Tolna Megyei Népújság, 1989. január (39. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
1989. január 14. TOLNATÁJ-7 „Nem érdekelt soha a kudarc, inkább erőt adott” Izzik, formálódik a bronz... Végső formát nyert plakett „Jó volna érlelni a szobrot, több variációt elkészíteni” „Ha sokan nemet mondanak, én azért is megpróbálom” kan mondanak nemet egy dologra, én megpróbálom, belevágok, hátha mégis... Nem fogadom el semmikor, hogy nem lehet megcsinálni. Legfeljebb így, vagy úgy nem lehet. Teszem a magam dolgát, pontosan tudom, hogy mit szeretnék megoldani és ennek rendelek alá mindent. Pénzkeresetet, megbízásokat. Azokért a szobrokért, amik bennem vannak, vállaltam a húsiparnál takarítást és ugyanezért készítem a plaketteket. Könnyeb útra, persze, arra gondolt. Családi, „jó baráti” háttér nélkül simábbá tehette volna a sorsát, ha kevésbé szókimondó, úgymond politikusadban viselkedik mindazokkal, akikkel kell. Talán a megélhetési gondjaival sem kellett volna egymagának, családjának birkóznia.- Nem vagyok hajlandó simulni azokhoz, akiktől előnyt kaphatnék. Lehet, hogy a kisebbségi komplexusomból adódik ez a dac. Nem tudom. A következmény mindenesetre köny- nyen kiszámítható, éveken keresztül keresés, költözés, próbálkozás. Három ember életét kitenné az a felsorolás, amit rövid idő alatt bejárt. Nem panaszként sorolja, ő azok közé tartozik, akik gyorsan élik le az életüket. A művelődési osztály nem tudott Szekszárdon állást adni, Dunaújvárosba utazott, ott nem igaz, hogy nem talál munkát. Találomra a vasműben kérdezősködött - és díszkovács és grafikusként hamutartókat, tálakat, plakátot készített, miközben munkásszálláson lakott. Rácalmáson a klubkönyvtárvezetéséért kaptak szolgálati lakást, itt érte az első megbízás, egy síremléket készített. És itt ajándékozta a községnek a Petőfi- portrét. Bogyiszlón gyerekeket tanított, de hiába várt az ígért szolgálati lakásra, Medinán őszintén megmondták neki, rajztanárt és nem művészt várnak. A csatári kerámiaüzem vezetőjeként nem szívesen nézték a „mindenféle asz- szonyokat”, amik az asztal alatt száradtak, ő meg a „svind- liséget” nem engedte. Bonyhádon a művelődési házban tapasztalta, hogy „kimegy az ember a forgalomból” pár év alatt és amikor az úttörőháznál állást és a vasút mellett egy finoman fogalmazva rossz állapotú műhelyt ígértek, visszajött Szekszárdra. Kitanulta a hegesztőszakmát, kemencét épített és ma rendbe tenné a düledező épületet, ha tudná, hogy valaha megveheti. Egyelőre csak bérleményként használja. Lám, az ideiglenesség árnya egyre a nyomában van, hiába próbál szabadulni tőle. És bár nem a legbiztosabb háttér, inspiráció, mégis elkészült alkotások, pályázati dijak és tervek bizonyítják, nem csak ez a fontos.- Hulladékbronzból dolgozom, mindig úgy kell öntenem, hogy hamar megtérüljön, igen költséges szakma ez. A kiválóan minősített pályamunkáimról is úgy beszélnek, látszik, hogy nincs lehetőségem kiérlelni, több variánst elkészíteni, mindig az első mozzanatot mutatom. Az igazi az lenne, ha olyan anyagi háttérben dolgoznék, ahol van idő gyűjteni, érlelni a szobrot, teljes életet élni. A tervek persze hűen vallanak az emberről: Bogyiszlón első és második világ- háborús emlékművet készít idén, hosz- szabb távon egy képzőművészeti általános iskolát dédelget, ahol időben készítenék fel a gyerekeket, keresnék a tehetségeket. Mindezt azzal a daccal teszi, amiként vallja:- Én a szobrászatomat nem viszem előre, ha a szobrászat nem visz engem. TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Aki a maga m mm m m mm m útját jarja Az ember önmagát a munkájában, az alkotásban mutatja meg igazán. Kétségbeejtő, sőt tragikus azoknak a sorsa, akik soha nem képesek erre az egyéni megnyilatkozásra, egész életükben csak vágynak rá, hiányát élik meg. De a legszomorúbb mind közül az, amikor hiányát, szükségét sem érzékeli valaki ennek a maga teremtette csodának, a katarzisnak. Felemel, megráz és újra munkára késztet az elkészült mű, aminek soha nem lehet mércéje a siker, a köz megítélése. * Juhos László szobrász munkáiról többször olvashattak e hasábokon, legutóbb éppen az ozorai kopjafája, majd a veszprémi pályázat második díja ürügyén. Ezúttal alig esik szó szobrokról, egészen egyszerűen egy embert mutatunk be, aki konokul és következetesen a maga útját járja.- A családban teljesen idegen volt ez a pálya, a kultúra nemigen kapott helyet a napi robot mellett. Mozi, vagy ritkán színház, ez jelentette a művelődést. Ma is büszkén és szégyenkezve vállalom ezt a „kulturálatlanságomat.” Büszkén azért, mert onnan, ahonnan indultam, kevesen jutottak el idáig. A szobrászat nagyon pénzigényes szakma, bár dolgozom mindenből, amit be tudok szerezni: kőből, fából, agyagból, textilből... A vallomásból aztán kiderül, mégsem minden előzmény nélküli ez az útkeresés, hiszen kölyökként már faragott mindent, ami kézbe akadt. A véletlen ott szólt közbe a sorsába, hogy a hetedikes, végzős, marosvásárhelyi kisdiákot egy pályázatra nevezték, ahol a próbarajzolás sikerült. Egyszerre a művészeti gimnáziumban találta magát. A legjobb indíttatást adta, szakmában, emberségben.- Nagyon érdekes volt, három éve, a húszéves érettségi találkozón összejöttünk a régi társakkal és az elbeszélésekből kiderült, hogy azok, akik eminensek, az elméleti tárgyakból kiválóak voltak, egészen más pályára kerültek, míg azok, akik végig küszködtek ezekkel és az ember nem is feltételezte volna róluk, művészek lettek. A főiskola már nem adott ennyi maradandó élményt, értéket, meglehet azért, mert a három kolozsvári esztendő után Magyarországra nősült, áttelepült és Budapesten folytatta a tanulást. Egy huszonegy kilós poggyásszal érkezett, ebből kellett új életet kezdenie, családot alapítania. És persze beilleszkednie. Az ember kritikusan képes megítélni önmaga teljesítményét, munkáját, a képzőművészeti főiskola időszakából egy több mint másfél évtized után is friss élmény maradt meg: bántóan és nyilvánvalóan aláértékelték. Amikor magyarázatot kért ez volt a válasz: „Egy Erdélyből idetelepült dekadens formavilágú kezdő ne ugráljon, hanem vegye sorba a lépcsőket.” Hát, vette a maga mércéje szerint.- Nem érdekelt soha a kudarc, sőt, inkább lelkesített, erőt adott mindig. Ha soPusztai Zoltán: Hajnali strófák elnehezült végtagokkal heverve a reggelre csomóba gyűrődő vásznon mogorva lajhárként várom a kényszerű feltámadást késik az angyali kürtszó túlvilági hangon szortyog hűlt helyeden karattyol a rádiónak mondott doboz torzonborz portrét rajzol a tükör fekete szőrszálakat gyalul a kínzószerszámul választott csorba zsilett fejet hajtva a formatervezett mosdótál fölött örökzöld dalocskát dúdolgatok: „napok és évek suhannak el...” Törő István: A tenger kiröppenő sóhaj a szájon, folyton táguló rés a szíven, a tenger: a szín káosza, s a rejtelmek fortyogása, sötét, akár a végtelen, s fényes, eleven láva, a gyönyör teljességre válva; a tenger: a szervek kálváriája, s bizsergő nyelv, hogy szavakat csaljon a szájra, a tenger: senkié, de úgy lesz mindenkié, hogy elhiszi benne önmagát, a tenger: a türelem, mely keveri folyton a vágyat, a tenger beszennyez, hogy megfürdethessen, a tengertől szenvedsz, s a tengerért égsz eleven sebben, a tenger elátkoz, hogy feloldozhasson, a tenger: megsemmisít, hogy újként láthatsd a világot. Cseh Gábor rajza A szenesember Rózsa Endre: Örök manó <w. s.-nek) Ne keress engem a múltban, nem éltem, el sose múltam, ne kutass engem a mában, nincs-lepke lapul e bábban, tűvé ne tégy a jövőben; s rám lelsz egy fonák-időben, egy soha valóra váltban, el soha nem jöhetőben!
