Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-28 / 308. szám

1988. december 28. 4 NÉPÚJSÁG Moziban Az érzékek birodalma 1936-ban egy japán teaházi prostituált megölte szeretőjét, s a halott férfinak le­vágta a nemi szervét. A különös bűntény nem váltott ki a szigetországban egyér­telmű elítélést: a tárgyaláson a vádlott örök szerelme bizonyítékaként, annak megkoronázásaként magyarázta tettét, s ezzel sikerült is kivívnia a közvélemény osztatlan rokonszenvét. A megtörtént eset - amellett, hogy újabb adalékkal szolgál az európaitól sok esetben gyöke­resen eltérő ázsiai gondolkodásmódhoz - a neves rendező, Nagisza Oshima ré­vén vált közismertté, mondhatni világhí­rűvé. A japán filmszakember ebből a tör­ténetből merítve készítette el 1976-ban az azóta klasszikusként számon tartott alkotását, Az érzékek birodalma című művét. A filmet bemutatásakor egész (Nyugat-)Európában korszakos remek­műnek tekintették a hozzáértők, elsősor­ban az emberi szabadság lehetőségeit a szexualitás és a halál végtelenségében megtaláló mondanivalója miatt. Magyar- országra hosszú ideig csak a híre jutott el a filmnek: most átcsúszott a honi prü- déria sziklaszilárd bástyáinak hajszálre­pedésein, bár a bőszen tapasztó, szánal­mas foltozóbrigád mindent megtett (megtesz) az ilyen eshetőségek elkerülé­se érdekében. A több mint egy évtizedig tartó elutasítás egyébként - ismerve a hazai szemforgató erkölcsi megítélése­ket - nem meglepő. Az érzékek birodal­ma ugyanis a maga valóságában egy­szerre taszítóan és vonzóan ábrázolja a szexualitást, ám összehasonlíthatatlanul sokkolóbban, mint bármelyik pornófilm. A képsorokból elénk táruló hideg, jeges és önmagát felemésztő erotika súlyosan elvont - a magyar néző számára külö­nösképpen szokatlan - filozófiai tarta­lommal fonódik össze: tanúi lehetünk az érzékek mindenhatóságának, a nemiség pusztító, halálba rántó hatalmának. A két főhős, Szada és Kicsi-szan bal­jós szerelme bravúros formai tisztaság­gal, képi kifinomultsággal ábrázolt távoli és idegen világba kalauzolja el az érdek­lődőket. A nő és a férfi egymás iránti, a féktelen szeretkezések ellenére is ki­elégítetlen vonzódása az örök boldogság utáni reménytelen vágyakozásként jele­nik meg. Szada és Kicsi-szan kapcsola­ta, túlfeszített szerelmének minden pil­lanata magában hordja a halál végső ki­hívását. A halál, mint a nemiség másik arca, illetve az ölés és az ölelés egy tőről fakadása - ez Oshima alkotásának ka- tartikusan megrázó jelenetekkel alátá­masztott egyik fő konklúziója. Befejezésül talán nem felesleges meg­említeni azt sem, hogy a japán rendezőt - ürügyként használva Az érzékek birodal­ma kendőzetlen nyíltságát - az elismerés mellett számos vád is érte. Maga Oshima így vélekedett minderről: „Ha valaki látta a filmet és azt mondja, hogy ez pornográ­fia, és ezért nem tetszik nekem, akkor az illető az előítéletek rabja. Ez nem minősít egy műalkotást.” SZERI ÁRPÁD Hangverseny Händel: Messiás Nemigen akad olyan remekmű a ze­neirodalomban, amelynek egyik tételét a közönség felállva hallgatja. Ilyen mű Händel Messiás oratóriuma, amelynek bemutatója 1742-ben zajlott le Dublin- ban órási sikerrel. Egy évvel később a londoni bemutatón játszódott le az a jele­net, hogy a Halleluja kórustételénél a je­len lévő angol király kezdeményezésére a közönség felállt és állva hallgatta végig a tételt. Mondják, hogy a hagyománytisz­telő angolok azóta is és ma is állva hall­gatják a Halleluját. Händel az 1740-es években jutott el alkotóerejének zenitjéhez és éppen a Messiással érte el életének legdöntőbb sikerét. Ez a mű a szerző sok oratóriuma közül az egyetlen egyházi jellegű darab, amelynek szövegét kizárólag a bibliából merítette. A mű nagyságát a zenetudó­sok azzal magyarázzák, hogy egybeol­vasztja az olasz opera, az angol anthem és a német passió hagyományait. Más­részt itt minden más művénél tökélete­sebben tudja kifejezésre juttatni a vallá­sos szellem legmélyebb törekvéseit. Ro­main Roland szerint Händel műve a fény és az öröm művészete: megnyugtató, erőt adó, boldog optimista zene. Hallelu­ja tétele és a záró Ámenje úgy koronázza meg az oratóriumot, mint egy-egy Szent Péter-kupola. Az áriák és a szóló együt­tesek kimeríthetetlen gazdagsága mellett az igazi főszereplő a kórus. A december 23-i hangverseny hatal­mas sikerének fő letéteményese a szek­szárdi szövetkezeti madrigálkórus. Eddig is sok szép profi színvonalú produkciót hallottunk tőlük és sokszor megcsodál­tuk hangzáskultúrájukat, szólamaik tisz­taságát, mélységes muzikalitásukat. Si­kerük titka - nem kétséges az, hogy ez a harmincegynéhány tagú tehetséges, képzett, szép hangú együttes több hó­napnyi kemény próbákon fáradhatatla­nul csiszolja össze a mű minden részletét és annyira összekovácsolódnak, hogy még levegőt is egyszerre vesznek. Mind­ezt teszik a zenei szépség bűvöletében, lelkesedésből, ingyen. Csoda, hogy 1988-ban ilyen még van. Sikerük másik forrása Jobbágy Valér, a vezetőjük, karnagyuk, aki megszállot­tan, nagy felkészültséggel, tehetséggel, stílusismerettel és minden jel szerint kitű­nő pedagógiai érzékkel irányítja és viszi diadalra együttesét. Az énekes szólisták (Farkas Éva, Ker- tesi Ingrid, Szüle Tamás basszus) ez al­kalommal nem mindig voltak a koncert egyenrangú partnerei, kivéve Fülöp Attila tenorszólóit, akire szívesen emlékezünk vissza. A pécsi szimfonikus zenekar ka­marazenekara érdes, kemény hangzás­sal szinte végig takarta, fedte a kórust és kevéssé alkalmazkodott a terem akuszti­kai adottságaihoz. Külön dicséret illeti a rendező Művé­szetek Háza vezetőit, hogy a hangver­senyre lesokszorította az oratórium szö­vegkönyvét magyarul is és így az angol nyelven éneklő kórus és a szólisták szö­vege mindenki számára érthetővé vált. HUSEK REZSŐ A szekszárdi Jazz Quartet karácsonyi hangversenyéről Nagyszerű hangversenyt hallha­tott, aki december 9-én a régi me­gyeháza dísztermében részt vett a szekszárdi Jazz Quartet karácsonyi koncertjén. Mint ez kiderült, a díszte­rem kiváló akusztikájával, reprezen­tatív belső megjelenésével, méretei­vel kiválóan alkalmas kamarajazz- produkciók fogadására. Elsőként a kvartett Karácsony ’88 című kompozícióját hallhattuk válta­kozó 4/4-es és 3/4-es ütemben, szellemesen beépítve a Stille Nacht dallamát. Az ünnepélyes - kissé visszafogott - karácsonyi ihletésű és hangulatú darabok sorában előkelő helyet foglal el Monk: Éjfél körül című darabja, amelyet a különösen szép hangszerelés és Kelemen End­re balladai szépségű vibrafonozása tett emlékezetessé. Rendkívül szép teljesítményt nyújtott Kozma: Hulló levelek és Arien: A szivárvány alatt című standardjeiben a „ritmusszek­ció”. Lőrinczy Gyula lágy bőgőhang­jával megtöltötte a teret, Radnai Ti­bor pedig színeket varázsolt a hall­gatóság elé instrumentumaival. Mo­zart közismert gyermekdalának fel­dolgozásában Hulin István briliáns zongorajátékának örülhettünk. A szekszárdi Jazz Quartet merészen nyúlt Bach: Olasz koncertje egyik részletének feldolgozásához. A pró­bálkozást a közönség nagy tetszés- nyilvánítása kísérte. Figyelemre mél­tó darab a Klasszikus percek, amely szintén az együttes kompozíciója. Kellemes meglepetés volt a hang­verseny utolsó száma előtt, illetve közben - a már katartikus hangulat­ban lévő közönségnek - Decsi Kiss János versmondása, aki az élő szó varázsával tárta elénk a zene által is megfogalmazott gondolatokat és mintegy vezette be Oscar Peterson: Himnusz a szabadsághoz című vi­lághírű jazztémáját. A hangverseny bevételét az 1848-49-es emlékmű építésére ajánlotta fel a szekszárdi Jazz Quar­tet. PECZE ISTVÁN Tévénapló Mándy Iván köszöntése Annyira pesti író, hogy azt beszélik róla, még Budán sem járt. De ez legenda, ha úgy adódik, mégis csak útra kel, bár maga mondta, egy kicsit olyan számára a budai utazás, mintha a Fokföldre indulna. A Mándy-életmű színhelye valóban Pest, illetve annak egy egész pontosan körülhatárolható része, a Teleki tér és környéke, seza talpalatnyi föld elég neki, hogy megvesse lábát, s innen száll föl a képzelet, mert Mándy pestisége is inkább földrajzi fogalom ami úgy tükröződik műveiben, mintha léghajóról figyelné a tájat, ahol emberek nyüzsögnek, szerelmek szövődnek, s lassan minden múlttá válik, emlék lesz belőle. A szereplők egyszer csak azt mondják, köszönik, a játék véget ért, most már nem ér a nevük, de csak ők változ­nak, minden a helyén marad, s tovább él az emlék sugárzásában. A születésnapi beszélgetés erről az elsüllyedt és mégis örökké jelen lévő múltról szólt, s valójában nem is beszélgetés volt, mert csak Mándy beszélt, elmondta ki la­kott a bérház harmadik emeletén, hol volt az Adria szálló, milyen mozikban fordult meg, mert a film gyerekkorától fontos szerepet játszott életében, hisz a maradan- dóság záloga, a celluloidszalag bármikor képes elénk hozni azt, amiről csak gond­terhelt perceinkben gondoljuk, hogy végleg elsüllyedt az időben és a feledésben. Milyen volt a régi Pest? Mándy pontos adatokkal szolgál, de közben tudjuk, hogy a topográfiai tényéknél fontosabb az emlék, ami tovább él a művekben, a maga sej­telmes valóságában, mert ami egyszer megtörtént, újra meg újra lejátszódik s nem érünk a végére soha. Mándy Iván hetvenéves, s ezen egy kicsit meglepődünk. Mert valahogy időtlenül él közöttünk, külsejében is épp csak annyit változott, amennyire illik. Vele kapcsolatban nem életkorára gondolunk, hanem műveire, amelynek hősei, mint Chagall képein, titokzatosan szállnak házak és emberek felett, azt remélve, hogy megosztják majd velünk titkukat. Egyetlen titkuk van, a maradandóság, ez pe­dig nem csekélység. Gyökér és vadvirág Tamási Áron 1966-ban halt meg, utolsó munkája a félbemaradt Vadrózsa ága, amit betegágyában diktált feleségének, de nem tudott már befejezni. Előtte írt még néhány novellát, köztük van a Gyökér és vadvirág is, az öreg Bajkó Timotheusnak, „akit csak Timának ismert a környező világ", a unokájának, Tézinek balladába hajló története. Ez is Erdélyben játszódik, fent a havasokban, ahol Timotheus még az első világháború végén tanyát épített magának, „Paradicsomot”, miként vélte, de lassan dér szállt az Éden kertre, zordra vált a világ, s 1951-ben már csak a tanya és a mezőnek egy kis része maradt meg. Ebben a romló világban a Csákó tehén sorsa fölött is fekete árnyék, „két szeme a búbánat eleven kútja volt, mely kútban a gyász vize már sűrűsödve kezdett áporodni”. A költői kép mögött a rideg valóság: elfogyott a takarmány, nincs mivel etetni az egyetlen megmaradt tehenet, kínálná a közösbe, de nem kell, levágatni sem szabad, mert tiltja a törvény, takarmányt pedig nem ad senki. Az öreg Tima keserűségében nem tud más megoldást: akkor falják fel a farkasok, teljék be Csákó tehén sorsa is. A kétségbeesett elhatározás neki is életébe kerül, a farkasok őt is megölik. Drámai erejű elbeszélés, amiből Kányádi Sándor írt forgatókönyvet, átélve a ha­vasi tragédia minden mozzanatát. Vízkereszt van a történetben, de a sorsok felett baljós csillag, s minden a drámát készíti elő, csak a havasi ház két lakójának idilli szeretete jelzi, hogy minden másként is lehetne, ha a sors nem nehezednék rájuk ilyen jóvátehetetlenül. Kányádi képzeletében alvilági árnyak is megjelentek, ame­lyek bele is illenek Tamási világába, s így kap helyenként jelképes értelmet is az el­beszélés. Mert itt minden tragédiába hajlik, az első képsorok meghitt idillje felett is a sors árnya, s lépésről lépésre egyre mélyebben hatolunk be a feloldhatatlan drá­ma erdejébe. Bohák György rendezése balladai hangulatot áraszt, amit fokoznak az operatőr, Illés János nagyon szép képei, s így lesz teljes világ, megbonthatatlan egység az öreg Tima és unokája, a szép Tézi története. Kubik Anna és Zenthe Fe­renc a balladák világából lép elénk, hitelesek, nincs egyetlen egy felesleges moz­dulatuk sem. Megrendítően szép film készült a Tamási-novellából, melyben min­denki két nagy író, Tamási Áron és Kányádi Sándor tiszta szándékát szolgálta. Rádió A te közvetít engem magamnak... A szerelmek, barátságok, házasságok, rokoni kapcsolatok egy része még min­dig alkalmas arra, hogy a válsághelyze­tekben a visszavonulás lehetőségét megadja. Szakítószilárdságuk különbö­ző és a kapcsolatok minőségét is jelzi... Buda Béla egyszerűen a szeretet minő­ségének nevezte ezt, aminek türésértéke nemcsak koronként de személyiségen­ként is változik. Szép és az ünnep hangulatához illő té­mát választott Zeley László műsorvezető- szerkesztő Kapcsolataink minősége cí­mű műsorában. Karácsony másnapján beszélgetett tudós emberekkel, teoló­gussal, Buda Bélával, Nyíri Tamással és Poszler Györggyel egy olyan fogalomról, amit az utóbbi időkben inkább csak köz­helyként szokás emlegetni, értékét, tar­talmát veszítette. Pedig a hagyományok, konvencionális viszonyok fojtó megköté­séből magára találó önálló személyiség­ként, individuumként fellépő ember igen széles és színes kapcsolatrendszerben, maga által formált „hálóban” él. Az „északfok, titok, idegenség...” az utolsó évszázad eredménye és lehetősé­ge, ami egyben friss érdeklődést kelt egymás iránt... A másik oldalról viszont a kizárólag személyi szimpátiára alapuló, tradicionális megkötésektől mentes kap­csolatok gyakran olyan terhet viselnek, ami alatt szükségszerűen összeroppan­nak. Izgalmas felvetésként hangzott el az időfaktor problémája, ezt a beszélgetés résztvevői nem elsősorban a közismert hatás felől közelítettek meg: kevés az idő egymásra, magunkra, rohanunk, állandó hajszában élünk... A gondolatsort az a történelmi, bioló­giai tény indította el, hogy ma hosszabb ideig élnek az emberek. Az emberi kap­csolatok, házasságok is hosszabb ideig élnek, élhetnének és amíg régen nem volt idő arra, hogy egymásra unjanak, kiábránduljanak egymásból a házastár­sak, több évtizedes közös lét után nap­jainkban nagyon is... Hogy mégis miben találhatja meg ki-ki a fogódzót, hogyan formálhatja emberi viszonyait, azt a tudomány emberei egyetlen alapkérdés tisztázásához kötöt­ték. Tisztázni kell az én és én, az én és te és az én és a transzcendencia viszonyát. Utóbbi fogalmon a tradicionális, vallásos értelmezésen túl a dolgok végső rendjét, történetfilozófiáját, egyáltalán a mércét, a fogódzót, az értéket kell érteni, ami eliga­zítja az embert a világban. Az én és a te kapcsolatát a teológus egyszerűen és érthetően úgy fogalmazta meg, a te köz­vetít engem magamnak. Amit lefordítha­tunk úgy is, az vagyok, amilyennek lát­nak. A teljes külső függőség azonban nem következhet be, ha az ember tisztá­ba jön önmagával, vállalja az önvizsgála­tot, elmélyülést, ez azonban csak a már emlegetett biztos értékek tudatában le­hetséges. Lám, a dolgok összefüggnek, akkor is, ha valaki nem vesz tudomást róla, nem veszi a fáradságot, vagy egyszerűen fél feltenni magának ezeket a kérdéseket.-takács­Ezen a héten A birodalom védelme című film tekinthető meg a szekszárdi Panoráma moziban Ünnepi pillanatok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents