Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-03 / 288. szám

4 KÉPÚJSÁG IRODALOM - MŰVÉSZÉI 1988. december 3. Bekopogtunk Két vörös Néhány hete hírül adtuk, hogy Bonyhád egyik közterén fölállítot­ták Bertalan Sándor fából készült alkotását, melyet a városnak aján­dékozott. Ez is apropót adott, hogy bekopogjunk ahhoz a művészhez, aki a hetvenes évek amatőr képző- művészeti mozgalmában - alkotá­saival - meghatározó szerepet ját­szott, a szó szoros értelmében hangadó volt. * A bonyhádi József utcai lakás berendezési tárgyai már elárulják, hogy az élet más gondolatokkal foglalkoztatja a ház lakóit, mint az átlagembereket. Pontosabban fo­galmazva, másként jelenítik meg a hétköznapi gondjaikat. Bertalan Sándor másfél évtized­del ezelőtt olyan képzőművészeti alkotásokkal, plasztikákkal jelent­kezett kiállításokon, ahol egyensú­lyi problémák megoldása volt leg­inkább a szobrászi feladat. Fából, fémből esztergályozás útján for­málódott alakzatok térbeli elren­dezése volt - és maradt a mai na­pig - kifejezési eszköze, módsze­re, nyelve. A statikusság, a talpon állás, a megmaradás törvényei napjaink gazdasági körülményei miatt még jobban foglalkoztatják Bertalan Sándor, a Bonyhádi Zománcáru- gyár egykori esztergályosát. Ő ék összenyomja a fehér golyót ugyanis ma abból él, amit a megta­nult mesterségével, de művészi kreativitással és színvonalon meg­termel, szállít a Képzőművészeti Alap Vállalaton keresztül a Kép­csarnok üzleteibe. Ez máris sajá­tossá teszi művészi megítélését: profi vagy amatőr? El kellene már végre törölni - legalább szóhasználatunkból - ezeket a fogalmakat! Bertalan Sándor indulattal szól arról, miért szükséges felvásárolni a Képzőművészeti Alapnak az úgy­nevezett „profi művészek” alkotá­sait, amikor raktárakban állnak, eladatlanok. A mostani körülmé­nyek nem kedveznek a művészet­nek. Javasolja városok, falvak ille­tékeseinek, hogy jobban használ­ják ki a településeiken vagy a köz­vetlen környezetükben élő amatőr művészeket, ók ugyanis - pusztán az anyagköltségért - elkészíthetik akár köztérre, akár intézménybe szánt alkotásaikat, nem köti őket olyan eszmei érték, ami ma megfi­zethetetlen. Az idő múlásával a vá­ros ifjú lakói úgy sem fogják kér­dezni, ki, mennyiért csinálta ezt vagy azt a szobrot, épületplaszti­kát, seccót, muráliát, hanem tud­ják, hogy évtizedek óta ott áll, dí­széül a térnek. Nem kutatják majd, hogy tagja volt-e valamilyen szö­vetségnek, alkotóközösségnek. Használják csupán! Úgy, hogy el­Bertalan Sándor Bonyhádon felállított plasztikájának ma­kettje járnak mellette, megállnak előtte. Bertalan Sándor nappali szobá­jának polcain sorakoznak a hatal­mas teret kívánó makettek: „Kire­kesztve”, „Két vörös ék...” címet vi­selik azok, amelyek geometrikus formákban súlyos emberi problé­mákat hordoznak. Lehetne folytat­ni még a sort, ami cseresznye­vagy tölgyfába kívánkozik. Míg a nyarak művésztelepi em­lékeit lapozza a színes fényképe­ken és saját fotógrafikái is előke­rülnek, Bertalan Sándor arca mö­gül kirajzolódik, a játszani szerető és tudó ember profilja. Vonalakkal, síkokkal, formákkal szerez magá­nak és környezetének örömöt. Az erkölcstelenséget, igazságtalan­ságot, tehetetlenséget, ostobasá­got ostorozó szavai csitulnak, ha művésznyelven beszél. Ötvenhat éves, a két keze munkájából él. Tervei az anyaghoz kötik, de ezút­tal félretéve a fát, a márványhoz, drágakőhöz fordul, hogy nagymé­retű edények, tálak, római, görög példák funkcióit követve éljenek lakások díszeként is. * Bertalan Sándor tölgyfából ké­szült alkotása Bonyhádon a rend­őrséggel szemközti kis parkban áll. Ebben a parkban rózsákat gon­dozott egy idős székely asszony. Eltűntek a virágok, helyükre került a szobor: két vízszintes és egy füg­gőleges hasáb, egy hatalmas go­lyóval. A néni kérdezte, mi lett az ö virágainak sorsa. Nézte, hosszan nézte a hasábokat. Szótlanul el­ballagott. Kis idő múltán visszatért és párt szál krizantémot tette a golyó elé: Isten éltesse az emlékművet! - mondta a szobrásznak és elment.!. Később egy fiú és lány ült le a go­lyó árnyékába, megtalálva egymás tekintetét összeborultak... DECSI KISS JÁNOS Pincefalu A borospincének elsődleges célja a bor érlelése, tárolása, de csaknem ugyanilyen lényeges kel­léke, hogy megfelelő keretet adjon a királyi nektár élvezetéhez, a fe­lejthetetlen pincézésekhez, kva­terkázásokhoz, beszélgetésekhez, nótaszóval fűszerezett iszogatá- sokhoz. A pincesorok egyik legszebb, egységes egészet alkotó, faluvá nőtt együttese a Bács-Kiskun me­gyei Hajóson található. Hajós a török hódoltság után né­metekkel újratelepített község a kalocsai érsekség hajdani birto­kán. A 19. században mezővárosi rangot nyert. Ekkoriban már több mint 500 holdon termeltek szőlőt. Amint Fényes Elek 1851-ben ki­adott könyvében írta: „Szőlőskert­jei jó vörös bort teremnek.” Egy Bács-Bodrog vármegyét bemuta­tó, a századfordulón megjelent munkában ezt olvashatjuk: „hol jó pincékkel rendelkezik a termelő, az elismeréssel fukarkodni nem szabad”. S Hajóson jók a pincék. A település fényét az 1739-ben épült, egyemeletes, saroktornyos érseki nyaralópalota emeli, amely­nek dísztermét eredeti stukkók, előcsarnokát faliképek ékesítik. Műemléki szempontból is értékes a Csáky érsek által 1728-ban épít­A pincefalu egyik házsora Hajóson tetett Szent Imre-kegytemplom. Berendezése copf stílusú, de . a főoltáron álló, a Madonnát ábrázo­ló kegyszobor késő gótikus. A plé­bániaház mellett 1933-ban felállí­tott Kálvária stációit a pécsi Zsol- nay-gyár színes kerámia dombor­művei díszítik. Térjünk vissza a településtől alig kőhajításnyira elterülő pincesor­hoz, amely már csaknem önálló életet él. Nem pinceszer, hanem valóban pincefalu. Épületeit, kívül- belül karbantartják gondos gaz­dáik. A hajósi szőlősgazdák a borból élnek. S talán éppen ezért gondol­ták, hogy megadják neki a módját. A pincék olyan rangos présházak­ká fejlődtek, hogy az arra tévedő idegen bízvást lakóépületnek néz­heti. S ebben nem is téved na­gyot. Mert csaknem mindegyikben található a szőlő feldolgozásához való munkaeszközökön kívül ülő-, fekvő és főzőalkalmatosság. S ter­mészetesen nagy asztal, esetleg több, ahol egy-két pohár kitűnő vörösbor, a világversenyeken is sikeresen szerepelt Cabernet mel­lett a pincézésre összegyűlő ven­dégek kedélyesen megbeszélhe­tik a világ folyását. Ebből az előtér­ből vezet le az ajtóval elzárt mély­be, az igazi, 20-50 méter hosszú, kitéglázott, íves pincealagutakhoz a lépcsősor. Ha a gazda éppen a pincéjében tartózkodik, szívesen behívja az idegent is. Természetesen már kialakították itt a Pince- és présházmúzeumot, a Présház utca 93. szám alatt, amelyben többek között megtalál­hatók a szőlőfeldolgozás eszközei is, prések, zúzók, kádak stb. A Hosszúhegyi Állami Gazdaság fo­gadójában pedig, a pincejáratok­ban - hogy teljes legyen a kép a hajósi szőlőtermesztésről - bor­múzeum várja a kirándulókat. CSONKARÉTI KÁROLY Mátyás Ferenc: Falusi búcsúban Magával vitte szívemet, a körhinta velem repült, egy lány kergette a szelet, az, aki a hintában ült, maga körül forgott tovább,' szoknyája is felpenderült, szemembe, majd az égbe szállt, s a vásár is vele repült. Kicsi volt már a faluja, ott járt ö fönn a Tejúton, a dob meg a réztrombita hangja dehogy érte utol. Az Anonymus-rejtély Győrffy György tanulmányai A miskolci tévéfesztivál ürügyén Mindennapi televíziónkat add meg nékünk A történelemnek vannak titkai, me­lyek megfejtésére szívesen vállalkoz­nak