Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1988 december 24. TOLNATÁJ - 5 íögött tni állnak. Ahol ma olajkályha duruzsol, ott régen vaskályha ontotta hol a me- n- leget, hol a széngázt. A fal mellett n- egykor négy láda állt, kettőben liszt, egyben búzadara, a másikban só a- volt. e- Hajaj, bizony, bizony - bólogat ek Jaksi bácsi, aki háromszor volt kiváló !m dolgozó, és akinek irányítása mellett ok hatszor nyerte el a bolt a „Kiváló egység” címet. - Úgy mértük ki annak e_ idején a kristály- és a porcukrot, meg az a petrolt is. Tejet is csak azóta áru- jk. lünk, mióta zacskós van. Előtte az >k emberek a csarnokba jártak, onnan vitték. ár A hűtővitrin helyén darabolták nem is olyan régen még a „hitlerszalon- g_ nának” csúfolt lekvárt, a fiókok kekszet, gyufát, paprikát rejtettek. Az ha egykori cukorkásüveg eltűnt a pultról, nem lehet már tíz deka savanyú cukrot kérni 1,80-ért. Zacskós van 5,20-ért.- Más a kínálat ma - legyint a vegyeskereskedő, megigazítva fehér köpenyét. - Most itt van vagy tízfajta mosópor, azelőtt volt három: az „Asz- szonydicséret” 2 forint 10 fillérért, meg Habzószóda és a Trisó. Kinek kellene az ma már? Eltűntek, más van helyettük, akárcsak a bejárati ajtó előtti vasredőny helyén, amit mindig jókora zörgés mellett húztak föl és le nyitás-zárásnál.- Más volt régen, több idő volt a beszélgetésre, nem voltak ilyen türelmetlenek az emberek, mint ma - szól közbe csendesen Erzsiké, a feleség, akinek 15 éves korában kezdett udvarolni az ura, hogy aztán 16 évesen feleségül kérje és vegye.- 1960 decemberétől kezdtem itt, a férjem mellett dolgozni a boltban - mosolyog, miközben kiszolgálja a vevőket - mellette elvégeztem az iskolát. Jó volt együtt, kettesben dolgozni, szépen megvoltunk eddig.- Még három évem van a nyugdíjig- mondja Pech Jakab kereskedő, aki decemberben - némi utánjárás árán- kapja meg a 40 éves jubileumi törzsgárda-kitüntetést, az ezzel járó pénzzel együtt. - Nem dolgozom én egy napot sem tovább - legyint -, inkább főzök otthon. F. KOVÁTS ÉVA A jótékonysági koncertek margójára ... és akkor megmozdul a Föld? Hányadik karácsony? Ki-ki a sajátját számolja, hogy évről évre ez idő tájt milyen jót cselekedett és valami íratlan fogadalom szerint ezt a jövőben is megteszi. Nincs szervezet, mely ilyenkor ne emelné a szeretet és béke zászlaját és ne tűzné programjára egy estének műsorát versekkel, zenével, hogy annak bevételét jótékony célokra fordítsa. Az év utolsó heteiben biztosnak látszik az emberiség jövője, hiszen kézzel fogható, elérhető céljai vannak, melyekért alkotva lelkesedik és úgy tetszik, néhány napra rend és béke uralkodik. Megtelnek a színház- és koncerttermek kis- és nagyvárosokban, de a községek színpadjai előtt is zsúfolt a nézőtér, mert jó akaraton vannak az emberek. Ki, miért indul a jótékonysági koncertekre? A lélek mozdítja a testet? A belső kényszer, a nehezen megfogalmazható? Olyan erő, ami ezekben az órákban képes csupán győzedelmeskedni? Az év többi napján az ajtón kívül áll? Ez az erő megmozdíthatná a Földet? Igen! Igen! Igen! Csak rosszul gazdálkodunk vele! Bennünk van, de nem figyelünk rá. Hagyjuk elvonni tekintetünket apróbb semmiségektől, amiket mi magunk növelünk és helyezünk mindenek elé. Az év utolsó tizenkét napjába annyi megértés, szeretet