Tolna Megyei Népújság, 1988. december (38. évfolyam, 286-310. szám)

1988-12-24 / 306. szám

I. évfolyam, 1. szám

1988. december 24.

Falukép, önarckép Ozorán

Dombnak föl, völgynek le. A hosszú szoknyás csipkebokor, akárcsak egy fürkésző tekintetű öreganyó, szemmel tartja a vidéket és fülel. Vajon milyen hangokat hozhat Döbrentepusztáról, Cseresznyésről, Égettházpusztáról, Aladárpusztáról, Borzasról, Simontor- nyáról, Felsőrácegres felől, vagy a távoli Párizsból a kórót lengető csípős, téli szél?

Ozoráról, a domb tetejéről messzire látni.

„Ha nem visznek, vagy nem kényszerítenek már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság, és ijesztő idegenség volt nekem már a falu, Ozora is. A legnagyobb úti távolság természetesen ma is a Rácegres-Ozora közötti. Ennek szédületéből kapok ízelítőt valahányszor a körülmények még útra kényszerítenek” - írja naplójában Illyés Gyula 1946 novemberében.

Elment a hosszú útra a költő is, hátratett kézzel, lassú léptekkel ballaghat valahol az égi mezőkön, s ha erre jár, integet a vár fölött, a szőlőskertek mögött guggoló kopjafának. Látja a kis házakat, a nagy kerteket, a kutakat, kerítéseket, a kötélen lengő száradó ruhát, a lovaskocsikat, autókat, és a faluszéli házat, amint éppen zörgetjük az öreg vaskaput.

Ragaszkodom a szélső házhoz. Itt tájékozódik először a messziről jött idegen, megtudja hol jár, s mit láthat, kap egy pohár vizet, ha megszomjazott, mert az mindig jellemző, hogy kik is élnek a falu legelején.

Gazsó Jánosék barlanglakásban laknak. Az idős téesznyugdíjas, aki gyalogmunkás volt, s a legszebb kazlat rakta a faluban, alig hall, a felesége rosszul lát. Talán a kor, talán a körülmények. A barlangkonyha aprócska ajtóüvegén csak délfelé süt be a nap, s a villanyt nem égetik mert drága.

Asztal, gáztűzhely, vetett heverő, kredencek, lavór, szeneskályha, a tetején három kövér, lusta macska, s a két öreg - föléjük a fehérre meszelt boltív borul. Dél van és csönd, és ebédidő.- Rosszkor jöttünk? - kérdezem a kötényét simogató nénit.- A, dehogy! Soha. Gyúrtam egy kis tésztácskát, a kiskutyának pedig adtam egy kis kenyerecskét. Trombózisos a lábam, igy aztán elfeküdtem a fél napot. De főzök, mert enni kell, ha öreg is az ember. Krumplileves meg túrós tészta lesz az ebéd - mondja, majd közel hajol az urához, s megkérdezi:- Papa, akarsz beszélgetni?- Én már csak a hallóval beszélgetek. De azért beszélgethetünk...- Mi az amin a leggyakrabban szokott gondolkodni, min töri a fejét?- Megmondom én akkor is, ha holnapután jönnek értem a rendörök. Mert kérdem én, hol jár a fejük az ország vezetőinek, hogy ide jutottunk. Annyi mindenbe belefogtak, hogy eladósodtunk, eladták az országot, de nem tanultak belőle, folytatják most is. Csak itt fekicsgélek, nézem a plafont, s azt gondoltam ki, hogy két éven belül készülődjön az emberiség a végére, mert elszáll a békegalamb. Sok a háború, sok a viszálykodás. A Sióból kipusztultak a halak, elszáradnak a fák, sok az öngyilkos és sok a válás.

Fölborult az időjárás is. Azt kifundáltam én már, hogy miért. Az időjárás szabályozója a kozmikus térségben van. Na már most. Az űrhajók meg állandóan fönn vannak az égben és tönkreteszik a szabályozót. Miért nem vigyáznak jobban ránk az emberek?- Miért, magára mikor és ki vigyázott?- Soha senki. Ami az enyém, azt magam teremtettem meg. Ebben a házban 34 éve lakom, s a konyhában nappal is éjszaka van. Meleg meg száraz ez a konyha, az alját kátránypapírral fölterítettem. A pincém 25 méteres, a két szobát berendeztem, a gang végén kamrát rekesztettem. Megvagyunk arra a kis időre, ami még hátra van.- Nem gondoltak arra, hogy elköltözzenek?- Soha. Soha nem volt annyi pénzünk, hogy százezrekért házat vegyünk.- Tartalékolni tudtak valamennyi pénzt?- Ebből a kis nyugdíjból, kedves? Hogy gondolja? S a lányom is. Elment, Pestre költözött. Az unokámat meg még tovább vitte a sors: Amerikából jön haza néha. Olyankor mindig csirkegulyást kér, rétest sütünk neki, azt enne, semmi mást.- Mivel telik az idő az ilyen csendes téli napokon?- Pihenünk, eszünk, pihenünk, eszünk. Néha vesszökosárkákat fonok, csak úgy szórakozásból, nem pénzért. Énértem rajong az egész falu, mert kályhát is építek, meg kenyérsütő kemencét rakok. És kazlat. Te jó Isten!

A mama hozza a képet. Színes és kicsi, az egyik hatalmas kazal tetején aprócska pont: Gazsó János. Mielőtt nyugdíjba ment, az agronómus Barát György örök emlékbe levetette. Mert kazlat rakni nagy művészet, s ebben mester volt, utánozni senki sem tudta. Nem a közepét, hanem a szélét kell tiporni a kazalnak, úgy lesz szép, formás és tartós.- Meg is becsülnek még most is, pedig húsz éve mentem nyugdíjba. Erre megy az elnök meg az agronómus, lehúzzák a kocsi ablakát, kinyújtják a kezüket és integetnek. Hát meg szokták integetni a rossz embereket?

Nem, nem integetik meg, János bácsi. Aki rosszindulatú, magának való, bántja, nem segíti és szereti az embereket, attól nem fogadnak el vesszökosarat, pogácsaalmát, pohár bort, kézfogást és meleg emberi szót. Csak hát, tetszik tudni, jóságos és szeretetre méltó emberekkel mostanában kevesebbszer lehet találkozni. Mintha megfagyott volna a szívünk. A térben, ott, ahol az időjárásszabályozó működik, ott szökik, ott szalad ki a Földről az emberi melegség.

A falu központja, akár egy kicsi kis város. Templom, iskola, piactér, vendéglő, üzletsor. A vár, amit restaurálnak, s amelyben négy-öt év múlva múzeum lesz, kőtár, szálloda, és itt helyezik el az lllyés-hagyatékot is, most teljesen csöndes.

A 2300 lelkes község munkát tud adni az itt élőknek, sokan dolgoznak a téeszben, a Szikra Ruházati Szövetkezetben, az iskolában, a százötven ingázó Simontornyán, Pincehelyen és Tamásiban talált megélhetést. Ilyenkor télen itthon vannak a búcsús cigányok is, az udvarokon céllövöl- dés bódék, az agyonmázolt, szomorú szemű falovacskák és a ringlispíl-versenyautók fázósan várják a tavaszt. A kocsmában a kora délutáni órákban két asztalnál ülnek, a szivacsos arcú férfiak jambósapkájukat hátratolják, könyöküket magasba emelve öntik le torkukon a kólát és a korsó sört. Az óriási vas-műszaki boltban szól a magnó, a polcok majdnem üresek, a termetes eladó pedig zöld karácsonyfatartót kínál, amely praktikus szerkezet, tudniillik nyáron megfordítva kacsaitatóként is szolgál. A zöldséges panaszkodik: Pesten csak akkor kap déligyümölcsöt, ha húsz kiló citromot is vesz. Most szerencséje van, sikerült banánhoz jutnia. Éppen csomagolja, viszi Kecsegére. „Hadd egyenek banánt a pusztai gyerekek is!” - mondja vidáman, s odébb rakja az almaleves dobozokat. Lám, ez nem kell itt senkinek. Az ABC-ben se kenyér, se tej, ellenben szemben a piactér tíz méterre lévő téeszboltjában épp most érkezett a meleg kenyér, kuglóf. Két fázós néni kucorog: lesik, mikor érkezik meg a szemközti mészárszékbe a húsoskocsi.

A főtéren az orvosi rendelő zárva, de pillanatokon belül előkerül a falu orvosa, dr. Oláh József. Tiszta arcú, egyenes tekintetű ember, s a fertőtlenítő szagú rendelőbe invitál.- Milyen az ozorai emberek egészségi állapota most, 1988 telén?- A községben a szőlőtermesztés tudománya apáról fiúra szállt, s nemcsak termelik a bort, hanem szívesen meg is isszák. Errefelé tendál a kórkép is: gyakori a májelégtelenség és az alkoholos idegelfajulás. A faluban az egyik fiatalember már föl sem kel, a felesége a hátán viszi a mellékhelyiségbe. Szellemileg és fizikailag teljesen degradált, de bor nélkül már képtelen élni. Rengeteg az alkoholista, és még mentséget is találnak erre, mert „aki dolgozik, annak inni kell”. Nagyon nehezen hitték el például azt, hogy engem legfeljebb szörppel lehet megkínálni.- Mennyire tapasztalja a körorvos, hogy nagyon sokat dolgoznak, igen nehéz fizikai munkát végeznek faluhelyen az emberek?- A mozgásszervi megbetegedés, a csontok, az ízületek kopása mutatja, hogy bizony rendkívül sokat dolgoznak az itt élők. Nemcsak nyugdíj előtt, hanem utána is, mert kell a pénz a Pesten, Érden, Siófokon építkező gyerekeknek. Állatokat tartanak, bikát, disznót, a hízott kacsát és libát busszal viszik a pesti piacokra. Igénytelen és sokat dolgozó emberek élnek Ozorán. A fiatalok sportolnak, jobbára fociznak, olykor megmérem a vérnyomásukat, és az edző ehhez igazítja a terhelést.- A szívbetegek száma emelkedett-e az utóbbi években?- A keringési szervek megbetegedése nőtt: tíz éve 36-an szenvedtek tőle, ma 151 ozorai lakost kezelünk. Hozzátartozik a teljes képhez, hogy ma jobbak a diagnosztikai lehetőségek, s a betegeket hamar ki lehet szűrni. A daganatos betegek száma 4-ről 37-re szaporodott.- A mai napon hányán jártak a rendelőben?- Ötvenkilencen, de például hétfőn nyolcvanan. A hétfő mindig erős nap, sokan annyira elfáradnak a hét végén, hogy hétfőn nem tudnak dolgozni menni, az igazolásra pedig szükség van. Ha jönnek a rendelőbe az emberek, jó dolog, mert legalább látom, milyen az egészségük, ugyanakkor hátrány is, hisz nyolcvan-száz embert lelkiismeretesen nem lehet megvizsgálni.- Adnak magukra, tiszták a falusi emberek?- A fürdőszoba faluhelyen státusszimbólum lett. Az emberek rájöttek: fürödni jó, fürdeni kellemes, így aztán egyre kevesebb az elhanyagolt ember. Megmosakodva, illatosán jönnek ide hozzám, a rendelőbe.

A hídon, amely a Cinca-patakot íveli át, gumi- rádlis kézikocsit tol egy asszony. A patak. A Cinca. Illyés Gyula így énekelte meg: „Ez a patak olyan patak, / hogy nincsen is, ha nem dagad, / nem is folyik, úgy elalszik, / akkor van ha megharagszik.”

Békés, csöndes a patak most, túloldalán az iskolások a másnapi leckét tanulják. Néhány fölsőéves tanulóval a könyvtárban találkozunk. Szappanos József iskolaigazgató 25 éve tanít Ozorán, s az iskolából kikerült híres emberek közül a Katona Istvánt, a téesz elnökét, Barát Györgyöt, a termelési elnökhelyettest említi, a testvérpár Kókány Zoltánt és Jenőt, akik a pécsi tévénél dolgoznak, továbbá Nagy Györgyit, aki NB l-es szintre kézilab- dázta be magát.

Majd most, talán közületek valakire büszkék lesznek egykor. De előbb: kérdezz, felelek.- Mikor említik először Ozora nevét?- A pécsi püspökség levelében, 1009-ben - mondja Kovács Péter hetedikes.- Hogy hívták eredetileg Ozorai Pipót?- Scolari Fillipo - mondják kórusban.- Mikor épült a vár?- Valamikor az 1500-as években - mondja Végh György.- Csapó Vilmos hogyan tévesztette meg a szabadságharc idején az ellenséget?

Varga Ágnes felel: - Körbejárták a Kálvária-hegyet, mindig más ruhába öltöztek, tüzeket gyújtottak, hogy azt higgyék, sokan vannak.

Térjünk át a jelenbe!- Ki járt közületek a legmesszebb külföldön?- Én! - nyújtózkodik Kozma Krisztina. - Két hetet töltöttem a nyáron kiváló úttörő és tanulmányi munkámért Finnországban. Nagyon aranyosak voltak, állandóan a rokonságot emlegették. És rengeteg a hasonlóság: az a mondat például, hogy „Eleven hal úszik a víz alatt” finnül a megtévesztésig hasonló.- Szerettek itt élni Ozorán?- Igen, nagyon - mondják a gyerekek. Szeretünk itt, mert ez a szülőfalunk, ismerünk minden embert. Szép a vár, a környék, a dombok, minden és minden jó nekünk, ami itt van a mi falunkban.

A kilenc diákból öten tanulnak tovább középiskolában. Tóth Márta és Varga Agnes tanár, Kozma Krisztina orvos, Végh György tévészerelő szeretne lenni.

Vajon melyikük és mikor jut el innen a Kálváriadomb aljából Párizsba, hogy ugyanazt lássa, amit Illyés Gyula látott?

„Megálltunk a latin negyed legforgalmasabb sarkán, ahol minden második járókelő idegen. Végül már messziről, a járásáról is meg-meg- mondtuk, ki a magyar, vagyis ki töltötte ifjúságát, amikor a lélek formálódik, magyar földön: kit alakított az ottani nap, szél, búza és fájdalom olyanná, mint mi.

Nem volt nehéz egymásra ismernünk.”

D. VARGA MÁRTA Fotó: BAKÓ JENŐ