kívülállók is, s Attila sírja, Árpád te­metkezési helye vagy akár a rovásírás megfejtése dilettánsok képzeletét is megmozgatta. Régi s az utóbbi évek­ben szinte divatossá vált kérdés, hogy ki volt P. mester, a rejtélyes Anonymus, a Gesta Hungarorum szerzője, melyik Béla királyunk jegyzőjét kell tisztelnünk benne? A kérdésnek óriási irodalma van, Győrffy György külön is kitér az el­múlt évek egyik álszenzációjára, ami­kor „egy notórius vidéki megfejtő” a kézirat díszes kezdőbetűjéből a Pousa nevet olvasta ki, s bár a megfejtésnek semmi tudományos alapja nincs, a saj­tó, a televízió buzgón terjesztette. Győrffy György szavait érdemes hosz- szabban idéznünk, mert másra is vo­natkoztatható': „Nehezen teljesíthető óhajunk csupán annyi lenne, hogy ne a provincializmus és dilettantizmus kap­jon elsősorban hangot, hanem az egyetemes vagy európai látókörrel rendelkező magyar tudományosság.” Anonymus-tanulmányainak gyűjte­ménye, ami az Akadémiai Kiadó Her­mész könyvek sorozatában jelent meg, ezt a tudományos igényt szolgálja, s ezzel együtt olyan izgalmas olvasmány, mint egy történelmi regény. Világosan fogalmazó, merész fantá­ziájú szerzőt lát Anonymusban, az pe­dig mellőzhető kérdés, hogy Péter, Pál vagy éppen Pósa mesternek hívták-e, mert fontosabb, ha ismerjük azt a vidé­ket, „ahol otthonosan mozog, mert ott nagyobb mértékben tehetünk fel helyi hagyományokat, amelyekben hiteles mag kereshető”. Ma már köztudott, hogy a Gesta nem tekinthető elsőrendű forrásnak, hisz három évszázaddal korábbi ese­ményeket mond el, s művét mai fogal­maink szerint történeti regénynek mon­danánk. Fontos megállapítás, s Győrffy György miután összegezi az eddigi tu­dományos kutatások eredményét, nemegyszer saját korábbi véleményét is módosítva, megrajzolja Anonymus térképét, azt keresve, hogy a Gestában az ország melyik részei szerepelnek leggyakrabban, hol mozgott otthono­san a szerző. Térképén két táj tűnik fel. Óbuda a Csepel-szigettel és a Fel- ső-Tisza-vidék, ugyanakkor a Névtelen jegyző Esztergom környékén egyetlen helyet sem nevez meg, s „az erős érv azzal szemben, hogy Anonymust Péter esztergomi préposttal azonosítsuk”. A tudós vizsgálódás és a logikus követ­keztetés oda vezet, hogy budai pré­post volt a Névtelen jegyző, aki Nyuga­ton tanult, jól ismerte az antik és közép­kori irodalmat, a forráskritikai kutatás pedig azt is kimutatta, hogy sok min­dent átvett Regino apát évkönyvéből és a II. századi Justinus munkájából. Győrffy György könyve hat különbö­ző időpontban keletkezett Anonymus- tanulmányt tartalmaz, hűen tükrözve azt is, hogy a tudós szerző az évek so­rán hogyan jutott a kérdés egyre mé­lyebb rétegeibe. Névtelenje nem a Li­geti Miklós szobrán látható csuklyás barát, hanem olyan Író, aki nyugati min-* tára regényes gestát irt, ami „inkább irodalmi igényű, semmint az esemé­nyek hű elbeszélésére törekvő törté­net”. A szerző szándéka az volt, hogy megírja a magyar királyok és nemesek genealógiáját, ezért szerepelteti kor­társainak őseit, s mint Győrffy megálla­pítja és bizonyítja is, „műve az ősi, nem­zetségi jogon birtokló főnemesség ér­dekében készült az új birtokos arisz­tokráciával szemben”. A történelemben az is szép, hogy a tényeket minden kor újra fogalmazhat­ja, más kiindulópontokat kereshet a megközelítéshez. Ugyanakkor vannak kérdések, amiket valószínűleg soha nem lehet megnyugtatóan lezárni. Ilyen az Anonymus-rejtély is. Győrffy György hat tanulmánya mentes az illú­zióktól, tudományos alapossággal ele­mez minden mozzanatot, s egyszerre kínál további támpontokat a kutatásnak és izgalmas élményt az olvasónak. CSÁNYI LÁSZLÓ Egy régen látott kedves barátom - rajzpedagógus és festőművész, különösen a színes televízió hajda­ni ellensége - a hetvenes évek ele­jén végre hagyta magát rábeszélni, és hallgatván az idők szavára, pi­ronkodva vásárolt egy televíziót. A televíziókészülék is jellemezte a vásárlás gesztusát, kicsiny volt és piros, képernyője is mindössze te­nyérnyi. Intim közelségből lehetett csak látni valamit a képernyőn mozgó csodából, nekitérdelve, ne­kihasalva, az orrunkat is majd ne­kinyomva az üveghez. Ez nem lehet veszélyes a Guten- berg-galaxisra - gondoltuk büsz­kén, négykézlábra ereszkedve, hátsó felünket nyújtózkodó kan­dúrmacskaként kinyomva a kéke­sen pislogó készülék előtt. Igen, négykézláb, hiszen a bútor nélküli, műteremnek szánt lakótelepi szo­bában ennek a kis tévékezde­ménynek, tévécsirának csak a sa­rokban, a szőnyegpadlón érde­mesített barátom helyet. Valahol, egy kibelezett kávéfőző és néhány könyv, köztük egy Tolnai József- és egy Simonyi Imre-verseskötet szomszédságában. Ennek mártöbb mint másfél évti­zede. Ha jól tudom, ma már valami­vel nagyobb, de még mindig csak egy fekete-fehér képernyő farkas­szemez az állványok, vásznak né­pes seregével. Az olaj, a kréta illa­ta, a kupacba hányt könyvek még fennen hirdetik a művészi kreáció, az alkotói láz büszke fölényét, de a televízió befészkelte magát az ő hétköznapjaiba is, és a vita, amit önmagunkkal és egymással a tele­víziós média ürügyén folytatunk, azóta sem csitult el igazán. Az aprócska képernyő és az eh­hez kapcsolódó okoskodásaink jutottak eszembe elsőként, néhány hete Miskolcon, a 28. tévéfesztivá­lon. És az itt rendezett kétnapos vi­tán azok a régi disputák, amikor még kedves könyvélményeinket, s a leendő újakat is olyannyira óv­tuk a televíziótól. Amikor a szo­ciálpszichológus Halász László egyszerűen a kibicek civilizációjá­nak nevezte a „Kino in Heim”, a „házimozi” intézményét. Mert ugye, a kibicnek semmi se drága- citálták egymás véleményét a korabeli, Élet és Irodalom hasáb­jain lezajlott vitában mások is. Min­degy milyen képsorok vonulnak el az orrunk előtt, a derék honpolgár szabadon dönthet abban, hogy a látottakon elgondolkodik-e vagy sem. „...a műsortípusok a képernyőn a legnagyobb összevisszaságban jelentkezhetnek" - idézték a televí­zió kiváló teoretikusát, M. Esslint - „... a különbség ezek között a mű­sorok között elmosódik, lényegte­lenné válik”. Döntő szempont -, túl azon, hogy valóságos, véres drá­ma pergő képeit vagy fikciót, azaz megkomponált hasonmását látjuk -, hogy néző számára érdekes-e, leköti-e a figyelmét. Hiszen csak szórakozni akar. Kikapcsolódni. „... a szereplők testi valóságuk illú­ziójával hatnak, s ezért a látvány a testi, fizikai szórakozás jellegét vi­seli. (...) valósággal elbűvöli - a szomnabulitáshoz hasonló révület határára sodorja - a nézőt, törvé­nyei meghazudtolják a megszokott idő- és térérzékelést és cáfolják a hagyományos gondolkodás for­máit... regressziót (leépülést, visszafejlődést) jelent a felnőtt né­ző számára” - teszi hozzá a pszi­chológus, történetesen dr. Csépá- nyi Lóránd. Vállalva a testi-lelki megnyomo- rodás veszélyét, azóta és most Miskolcon is ott ülünk a képer­nyők előtt, a súlyos degeneráló- dással fenyegető diagnózisokat persze nem vettük túlságosan ko­molyan. Mindenesetre abban ba­rátommal is megállapodtunk, hogy a televíziót ki is lehet kapcsolni, bár ez is lehet olyan akaratedző műve­let, ahogyan az erős dohányos megpróbálja időről időre eldobni a már megkezdett, félig szívott ciga­rettát. És ha mégis megnéznénk egy-egy adást, attól sem kell túlsá­gosan félni, a valóságos élet se olyan szép és tanulságos, sőt, né­ha még a televízióban látottaknál is unalmasabb. Erre a nagyvonalú játszadozás­ra valóság és képzelet között ter­mészetesen a televízió biztatott föl bennünket, a televízió volt a