Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

6 - TOLNATAJ 1989. január 14. Tamás Menyhért Forradások Részlet a most készülő regényből Mit csinál most Tamás Menyhért? Zsoltáréneklő madár Néhány lépés a drámák előtt Napjaink történései, a felgyorsult idő, az írók gondolatait is lendületbe hozta. Az ő dolguk, hogy az élet rezdülésein tartva szemüket, tapintsák az erek lük­tetését. Nem a napot nézik, hanem előbbre látnak, vagy éppen a múltat faggatják. Tamás Menyhért ez utóbbiak közé sorolható. Akkor is amikor költőként jelentkezett a „Szövetségben a fákkal” vagy a „Küszöbök”-kel. Nyomon kö­vetve munkásságának állomásait: a „Messzülő ég", a „Vigyázó madár”, az „Esőrácsok”, „Mérleges idő”, „Elő­csend” aztán a „Balbina” cimű köte­tekben a tegnapkereső, találó, saját életét, családja, nemzetsége emlékku­tató, kálváriás útjait járó lírikus hangja hallik. Minden állomásról tovább kell men­ni, lépni! Az új vonzása, félelmet éb­reszthet. A hogyan tovább, merre? - kérdésre nincs megoldott, tiszta fele­let. Az írói műfajok sokfélesége, csábí­tása megtévesztő útvesztő is lehet. Ta­más Menyhért soha nem sietett önma­ga elé. Kivárta azt az érettségi fokot, mikor tehetsége tükrében egyéni han­gon szólalhatott meg. Kritikusai a Bal­bina című regényét érezték leginkább visszhangoztathatónak. A Jelenkor, az Új írás, Kortárs a szokottnál nagyobb érdeklődéssel fordult a Tolna megyé­ből elszármazott iró-költö-lapszer- kesztő Tamás Menyhért felé. Ő viszont a régi hűséggel, aggódás­sal, féltéssel, az örömben osztozással kísérte és kíséri nyomon Kisdorog vál­tozásait. A lélekben együvé tartozás azt is jelenti számára, hogy telefonon üzenetet hagy az újra „függetlenné vá­ló” falu tanácsülésére. Gratulál, hogy élnek és talán jól élnek a demokratikus lehetőségekkel abban a kisközség­ben, ahonnét író, orvos, tanító is kike­rült már. Többet tud a megye hétköz­napjairól, legfrissebb híreiről, mint gondolnánk. Értékeli az eseményeket. Személyes kapcsolatait, ismerőseit - természetes módon - előtérbe helyezi informálódásakor. így különös öröm­mel hallgatta, olvasta a szekszárdi plé­bános segédpüspökké kinevezését is. Gyorsan vált gondolata, ha sportra te­relődik a szó. Kisdoroggal indul és itt ér véget a rövid kitérő. Találó hasonlattal jellemzi társadal­munk helyzetét. Emlékeztet arra a já­tékra, melyben egy mágnes fölé helye­zett papírlapon az egy kéz mozgatta mágnes irányába elmozdultak a vas­porszemcsék. Szabályosan kirajzoló­dott akkor az erővonalak iránya. Za- vartnak érzi most a mágnest tartót. Ösz- szekuszáltnak tetszik a papír fölötti vi­lág és az sem tiszta, hogy a papírlap alatt mi történik. Ilyen helyzetben mi foglalkoztatja Tamás Menyhért írói gondolatait? Szétválasztható-e a Népszava rovat­vezetői tevékenysége az írói, művészi alkotó munkától? A kettő együtt a teljes élet. Az a gond, hogy a napilapnak meg kell küzdenie az olvasók megtartásáért nem lehet közömbös az írói szemnek sem. Ter­mészetesen fölerősödik az emberért kiáltó hang, amikor a fővárosba sza­kadt egykori téeszelnökök borozgatá­sa villant léleksajdulást. Felfigyel ezek­re az emberekre, akik tegnap még ha­talmat éreztek kezükben, övék volt az egész égalja, most a főváros épületei között tenyérnyi eget látva élnek. Fo­kozza az írói kíváncsiságot, hogy ki tudja-e mondani a tegnapi cselekvő emberek mai gondolkodását. Azokét, akik ideákat követve dolgoztak tegnap, és ma ezekről az ideákról kiderül, hogy hamisak. A tegnapi tettek hitelüket ve­szítették, a mai emberek szemében. Ezek az emberek - egykori téeszelnö­kök - már-már kártékonynak érzik ma­gukat. Tamás Menyhért új regényében az ő sorsukról szól. Azokról a sebekről, melyek beforradni látszanak. A regény címe is Forradások. Hol van helyük ezeknek az embereknek? melyik kö­zösség fogadja be? Visszatérhet-e a családhoz? A hős - Tamás Menyhért kisregényében - keresi a fogódzót, amitől korosabb éveiben is megnyu- godhassék. Ezért indul régi, vallásos felesége után gondolatban, hogy ráta­láljon a vágyott nyugalomra. Mint a mesében a zsoltáréneklő madár, csak annak szólal meg, aki már megtalálta egyszer. így indul Tamás Menyhért embere is az után, aki megszólal ben­ne, aki egyszer már az övé volt. Hányán élik át napjainkban ezt a lel­ki válságot, ne kérdezzük. Riasztana a valós szám. Megmozdult tehát az írói képzelet olyan formán is, ami korábbi regényeinek más műfajban való meg­jelenítését is alkalmassá teszi. Tamás Menyhért hangjátékaival is találkozhattunk a rádióban. Nyelveze­te, tömörítő készsége hivatott, hogy dialógusait színpadra is megírja. Más dramaturgiai felfogást, törvényszerű­séget kell követnie, mint korábban tet­te, de néhány lépés csupán, hogy megszülessen Tamás Menyhért drá­mája is. 0 maga már régen megtalálta zsoltár­éneklő madarát, de még vámunk kell ki­csinyt, hogy a kellő pillanatban szólaljon meg benne. DECS| K|SS JÁNOS Ásít az ösvény, lépdel Kozma Márton a kastély melletti csapáson. Cserje, süppedékes kertvég, himbálódzó kishíd... semmit se változott a kurtított út, semmit, lassítja le léptét az eliszaposodott patak partján. És ez a fa sem, emeli tekintetét a nyugalmas ágak magasába. Legfeljebb az őszhöz színe- ződtek... Szomorúsággal erezik be az eget. Szomorúsággal... Miket hord egymás mellé a látásom? Mintha sötét madarak, varjak ülnék... Fázósan fogja össze kabátgallérját. Ez már az öregedő szem figyelése. Sehol egy távoli fényfolt, amerre bizakodón nézhet az ember. A kastély, a majorudvar némultan hallgat. Szemből Kiss András érkezik.- Adj' isten, András.- Látogatóban?- Hazahúzott a szívem.- Meddig maradsz?- Vasárnapig.- Falsz, s fordulsz.- Melegedek...- Ha van kinél.- Már mért ne volna?- Csak úgy mondom. Csak úgy kurtán, fordul megütköző pillantással Kiss András után... Látogató lettem, kapaszkodik a nyirkos korlátba. Indulna is, meg nem is. Vajon ki lesz a következő? Bevárom. Látni akarom az ábrázatát hallani a melegítő kérdezősködést még inkább az osztozó szót Senki. Kisvártatva két fiatal kacagás fut egymásra. Versengő iramban szökellnek át a hídon.- Köszönt- Kicsoda?- Ez a csupaváll gubbasztás.- Márton bá?- Ismered?- Ki ne ismerné.- Például én.- Elsős voltál...- Valami rémlik.- Apám előtt is, ahányszor csak eszébe jut... Kozma Márton az iméntinél is kövültebben áll. Fordulna, ha engedné a lá­ba. Az omló partszegély, a vízre száradt gaz talán megnyugtat, keresi tükrös folyását kapkodó kutakodással. Mi az, mára víz is elbújt előlem? Gaz, gazos, omló part. A fák szegélye nélkül végképp elárvult. „Ki rendelte el, Márton, hogy irtásba vegyük a jegenyéket?” „Az élet. ” „Közelebbi neve nincsen ne­ki?" „De van.” „Mondjad, ki az, kibírja-e az emberek nézését.." „Akkor nézz reám." „Ekkora vétekre magadtól nem telik." „Már hogyne telne, ha a szük­ség Így parancsolja?" „Ne kenj mindent a szükségre Márton! Állj a tagság elé, s ott jártasd a szád. " „A szövetkezetnek pénz kell, télre senki se akar tüzelő nélkül maradni. Javallj jobbat, ha tudsz!” „ Ott az Erdős-hegy. ” „Arra is sor ke­rül..." „Kopasszá akarjátok tenni egész Dobrányt?" „Öreg fák, ültetünk he­lyükbe fiatalokat..." "Az öreg fák árából?" „Abból." „Azt én már nem érem meg." Az Erdős-helyet megérte. A jegenyék miatt máig tartja a haragot... A gyerekinek is csepegtetett belőle. A legkisebbtől a legnagyobbig, székely szokás szerint: még köszönni is elfelejtettek. Az egész Forrai család a hara­gosom lett, erősödik fel fülében a páros kacagás. Csoszogásra rezzen. Forrai Pál koptatja csizmáját, mintha hegyre tartana, magasra emeli fejét. Forrai Pál csoszogása lopakodássá halkul.- Mint aki lopni jár... Forrai Pál kővé mered.- Mondtál valamit, vagy csak magadnak eregeted?- Jó estét.- Úgy indult.- Állj meg, az istenedet, ha már veled beszélek!- Sietek.- Köszönésnyi időd sincs? Forrai Pál billent a kalapjával.- Érd be a kalapommal.- S a fiad kacagásával.- Az is több, mint amennyit érdemelsz. Varjakhoz feketedík a szeme.- Mi ütött belétek, Pali?- A demokrácia- Éppen te mondod? Forrai Pál feljebb tolja szemébe csúszott kucsmáját.- Éppen én. Mint akiben órák óta gyűlik a kiáltás:- Alig mosakodtál ki a szarból, s hányod azokra, akol jót tettek veled!- Csak arra, aki megérdemli. Néhány lépést tesz előre.- Ezek szerint én megérdemlettem.- Neked kell tudnod.- Mit kéne tudnom, Pali?- Hogy mit hagytál itt magadból. Arca fájdalmas fintorba torzul:- Azt a sok tollat, amibe nyakig suvadtatok. Forrai Pál gyors nevetéssel válaszol.- Ahhoz, hogy megtollasodjunk, mi is kellettünk, Márton. Ti is. De nélkülem a szédülést választjátok, az ipád. A saját zsebemből vet­tem kötőfékeket, fizettem előleget a fiataloknak, hogy egyik napról a másikra ne öregedjünk magunkra. „Te is menni készül, Jakab?” „Miből gondolja?" „Abból, hogy a hivatali helyemen kerestél. ’’„Hát igen... ",,S ha kisegítenélek?" „Miből, Mádon bácsi?" „Azzal most ne törődj, mennyire van szükséged?" „Ezer forintra." „Nesze itt van ötszáz, a jövő hónapban még kapsz ötszázat. ’’ „Nem is tudom...”„Eredj dolgozni." Keserű íz gyülemlik nyelvére. Elindul. Az első léptek után iramosabbra vált, mint aki futamodna is meg nem is. Az ösvény végénél két kar tárulkozik igyekezete elé.- Isten hozott, Marci! Még ha borízüen is, jólesően tölti el a meleg hang.- Szervusz Lőrinc.- Szervusz. Éppen az imént emlegettünk a kocsmában.- El tudom képzelni.- Bármit képzelegsz, hiánylóan. Átható tekintettel vizslatja János Lőnncel- Neked még elhiszem.- Kár kétkedni, többen vagyunk.- Az egyik kezem is elég lenne...- A többieket ne számítsd. Addig se számolhattál, míg elnök voltál. Igazán veled se számolhattam. Addig, míg pártitkád nem csináltam belőled, a kedvemet kerested, alig hogy visszatédél a pártiskoláról, hidelen megnőtt a fe­jed. „ Tudod-e Mádon, hogy mi a legnagyobb bajuk ezeknek az embereknek?" „Kemény a fejük." „Inkább zöld, még nem édek meg a kommunizmusra" „Me­lyikünk ért meg, Lőrinc?" „Én például megédem." „Bég hamar." „Med mindig nyitva tartottam az eszemet ” „Állj a falu elé, s mutasd meg, hogy nyíljanak utá­nad. ” „Először ki kell verni belőlük a régit ’’ „Ez az, ami nem megy máról holnap­ra ” „Nem, med kérőén fogtatok hozzá" „Ahogy az idő engedte." „Az idő azt te­szi, amit mi parancsolunk neki." „Egyszer már próbáltuk, s mi lett belőle.’’ „Ez másfajta próbálkozás lesz. Emellé kenyeret is adunk, hogy lakottan facsarjunk az esziken." Facsarni facsartuk az esziken, horgad a feje a földre, csak a facsarás irányával nem számoltunk..., hogy a tele gyomor másfelé fordítja a gondolkozást János Lőrinc értetlenül nézi Kozma Mártont.- Nagyon a földhöz ragadtál. Mint aki vakfoltot lát, bizonytalanul emeli tekintetét.- Egy régi beszélgetésünk szökött az eszembe.- Súlyos beszélgetés lehetett.- Vagy talán fellegeket járó. Amiképp a pádiskoláról érkezik az ember.- Amiképp te is érkeztél.- Fele annyi megváltással. Egyszerre próbálnak nevetni, s csaknem egyszerre szárad szájszögletük­re a mosoly.- Visszakaptam, ne félj...- Fejedre olvasták?- Még ha csak olvasták volna. Kozma Márton a korlátnak támasztja derekát.- Téged már az isten se véd meg?- Hogy védene?- Mint hallom, a templomba jársz oltalomért. János Lőrinc pillogása zavarttá sűrűsödik.- Valamit tennem kell.- Nincs más, amibe megfogóddz?- Nincs.- Meglep.- Miért, neked van? Keresi a szavakat.- Félbizakodásra való.- Ha így haladunk tovább, az is kiapad belőled. Védekező hangra vált.- Annyi azért mindig marad, hogy ne a szentbeszédekbe kapaszkodjak. János Lőrinc az égre néz.- Még megérheted.- Nincs az a pap, amelyik megint báránnyá tudna tenni.- Mondta ezt már fenntesebb is.- Sose volt kommunista.- Szerinted...- Te se voltál az. János Lőrinc a nyakát nyújtogatja.- Én az idő tájt, te most nem érted az idők szavát. Mélyet lélegzik.- Itt már senki sem ért semmit.- Akkor meg minek ez a sok tudákosság? Régi fölénnyel veti meg a lábát.- Hogy ami összeborult, helyreálljon.- Szállj le a lajtorjáról, Márton.- Te fogod az isten lábát- Még mindig több, mint amennyit te fogsz.- Honnét tudod...- Eleget máskodtunk, Márton...- A magad neviben, Lőrinc!- Csakis. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.- Imádkozz, imádkozz...- Evangéliumból való. Elveszti önuralmát.- Eredj a mellékoltáros szentedbe! ?yv jy Könyv István János illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents