága szaporodott, gyarapo­dott: 1786-ban már 612 lélek van a községben -, általánossá vált, hogy az idősebb testvérek ipa­rosszakmát tanultak, és csak a legkisebb maradt otthon gazdálkodni, az idős szülőket eltartani. 1833-1867 között Kremer István jegyző feljegyzé­se szerint a faluban 107 kőműves, 16 takács, 13 molnár, 13 ács, 8 kovács, 8 szabó, 6 varga, 8 ze­nész, 7 mészáros, 4 asztalos, és 7 téglás volt, akik á szegényekből kerültek ki.- Természetes ez, hiszen a kőművesmesterség­hez nem kellett nagy beruházás, elég volt egy ka­lapács, fandli, hóbli meg malteroskanál, - magya­rázza a tanár úr, aki önzetlenül rendelkezésemre bocsátotta készülő dolgozatát, és ahonnan a fenti adatokat merítettem. - Aztán be a hátizsákba az egész, és már mehet is vándorútra a legény. Ki kö­zelebb, ki messzebb. A század elején sokan men­tek ki Amerikába is szerencsét próbálni. Az itt la­kók mindig küszködtek a sorssal, a szegénység­gel. A pénztelenség miatt akkor is már sok min­denről lemaradtunk. A falut például csak 1949- ben villamosították, holott erre már húsz évvel ko­rábban, 1928-ban is lehetőség nyílt, de a nincste- lenség miatt akkor nem lett belőle semmi.- Most ezzel az úttal, vízzel is így vagyunk - foly­tatja a virágos verandán, a széles asztal mellett az idős férfi, ahol csak hunyorgunk a beáramló fény­ben - mégcsak remény sincs rá, hogy ebben az utcában valaha is vezetékes ivóvíz lesz. Tudja, mi ­kor még lehetett volna valamire jutni, jó pár évvel ezelőtt, amikor több volt az állami támogatás, ak­kor nem volt olyan vezetője a falunak, aki mert vol­na kezdeményezni bármit is. Nem veszünk fel köl­csönt, mert akkor törleszteni kell - mondták. Most aztán itt van ez az egy fúrt kút a buszmegálló mel­lett, onnan hordom én is nyáron a vizet a Traban­tommal, ha öntözni akarunk a kertben, de annak se valami nagy a vízhozama. ígéri a gyönki tanács, hogy az idén fúrat egy másikat, de attól itt fenn még nem oldódnak meg a gondok. Ha sort is kerítené­nek egy törpevízmű-társulat megszervezésére, akkor is ugyan hány ember tudná kifizetni ebben, a jórészt idős emberek lakta utcában a negyven­ezer forint lakossági hozzájárulást? Olyan problémákat vet fel a hatvannyolc éves Schultz Ádám egykori kántortanító, majd igazgató, végül a helyi iskola körzetesítése után címzetes igazgató, amire nem hogy mi, de a kormányzat­ban, az ezzel a problémával, az elmaradott térsé­gek helyzetével foglalkozók sem találnak egyelőre választ.- Mért kellett mindent tönkretenni, olyan gazda­gok vagyunk, hogy mindent csak úgy lerombolha­tunk? - hangzik a panaszos vád az úgynevezett „településfejlesztési koncepció" ellen. -1953-ban épült az új általános iskolánk, amit most múzeum­nak használunk. De ott áll a régi épület is, a gyere­kek meg mennek be Gyönkre. Amíg nem voltam nyugdíjas, addig velük együtt jártam be én is min­dennap: ök tanulni, én tanítani. Ott zsúfoltság van, itt meg üresen állnak a termek. Az óvodában még van kilenc gyerek, de meddig? 1970-ben „elvitték” a tsz-t is Diósberénybe, azóta elköltöznek a fiata­lok is. Nincs itt értelmiség, pap, tanító, mezőgaz­dász, nincs gazdája a falunak. Nincs aki intézné az emberek ügyes-bajos dolgait, akitől bármikor ta­nácsot kérhetnének. Az elöljáró helybeli, de eljár korán reggel és este ér haza. Mit tud tenni a leg­jobb jóakarat mellett is? Ahol megszűnik a szellemi élet, ott megszűnik minden. Pedig lenne itt igény rá, régen is volt - bizonygatja mutatva az írásokat, melyek szerint a községben már a múlt évszázad­ban, 1892-ben alakult „Polgári Olvasó Egylet” az­zal a céllal, hogy „tagjait egy közös gyűlhelyen a barátságos közeledésnek, kedélyes társalgásnak, jobbízlésű időtöltésnek és általában a miveltebb mulatásnak kellemeit, hírlapok, folyóiratok és könyvek olvasásával, társas kártyajátékokkal ké­nyelmesen élvezhessék.” De volt Szakadáton ugyancsak a század elején „Katolikus Munkás és Gazdakör” 105 taggal, „Ifjúsági és Népkönyvtár” 400 kötet „német és magyar népies, jóirányú könyvvel”, amit minden szombaton Pelz Árpád plébános kiosztott olvasás céljából. Mint az egy­kori iratokból kfcterül, az akkori emberek sem voltak különbek a maiaknál, mert: „Nagy hiba, hogy a könyvekre nem vigyáznak, így nagyon sok könyv elveszett, elkallódott tíz év alatt. Egyet mindeneset­re elértem - írta a plébános, - szeretnek az embe­rek olvasni és ennek lehetetlen, hogy ne legyen jó hatása minden irányban.” Az elgondolás jó lehetett, mert az időben alakult a kisfaluban „Fogyasztási Szövetkezet”, „Magyar- országi Német Népművelési Egylet”, „Szociálde­mokrata Párt” és a helybeli kőművesek megalakí­tották érdekképviseleti szervezetüket, a „MÉ­MOSZ”-t. 1935-ben a mintegy 1200 lakosú falu­ban új községháza épült, három évre rá új tejcsar­nok, helyben pasztőrözték a tejet. Volt malom, kocsma, minden, ami kellett, ahhoz, hogy az itt élők jól érezzék magukat.- Kocsma, bolt most is van, az alapellátás jó, - mondják a pár éve szépen felújított vegyesbolt előtt kenyérre várakozó emberek is. - Lehet kapni mindent, a boltvezető, Bräutigam Róbertné besze­rez mindent. Klub is van kettő. Az egyik német nyelvű, járnak oda nők-férfiak vegyesen, a másikba, a decemberben alakult nyugdijasklubba még egyelőre csak a férfiak mennek.- „Kitapogatózzák” előbb, hogy mi lesz, - ma­gyarázzák az asszonyok - aztán majd mi is me­gyünk utánuk.- Nem halna ki ez a falu, higgye el nekem - erő- sítgeti a nyugdíjas igazgató. Nem igaz az, amit egy­szer pár éve a titkárunk nyilatkozott, hogy 50 év múlva Szakadát már nem lesz. Itt a Gyönk-Hő- gyész közötti út fenntartja a községet. Gyönk csak három kilométer, könnyű bejárni, az itteniek ezt megszokták. Építkeznének a fiatalok helyben, nem mennének sehová, ha lenne víz, meg út, mert itt ol­csóbb lenne, van bőven telek. Csak ebben a kis utcában, a mienkben a Petőfi­ben 11 házat bontottak le az utóbbi időben, nem volt aki megvegye, pedig gyönyörű itt - mutatja a lábunk előtt elterülő tájat. Vizet dudaszóra A szekszárdi vizmű tartálykocsija keservesen zi­hálva kapaszkodik fel a meredek földes utcán, ke­rekei még így, egyesbe kapcsolva is megcsúsz­nak, kipörögnek a fagyból feleresztett rögökön. Fröccsen a sár jobbra-balra, az utca közepénél nem is tud tovább menni, elakad a hetvenhektós autó, hiába a gépkocsivezető minden igyekezete. A dudaszóra kinéznek az asszonyok.- Jövünk mindjárt - kiabálják - csak gumicsiz­mát húzunk.- Nincs is ilyen talán sehol, nemhogy a megyé­ben, de még az országban sem, hogy se út, se víz, - morogják a sárban cuppogva, a csöbröket cipel­ve.- Még jó, hogy ez a fiatalember most feljön a laj­toskocsival, ez is csak egy hónapja van így - di­csérik kórusban az asszonyok a vízmű gépkocsi- vezetőjét, Falusi Mihályt- Az elődje nem jött erre, mivel földesút van, csak a főutcán ment végig, oda meg mi nem tud­tunk lejárni.- Itt a templom az utca végében, meg a temető, a ravatalozó - sorolják -, aztán volt, hogy a halottat kézben kellett felvinni odáig, mert akkora volt a sár, hogy még a lovas kocsi is elakadt. Főleg mióta az idevezető másik utat lezárták, mert állítólag veszé­lyes, hogy pince van alatta. De hol nincs itt, mondja meg?- Még szerencse, hogy az alsó utcát lebetonoz­ták a múlt évben - mondják.- Odáig legalább el lehet jönni autóval. Egyéb­ként amíg az is földesút volt, hiába volt autója a Pe­tőfi utcaiaknak, ahogy elkezdődtek az őszi esők, beállhattak a garázsba és tavaszig kiállni sem volt érdemes. F. Kováts Éva Fotó: Gottvald Károly

Next

/
Thumbnails
Contents