tanító- mesterünk, de mire filozófiává mé­lyülhettek volna bennünk bizo­nyos, könnyen átlátható bölcses­ségek, döntő többségünk ottra­gadt a képernyők előtt. Sokáig úgy tűnt, a Magyar Televíziónak sin­csenek komplexusai - a félelem- keltő diagnózisok ellenére sem. Sőt, a műholdas adások is csak ízelítőt jelentenek ma már a tele­kommunikáció küszöbön álló for­radalmából. Ugyanakkor egyre fontosabb szerepet töltenek be a műfaj igazi, jó értelemben vett par­tizánjai, a kábeltelevíziósok, akik egy-egy város vagy lakókörzet számára teremtik meg a televízió nyilvánosságát, nyitnak demokra­tikus erőteret. És hát persze a közönségnek sincsenek komplexusai - lásd még azt a hetvenes évekbeni tér­deplőrajtot. „Most”, november közepén pe­dig, a 28. tévéfesztiválon, Miskol­con, a Rónai Sándor Művelődési Ház kényelmes zsöllyesorából egyszercsak úgy tűnt, hogy mégis­csak léteznek bizonyos komplexu­sok. Ez a fesztivál, amely szándéka szerint a non-fiction, azaz a ’nem­kitalált’ alkotások, a dokumentum, a riport, a híradóműfajok sereg­szemléje - tehát egy kicsit a mai magyar valóság tükre kíván lenni - a művek színvonalát és az általá­nos érdeklődést tekintve zavar- baejtő bizonyítványt állított ki ma­gáról. Zavarbaejtőek voltak az üres széksorok a művelődési ház szín­háztermében a felállított tíz villogó, hozzánk beszélő tévékészülék kö­rül. Tán azért is, mert a vetítések az elmúlt két év 1988 március végéig játszott filmjeiből adtak válogatást - tehát hiányzott sokkal izgalma­sabb, átalakulóban lévő jelenünk. Zavarbaejtő volt, hogy a televí­zió, mint az ott rendezett vitán kide­rült, igazi műhelyért kiált. Ellent­mondásban a fesztivál egyik alap­vető törekvésével, hogy a tévések stúdiómunkájából is ízelítőt kap­junk. Zavarbaejtő volt ugyancsak az említett, parázs hangulatú vitán Szabó István Kossuth- és Oscar­díjas filmrendezőnk kirohanása, amit az esztétikai formálás, az igazság, az érték nevében és vé­delmében tett, sommásan elma­rasztalva mindent, ami ebben en­gedmény lehet. Engedmény alatt értve a magyartalan, pongyola be­szédet, a testi-lelki fésületlenséget - tehát a metakommunikativ jelek felelőtlen használatát. Kárhoztatta azt az újságírói fölényt, amely a ha­talmi pozícióból kölcsönzi erejét, és nyilvánosság címén könnyen lép az igazságkereső szenvedély, az alkotó kíváncsiság helyébe. Zavarbaejtő volt igazságai elle­nére azért is, mert a televíziós mű­faj mégiscsak sokkal közelebb áll a napi újság - az újdonság! -, a naprakész információközvetítés műfajához, semhogy a művészet­ben öntörvényűén érvényes minő­ségeszmény, a látvány esztétikai komponáltsága hegeli értelemben naponta számon kérhető lenne. S talán a riporteri-újságírói fölény sem csak ilyen vagy olyan hatalmi pozícióból nyeri az erejét, hanem önmagából a nyilvánossággal járó felelősségből -, hogy ország-világ előtt kell megszólalnom, színt val­lanom, véleményt formálnom. A hozzászólásokból azután az is kiderült, hogy a műfaji kérdések, a naprakész, hiteles információköz­vetítés kérdése, látvány és szóbeli­ség viszonya, a társadalmi nyilvá­nosság intézményi garanciákra nem váró újrafelosztása - és sorol­hatnám; egyazon kérdéslánc szét nem fejthető szemei. Túlközponto­sított, bürokratizált irányítási rend­szerét a Magyar Televízió is szeret­né megújítani. Hogyan? Erre dr. Sólyom László, az ELTE jogpro­fesszora vázolt fel egy lehetséges változatot. Egy különböző érdekeket meg­szólaltató, de mindazonáltal ér­deksemleges, demokratikusan vá­lasztott irányítási apparátusé len­ne a jövő? Ki tudja. Festő barátom eladja-e a készü­lékét vagy színeset vesz? Mi mara­diak továbbá is fohászkodunk mindennapi televíziónkért. BÓKA RÓBERT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents