Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-24 / 306. szám
4 - TOLNATÁJ 1988. december 24. A zombai példa Egy család új hazára talál „Ha itt vannak, segíteni keii rajtuk” Trézsi néni azonnal befogadta az Erdélyből érkezetteket még hosszasan sorolhatnám a neveket, de hirtelen csak ennyi jutott eszembe. Adakozásra hívott fel az egyház képviselője, dr. Demse Péter katolikus lelkész is. Az esperes úr előtt egyébként nem ismeretlenek a romániai állapotok, lévén ö maga is hosszú ideig román állampolgár. Igaz, szülőföldje nem Erdély, hanem a moldvai csángó falvak egyike, Klézse.- Sajnos, egy kicsit későn tudtam meg, hogy kik érkeztek hozzánk - idézi fel az eseményeket dr. Demse Péter. - Nos, ha itt vannak, akkor segíteni kell rajtuk, ez volt az első gondolatom. Vasárnap a szentbeszédben kértem a hívőket, hogy járuljanak hozzá a család minél szebb karácsonyához. A gyűjtés eredményeként ötezer forint jött össze. A tanácsi segélyként kapott 20 ezer forinttal együtt ez a pénzösszeg ha nem is tekintélyesnek, de a kezdethez elegendőnek tekinthető. S az sem elhanyagolható tény, hogy a tanács munkát is szerzett a családfőnek: Lőcsei János egyelőre köztisztasági alkalmazott, de hamarosan folytathatja tanult szakmáját, a festő-mázoló mesterséget.- Szorgalmas ember - jegyzi meg Szulimán Ferenc. - A felesége jelenleg nem dolgozik, vigyáz a kislányra. A hagyományos parasztházban Lőcseiék két szobát kaptak, melyeket mostanra, úgy ahogy, rendbehoztak, és berendeztek maguknak.- Nem lehet mindent egyszerre - mondja a magas, vékony, s ugyanakkor tettrekészséget sugárzó Lőcsei János. - Majd lesz jobb is. Csernakeresztúrról érkeztek, ebből a Hunyad megyei faluból, melynek jó részét ma is magyarok lakják. Hogy miért nem mennek vissza?- Sok mindent el lehetne mondani - érződik a keserűség beszélgetőpartnerem hangjából. - A két ország ég és föld. Máskülönben mindenünk megvolt ott. Szép házunk, kocsink - ez megmaradt, mert ezzel jöttünk Magyarországra. Jól kerestem, de hiába, mert nem volt mit vennem a pénzen. Zombát meg azért választottuk, mert itt él egy közeli rokonom. A község lakóinak összefogásáról - aminek eredményeként sikerült átvészelni a kezdeti ne- he'zségeket - a Lőcsei család őszinte tisztelettel és megelégedéssel szól. A családfő már új terveket sző, idővel majd házat épít, mert mégiscsak a saját otthon az igazi. Szemmel láthatóan azzal is tisztában van, hogy ez nem megy egyik napról a másikra.- Tudom, de nem ijedek meg - feleli. - Ha féltem volna, nem jövök át Magyarországra. Lőcseiékről egyébként a legújabb információk szerint már Zomba határain kívül is tudomást szereztek: a közeli település, Kéty számos lakója ugyancsak nincs híján a jó szándéknak. Az Erdélyből érkezett család - a lehetőségekhez képest - minden bizonnyal valóban boldog karácsony elé néz. De nemcsak ők: azok is, akik jól tudják, hogy nem kapni, hanem adni a legnagyobb öröm. Szeri Árpád Fotó: Sörös Mihály Trézsi néni talán nem is gondolta volna, hogy másokkal is megismétlődhet az, ami egyszer régen vele történt. Trézsi néni ugyanis annak idején kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, a bukovinai Hadikfalvát, s csak hosszú vándorlás után talált otthonra Zombán. De hát minek annyit emlegetni a múlt fájó emlékeit, hiszen mikor is volt mindez? Több mint negyven évvel ezelőtt. A sors furcsa játékaként azonban nemrég - november közepén - Trézsi nénihez, azaz Csobai Al- bertnéhez egy fiatal pár kopogtatott be, kisgyermekükkel együtt. A család - Lőcsei János, felesége és Izabella nevű másfél éves kislányuk - Erdélyből érkezett, egyetlen bőrönddel.- Hát hogyne fogadtam volna be őket! Én ne tudnám, mi az, ha valaki menekül? - az idős, egyszerű asszony, aki emberségből jelesre vizsgázott, hirtelen kezébe temeti az arcát. Nem, azokat az éveket sohasem lehet elfeledni. S úgy tűnik, Zombán - ahol köztudottan sok székely él - mások is hasonlóképpen gondolkoznak: a letelepedni kívánó házaspár hírére - s érdekében - szinte az egész település megmozdult. Szulimán Ferenc tanácselnök számára felemelő érzést jelentett a segítőkészség ilyen gyors és egyértelmű megnyilvánulása.- Egymás után jöttek hozzám a helybeliek, így mondhatnám azt is, hogy megkíméltek a sok futko- sástól és utánjárástól. Elsőként Szintaiék jelentették be, hogy hűtőgépet, szekrényt, heverőt, ágyneműt, ruhákat szeretnének adni a nincstelen erdélyi családnak. Patócs Sándor mosógépet, Pál Gyula televíziót, Szabó István ruhaneműt ajánlott fel. Bucskó János élelmet és tűzifát szerzett. Persze, A Lőcsei család - túl a nehezén Negyven év a puli- Szaladj át a Jaksihoz kislányom, hozzál egy kiló fehér kenyeret, a maradék a tied - szólt az instrukció gyermekkoromban, miközben kezembe nyomták a szatyrot meg a négy forintot. A kenyér három hatvanba került, negyven fillérért négy stolit vagy két fruttit lehetett kapni az időben a tőlünk pár házra lévő kis vegyesboltban, Jaksi bácsinál. Igaz, ilyet, hogy „vegyesbolt” a hőgyészi főutcai üzletre senki fia a világért sem mondott volna, az csak a Jaksi boltja volt öregnek és fiatalnak. Az olajos padlójú, zsúfolt kis áfész- üzletben jöttek-mentek az emberek, vitték a darát, lisztet, hozták a híreket. Pech Jakab pedig állt az okkersárgára festett pult mögött, elővette a füle mögé biggyesztett ceruzát és írta a papírra egymás alá a napi bevásárlás kis tételeit, közben egyfolytában mosolygott, viccelődött. Jaksi- Nem kell más, Terikém? Na vigyél még két üveg sört a legénynek, hátha jobban emlékezik majd a tegnapi napra - mondta néha egy-egy lánynak a hét végi bál eseményeire célozva.- Mindig tudtam, mi történt a faluban, elmesélték egymásnak a vevők, nem kellett közbeszólni - mondja az ősz férfi, aki saját bevallása szerint azért ment boltosinasnak a polgári után, mert szerette az embereket, meg a csokoládét.- Özvegy Áicbeck Istvánné magánkereskedőnél tanultam ki a vegyeskereskedést, itt volt a boltja, ahol ma a cukrászda van - mutatja. - Ott tanultam meg, hogy kedveskedni kell a vevőknek, udvariasnak lenni, igazat hagyni nekik, velük. Az államosítás után bérében kerültem a hí gya-boltba. Voltam én ott minden sas, fűszeres. Ötvenhél mélyes vegyesbolttá mentem. Három hónap az üzletet, azóta csinál minden változott itt - n A bejárati üveges ajtc készekben szóda, söi emberek, kicserélik Mennyi lesz? - kérdi majd mennek. Kicsi az eladótér, k ráadásul külön az utcár ciális helyiség? A sarc göny mögött, mosdótá Azért történtek változ nem is látványosak. Az teshordók helyén hűi „Kedveskedni kell a vevőknek” nem kopog be hozzá, különben is Gréti i: lahol kint van. Ők, a fiúk, jó aratók voltak, ricát is, valahogy csak meg lehet élni, g zavarták mindegyiküket egy darab kény nélkül. Ahol a Lizi szolgált, ott is kitelt az e ahonnan jött, mondták a húguknak, s S2 utat, amíg a falu határába ért. Szóltak már az adventi harangok, az at lett a szenteste, de ők csak egy marókra dókba. A papa a kapuban várta őket, gy< A papa karác rította mindegyiket és a fenyőágakkal hí ott állt közöttük a csoda: a papa olyan gallyakat, hol rövidebbre, hol hosszabbn olyanok lettek, mint egy valódi fa, amit ép „A Tannenbaumholz!” - villant át rajta h élő fa a holt”. Aztán jobb évek jöttek. A fiúk fölvették < mát, unokák játszottak a papa lába körű megérkeztek a testvérek a maroknyi fei született rendre. Évről évre ment ez így, szer akarta az öccse, hogy a papáék e< kább az unokák örömére. Meg is kérte egyik munkatársát, hogy visszavitette vele és szálkás, nagy betűivi hiszed te, hogy nincsen nekem Geld, pé dód, hogyan lesz a Baumholz? Hozzac és tudjad, hogy ti együtt vagytok a gyere ban is élsz...” Az öccse aztán letette a p Az udvaron már csak a hó világított és a pirosra sült kalács illata hívogatta be őket. A fiú összesöpörte a lenyesett fenyőforgácsokat, lapátra kotorta, onnét meg az udvaron álló kukába fordította. Aztán nyalábba fogta a levágott gallyakat, és indult velük a forgács után.- Hova viszed azokat az ágakat? - kérdezte tőle az apja valami furcsa hangsúllyal, ami nagyon zavarba hozta a gyereket. „Talán valami rosszat teszek?” - gondolta, miközben leeresztette karjait.- Kidobom ezt is. Füstölni nem jó, tűzre nem rakhatjuk, mert az olajkályhában nem ég el. Mit csináljak vele? - kérdezte értetlen képpel, mikor úgy látta az apja arcán, hogy most nagyon, de nagyon nagy bajt csinál.- Várj még vele, ráérünk, nem? Nem szóltak semmit. Az apa nézte a tisztára söpört udvart, fél kézzel megfogta a fenyőt, körbeforgatta, hogy elég egyenletes-e mindenütt, megvan-e benne az a kedves kerek forma, amiről majd ajándékok, gyertyák és csillagszórók néznek rájuk a halk dalok után.- Jó, várok, de mit csináljak velük? - türelmetlenkedett a fiú, miközben a tenyeréből egy tűlevelet csippentett fel két ujjával, és játékosan szétrágta.- Menj be, majd mindjárt jövök én is... „Hát apád?” - hallotta még a csukódó ajtó mögül - „Mindjárt jön, azt mondta". Hátrament a fészerhez, felcsavarta a villanyt, majd a lomok között kezdett rakosgatni. Viseletes katonakabát mellett találta meg a botot. Leporolta, megsimogatta, mutatóujját járatta a ferdén fúrt lyukak körül. „Ez meg micsoda?” - jutott eszébe a régi kérdés. „Ez? Hát, Tannenbaumholz”, hallotta még ma is. „Micsoda? Papa, ez nem lehet, mert ha Baum, akkor az élő fa, ha pedig Holz, akkor az faanyag, de ez nem is lehet. Fenyöfa-fa? Hiszen nem is fenyőből van, hanem talán akácból.” „Tannenbaumholz, majd megérted.” Azon a karácsonyon tényleg megértette. A szobában már össze voltak készítve a batyuk, s ők rettegve várták, mikor zörgetnek az ablakon, hogy itt az ideje, indulni kell. Még a nyáron hárman háromfelé széledtek húgával és öccsével, mert minden áron maradni akartak. A kitelepítési kormánybiztos ugyan azt ígérte, ha Lizi elmegy hozzá, meg lehetne beszélni, hogy maradjanak, de ő inkább világgá megy,