szorul, annyi béke, emberség, ha ezt a tizenkét hónapra elosztanánk, jobbá tennénk világunkat. Miért nem tesszük? Hol marad a józan ész? Hogyan kerül mindig fölül az anyag, a matéria? Merre lehet tisztítani az erkölcs szépségét? Mindenki másként fogalmazza meg magában, mit jelent számára a béke. Más-más szavakat használ, de a lényege ugyanaz. Egy énektanárnak a zavartalan pedagógiai munkát, a szépre való oktatás lehetőségét. Számára művészet, a dal, az ének adja meg, tölti ki a béke fogalmát. Egy kisdiák versben fogalmazta meg a gondolatait: a sötét szárnyát kitáró, sötétséget hozó madárról, ami ellen összefogva lehet csak harcolni. Nem mondhatja senki, hogy a békéért tenni ő nem tud semmit, mert a nagyok... Nem! A dolgunkat látnunk kell! A gyerekeknek éppen úgy, mint a felnőttnek! Csak ami ehhez a látáshoz még szükségeltetik, hogy az embertársamét is lássam! Nézzem, figyeljem, segítsem! Ne csupán az ötvenedik hétnél kezdjek jókedvűen adakozni! Ne akkor vegyem észre szolidáris képességemet, amikor a természet emlékeztet rá, ha katasztrófák, tragédiák rengetik a világot. Rendezzünk naponta jótékonysági koncertet önmagunkban és akkor megmozdul a Föld! DECSI KISS JÁNOS most meg márva- ban kaptak kuko- imíg csak el nem alonnával, fizetés imar, menjen oda, igsirta az országviaszsárgán fénygallyat vittek aján- val magához szólyfája I így óra múlva már erősítette össze a két, hogy egészen 'ágtakkiazerdőn. át így lehet mégis Jtákakatonacsiz- sony táján mindig , amiből azután fa izer, egyetlenegy- lítsanak, de legineeki a fát. Az öreg t hozzá. „Talán azt ? Talán te nem tu- azokat az ágakat ;m, még ha te job- ébe jutott, hogyan göngyölgette csokipapírba a diót, mint kötözte durva ujjaival a kis süteményeket azon a régi estén, és nem próbálkozott többet az egész fenyővel. S lám, milyen csoda is az, amikor az unokák sohasem veszik észre, hogy ez „csak" egy kötözött fa, amikor együtt és egymásnak örülhet a család! A papa tavasszal halt meg, a mama elhozta neki ezt a fát, ezt a lyukakkal teli botot, a Tannenbaumholzot. Mit lehet vele kezdeni? Hogyan magyarázzon ebből bármit is a gyereknek, aki már csak a szépet tanulja, s eszébe sem jut, hogyan volt régen?! Kinek van már szüksége erre a botra?- Apa, gyere már! - hallotta az udvar felől a kiáltást.- Gyere csak ide! - szólt oda a fiúnak. - Tudod, mi ez?- Ez? Hát, egy bot.- Jó, jó, de tudod-e, mire való?- Nem tudom, csak arra emlékszem, hogy a mama hozta.- Ez a Tannenbaumholz. A gyerek értetlenül meredt rá. Arra emlékezett, hogy azt szokták énekelni karácsonykor: „Oh, Tannenbaum...”, de a Holz szót nem ismerte.- Az mire való?- Ha majd megnőttük a testvéreiddel, elmesélem.- De hiszen, apa, én már megnőttem gimnáziumba járok.- Majd, ha ők is megnőnek, elmondom. Nagyon fontos. A fiú nem értette, mi lehet most fontosabb a rég várt ajándékoknál, pattogó, jószagú csillagszóróknál, gyertyafényben mosolygó arcoknál, amikor kellemes, meleg és békés minden, de azért nem szólt semmit, csak nézte, nézte, ahogy az apja arcán legördül egy köny- csepp. Soha nem látta még sírni, még a papa koporsójánál is keményen, szögletes arccal nézte a földet, amikor megszorította a kezét. Nem tudta, mit lehet ilyenkor csinálni. „De hát, mi baj lehet, szabad-e megkérdeznem?” - töprengett némán, aztán kifordult az udvarra és már kintről kiáltott vissza:- Elviszem a kukába ezeket az ágakat, jó? TÖTTÖS GÁBOR Hova léphet a paraszt? „A képességfejlesztő programmal jó úton járunk” Tanítani - másképpen Ez a riport több mint egy éve kezdődött. Hitetlen csodálkozással ültem az általános iskola egyik leghátsó padjában. Éppen sakkórát tartottak. Igen, a gyerekek sakkozni tanultak. Az iskolában az egész évi tanterv szerves része a sakkoktatás. Nem valamelyik speciális, tehetségeket gondozó szovjet, vagy a világ bármely részén lévő erre szakosodott intézményben, hanem Tolna megyében, Várdombon voltam. A mindenki számára biztosított, sőt kötelezően előírt általános iskolai oktatás keretében tanultak ott a második osztályosok - sakkozni!- Már több, mint egyéves a NYIK, mégis úgy gondolom, sokan vannak olvasóink, de talán a várdombi szülők közül is, akik nem tudják, mit jelent a rövidítés - mondom Csizmazia Sándornak, a várdombi általános iskola igazgatójának.- Hogy Várdombon nem tudják, azt kétlem - válaszol -, hisz naponta bőrükön érzik a szülők, akiknek gyermekei részesei az oktatási kísérletnek. Azt hiszem, helyesbítenem is kell, hisz itt nem kísérletről, hanem egy tizenöt éve vizsgált és minden kísérleti eredmény alapján megfelelőnek, hatékonynak tartott oktatási módszerről van szó. A NYIK a nyelvi, kommunikációs kísérletet jelenti, amit Zsolnai József oktatáspedagógus, főiskolai tanárom neve fémjelez.- Mi ennek a lényege?- Az, hogy nem különíti el az írást, az olvasást, a helyesírást, a nyelvtant a nyelvhasználati tevékenységek egészétől, hanem párhuzamosan fejleszti a nyelvi érintkezés minden fontos szóbeli és írásbeli tevékenységét. Nem feledkezve meg a szavak világán kívüli, de szervesen oda tartozó mimikáról és tekintetéről sem. Tantervűnk öt blokkba rendezi az anyagot: 1. olvasás-szövegfeldolgozás- önművelés, 2. írás-helyesírás-anya- nyelvismeret, 3. beszédművelés-kom- munikáció-illem, 4. irodalom, 5. fogalmazás. * A szőke, gyönyörű szemű kislány most nagyon boldog. Egy levegővétellel tizennyolcig tudott elszámolni. (Tessék megpróbálni, nem könnyű feladat.) Aztán a szójátékok következnek. A tanítónő - kedvenc óvónőmre emlékeztet - „vállald el-nem vállalom” játékot játszik a gyerekekkel. A gyorsan váltakozó felszólítások, feleletek között ember legyen a talpán, aki mindig helyesen válaszol. És a csöppnyi hétévesek, ember módjára állják a próbát. Még csak a magyaróra elején vagyunk, de a tempó olyan, hogy e sorok írója kapkodja a fejét, és nem biztos, hogy mindig helyesen válaszolna. *- Mikor először találkoztunk, kételkedve figyeltem a tanórákat, és magam sem voltam teljesen meggyőzve. Talán ezért húztam, halasztottam a riport megírását. Persze az újságíró hite mellékes, a várdombiakat, a gyerekek szüleit mennyire sikerült meggyőzni az eltelt másfél év alatt? - kérdezem Csizmazia Sándort.- Erre nehéz válaszolnom. Mert azokat a szülőket, akik eljöttek a nyílt napokon az óralátogatásokra, úgy érzem, meggyőztük. De akik nem tartják a kapcsolatot az iskolával, csak a gyerekek elbeszélése vagy a szóbeszéd alapján tájékozódnak - ezt is csak közvetve hallom vissza -, nem lelkesednek a kezdeményezésünkért.- A legtöbb ember azt várja az általános iskola alsó tagozatától, hogy írni, olvasni, számolni tanítsa meg a kisiskolásokat. Önök ezt másként, újszerűén és talán nem is mindig meggyőzően teszik. Csoda az ellenállás, a fenntartás?- Nem. De úgy gondolom, az eredményeink meggyőzik azokat, akik ma még fenntartással szemlélik a munkánkat. Ennek a módszernek be kell jönnie. Tizenöt éves kísérlet, laboratóriumi mérések sokasága van mögötte. Ha itt probléma lenne az oktatás eredményességében, az nem a program, hanem a pedagógus hibája.- Hogyan tudtak a pedagógusok váltani, átállni az új tanítási módszerre?- Voltak, akik a nyugalmukat, a megszokott, begyakorlott módszerek kényelmét féltették, de legalább annyian lelkesedtek az újért is. Ez a program, oktatási mód kihozza a tehetséget. Az igazán jó pedagógusok szárnyakat kaptak, számukra igazi, alkotó tevékenység lelt az oktatás. Élmény a tanítás, naponta újat hoz, naponta tanulnak és tanítanak. Igaz, sokkal több munkával, de megnyugtató, örömteli eredményeket tudnak produkálni. * „A villamos is aluszik, elpihen őszi levélen, álmában csönget egy picit, szunnyad az ág sűrűjében” - szavalja a tanárnő, Vad Istvánná, és a magasra lendülő kezek erdeje igazolja, hogy a kisdiákok máris felfedezték, hol a hiba. Aztán az egyik kisfiú idézi az eredeti József Attila-, illetve Weöres Sándor-ver- set. És folytatódnak a versek. Mint megtudtam, a másodikosok év végére húszhuszonöt verset tanulnak meg, nemcsak kívülről elmondani, hanem megfelelően hangsúlyozva, artikulálva előadni is. *- Hogy mi köze a sakknak a matematikához? - kérdez vissza Paszler József testnevelő tanár, mesterjelölt sakkozó az óra végén. - Nagyon sok közös vonás, a tanulók képességeit fejlesztő azonosság van. A kombinatorika, a valószínűségszámítás, a több lépcsőben való előre gondolkodás, a logika alapjait, az azokra való készséget észrevétlenül, játszva sajátítják el a gyerekek. * Az aulából hangos énekszó, majd táncoló lábak ütemes dobbanásai hallatszanak. Az apróságok Gacsályi Katalin irányításával néptáncot tanulnak. Körbe járva, táncolva sajátítják el az új dal szövegét, a néptánc alaplépéseit. Később, a szőnyegen ülve új dalt tanulnak. A tanárnő énekel, előbb bátortalanul, később egyre határozottabban kapcsolódnak be a gyerekek. Elbámészkodni, másra figyelni, játszani nincs idő. Hisz játék az egész óra! *- Az utóbbi időben, úgy hallom, nagy itt a vendégjárás... Csizmazia Sándor a naptárát lapozza:- Nagykanizsa, Látrány, Kiskunhalasró1 két iskola, Mesztegnyő, Kétújfalu, Pécs, Káptalanfa - sorolja a legutóbbi vendégeket.- Ez a sok látogató miért nem Törökbálintra, Zsolnai József iskolájába megy tapasztalatcserére?- Talán mert az kutatóhely. Mi követő iskolaként működünk, s mint ilyen azt bizonyítjuk, hogy ezt az oktatási programot egy falusi kis iskolában is el lehet végezni. Látogatóink jó része hasonló szociális körülmények között dolgozik. És talán az is közrejátszik, hogy Törökbálinton nem tudnak minden csoportot fogadni. Örülünk a vendégeknek, mert az óralátogatásokat követő beszélgetések számunkra is megnyugtatóan igazolják azt, amiben hiszünk, hogy ezzel a képességfejlesztő programmal jó úton járunk.- Tehát a jövőben is folytatják?- Azt hiszem, az előzőek megadták erre a választ. TAMÁSI JÁNOS Fotó: KAPFINGER ANDRÁS Szépen, magyarul... A sakk gondolkodni tanít Énekóra - egy kicsit másképp
