Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-15 / 272. szám

4 KÉPÚJSÁG 1988. november 15. Moziban Elég lett volna a zene Akkor kezdi igazán értékelni a gyanút­lan néző az oly gyakran szidott magyar filmipar alkotásait, ha egy olyan film, mint a Rocky Horror Picture Show vetíté­sére betéved. Bármennyire is keresgél­nénk ugyanis az elmúlt évek hazai vagy külföldi filmalkotásai között, nehezen ta­lálnánk ennél az amerikai filmnél rosz- szabbat. A laikus számára megfoghatatlan, hogy amikor annyi neves alkotás nem kerül levetítésre nálunk, akkor mi szük­ség van egy ilyen pocsék, ráadásul 14 évvel ezelőtti film forgalmazására. A történet - már ha ilyenről ez esetben egyáltalán beszélhetünk - magában fog­lal idegen bolygóról földünkre települt transzvesztita lények szexszeánszától kezdve a body-boulding izomzatú, szőke, vágyakat keltő óriási fiú mestersé­ges megalkotásáig mindenféle zagyva- ságot. Van ebben a filmben skót felföldet idé­ző ködgomolygásból felbukkanó kísér- tetkastély, púpos, rosszindulatú komor­nyikkal és frankensteini gonoszságé há­zigazdával, akinek arca pisze orrával, kiugró járomcsontjaival, kócos hajával, a népszerű amerikai rocksztár, Michael Jackson plasztikai sebészek által formált vonásait mintázza. Van varázslat, a vendégkoszorú oda- vissza kővé változtatása és a véletlenül a kastélyba tévedt ártatlan jegyespár meg­rontása a heteroszexuális házigazda ál­tal, akinek transzvesztita bájait hol feke­te csipkés női alsóneműben, hol pedig férfias bőrdzsekiben csodálhatja meg a naiv néző. A gonosz és „alkotása”, valamint a már korántsem ártatlan menyasszony Szemlélői lehetünk még a hűtőkamrá­ból kiszabadult motoros fenegyerek jég­csákánnyal való agyonütésének és va­csorára való feltálalásának. Számomra mindenesetre a film csúcs­pontját az jelentette, amikor az angolos kinézetű, komoly, megfontolt mozgássé­rült egyetemi tanár, a professzor, aki a „gonoszt” jött legyőzni, egy fergeteges rockszám alatt maga is dalra fakad és a tolókocsi takarója alól előkapott se­lyemharisnyába, női körömcipőbe bújta­tott állítólag béna lábaival vadul elkezdi verni a ritmust. Mert, hogy mindezen történések az amerikaiak által oly hőn szeretett musi­calbe vannak ágyazva. Egyébként, ha valami egyáltalán élvezhető ebben a film­ben, akkor az a zenéje, mert az igazán ki­tűnő. Mindössze azt nem érti az ember, hogy miért kellett ehhez egyáltalán egy filmet csinálni, mikor bőven elég lett vol­na a muzsika is egymagában. F. KOVÁTS ÉVA Fesztivál - félidőben (MUNKATÁRSUNK JELENTI) A vasárnapi bemutatókkal félidejéhez érkezett a XXVIII. miskolci tévéfesztivál. Az öt­venhat versenyfilmből a program szerint 13 megtekintése maradt a mai utolsó előtti napra, hogy végül holnap este a vetítések színhelyén, a Rónai Sándor Művelődési Központban megtartott záróünnepségen 18 díj találjon gazdára. A sok és sokféle elis­merés a tévés produkciók műfaji sokszínűségéhez alkalmazkodik, mégis úgy tűnik, hogy a teljesítmények nagyvonalúbb, kevésbé heterogén rangsorolása szerencsé­sebb lett volna. A filmek döntő többsége hazai valóságunk, e valóságról való gondolkodásunk do- kumentarista feltárására törekszik. Az érdeklődés és a versenyművek színvonala is hullámzó, tehát félidőben ami az alkotások és a közönség találkozását illeti, az állás egyelőre döntetlen. A tegnap délelőtt és ma folytatódó szakmai vita alapján már a zsűri értékelő szempontjaiból is sokat megtudhatunk. A konzultáción Andics Jenő, az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetője, dr. Kéri László szocioló­gus, Szabó István Kossuth- és Oscar-díjas filmrendező és dr. Sólyom László jogász- professzor tart vitaindító előadást, a beszélgetést Győrffy Miklós vezeti. Kétségtelen tény, hogy az idei fesztivál a korábbiaknál markánsabban törekszik a tévés műfajok erényeinek érvényesítésére, ugyanakkor a műsor születésével, a kame­rák mögötti munkával is igyekeznek megismertetni a nézőket. Ennek jegyében várta az érkező vendégeket, stúdiómunkát bemutató fotókiállítás, eszerint rendezték be a mű­velődési ház szinpadterét, s részben ezt szolgálja az élő közvetítések, szolgáltató mű­sorok megnövekedett szerepe is, amelyben a Miskolg Városi Televízió kitűnő partner­nek bizonyul.-br­Hangverseny Maros Éva és Geiger György Szekszárdon Rádió Erdőkerülés Ismét kivételes eseménnyel szolgált a Művészetek Háza a szekszárdi és Szek- szárd környéki zeneszerető közönség­nek. A két, országosan is elsőrangú mű­vész Maros Éva és Geiger György pro­dukciója egyedülálló, nem sorolható a szokványos kamarazenei összeállítások közé. A trombita-hárfa kettős más művészek által nemigen járt és nem is keresett út. Talán azért nem, mert a trombita har- sánysága nehezen egyeztethető a hárfa finom hangjával, talán ezért nem, mert a két hangszernek közös irodalma nincs, sak adaptált művek játszhatók, mint jelen esetben is; vagy talán azért, mert a hárfá- sok száma csupán töredéke a trombitá­sokénak... Nos, ez esetben úgy tűnik, hogy a két nagyszerű művész merész próbálkozá­sával nemcsak szembenézett, hanem a legnagyobb szinten meg is oldotta eme problémákat. Ugyanis a trombita hangja egyáltalán nem volt harsány a hárfáéhoz képest, sőt nagyon jól illeszkedett hozzá; a közös műsort is nagyszerűen állították össze és a „statisztika” is megfelelő volt, mivel egy trombitásra jutott egy hárfás... A nyitó darab Bach: 147. kantátája gyönyörű koráljának megszólalása a kö­zönség számára valamiféle varázs kezdetét jelentette, ami egészen a kon­certvégéig - sokunknál még utána is tar­tott. Geiger György hangszerének elsőszá­mú művésze, a technikailag-zeneileg elérhető maximum birtokosa. Műsorá­nak kiemelkedő számai, Händel: Ária vál­tozatokkal, Greensleaves-variációk és Rimszkij-Korszakov Dongó-ja. Maros Éva a mai hárfásgeneráció él­vonalbeli képviselője, mint kamaramu­zsikus és mint szólista és kitűnő. Kiemel­kedő produkciót nyújtott édesapjának, Maros Rudolfnak Szvit hárfán cimű mű­vében és Debussy II. Arabeszkjé-ben. Maros Éva és Geiger György műsorát szívesen látnám viszont a hanglemezbol­tok kirakataiban egy CY-lemez borítóján. Hasonlóan a Művészetek Háza-beli kon­certhez, sok embernek jelenthetne örö­möt és egyedülálló élményt ez a ritka szép produkció. PECZE ISTVÁN Nem tudom hirtelenjében, hogy hány madárfajta pusztul ki évente a Földün­kön. Csak azt tudom, az utóbbi évtize­dekben felgyorsult ez a folyamat. A rova­rok tűnnek a legszívósabb túlélőknek, bár köztük is vannak pusztuló fajok, míg mások - mondjuk egy-egy darázs- vagy hangyaféle - egyszeriben csak mérté­ken felül és veszélyesen elszaporodik. A tápláléklánc erőszakos megszakadá­sát, a savas esők hatását, a természet néhol katasztrofálisan fölbellint egyen­súlyát jelzik. S míg egy kényelmes fotelben, szak­könyveket forgatva a földi légkört bom­bázó vegyi anyagok, gőzök és gázok és egyebek tragédiával fenyegető jelenlé­tén meditálunk, addig valahol valakik - félő, hogy egyre kevesebben - ismét el­látják a szükséges takarmánnyal az erdei etetőket, vigyázzák fáit, figyelik, irányít­ják az életét. A természet élniakarásának mindennapi üzeneteit megtanulni ma már mintha egyre kivételesebb hivatás lenne. Balogh István, a szombat reggeli „Ta­lálkozások” című rovat riportere termé­szetféltő szeretettel választ beszélgető- partnerül erdőlakó embereket. Azzal a meggyőződéssel, hogy az erdő és a ter­mészettel összeláncoló hivatás nemcsak a romantikusnak ítélt, ostobán lebecsült hanem valódi örömök forrása is. Először egy családot kérdez, két generáció egy- egy képviselőjét, majd egy erdőlakók közt is különcöt, aki nem rest a szó szo­ros értelmében vaddisznókkal familiáris közelségben meglesni az erdő állatai­nak, növényeinek színvilágát. Merthogy festő. Ezt a fajta riporteri búvármunkát, a „Ta­lálkozás” tartalmát igencsak leegyszerű­sítve két körülmény minősítheti: vagy a ri­portalany személye, vagy helyzetének különössége. Néha a kettő szerencsé­sen kapcsolódik össze. Balogh István a nehezebb, egyszersmind a mélyebbre ható és hatoló formával indít, a hétközna­pival. A Papp család dolgos férfiemberei hűséggel szeretik az erdőt, úgy élnek benne és vele, hogy a csodálkozásra képes áhitat sem hiányzik belőlük. Egy romantika és pátosz nélküli, csendes el- ragadtatottság ez. Ezután szólaltatta meg a festőt, aki a maga igazán ritka, már-már a hóbortig makacs módszerével egyedi tünemény, kuriózum - igazabb, embe­ribb, példaadóbb üzenetnek, életesebb párbeszédnek mégis az előzőt tarthattuk. Az empátia oly nyilvánvaló jelét pe­dig a tapintattal közbekérdező riporter háttérben maradása jelentette. Talán is­meri az erdőlakók titkát. . Tévénapló Nagyon sejtelmes történet Ha nekem szállodám lenne egy erdő mélyén, nyilván óvatos lennék az egyetlen vendéggel, akiből semmi jót nem lehet kinézni. Ha viszont az autós hölgy helyé­ben lennék, nem venném fel a rámenős stopost, inkább azon gondolkoznék, hogy jobb, ha nem megyek be a titokzatos szállodába. Ám egy bűnügyi történetben a lélektani megfontolásnak kevesebb a szerepe, mint az írói kényszernek, a szerző tehát, bizonyos Richard Harris - van-e ki e nevet ismeri? - szuverén úr, azt tesz a hősével, amit akar. Szóval, ha én szállodás lennék egy erdő mélyén, gyanúsnak tartanám az egyéb­ként jelentéktelen hölgyvendéget, ha viszont én írtam volna „A vendég kockázata” című történetet, nem lennék ennyire szűkkeblű, az ártatlan nézővel legalább sej­tetném, hogy nem kell bedőlnie a sok titokzatosságnak, mert az egész ügy nem olyan csavaros, mint amilyennek látszik, a behorpasztott autó, a vinnyogó nyúl csak arra jó, hogy eltereljük a figyelmet, Darbon úr csak cselből indul éjszakai vadászat­ra, a feleségét egyébként is meg fogjuk égetni, nemsokára ég a kunyhó, ropog a nád, meg lesz mutatva, meg lesz magyarázva, hogy a régi mutatványosok kedvelt fordulatát idézzük, tehát felesleges ez a sok faxni. No de már több szó esett erről a filmről, ami műfaji meghatározása szerint bűn­ügyi játék, mint amennyit érdemel. A sovány történet azonban Várkonyi Gábor for­gatókönyvében és rendezésében olyan körítést kap, mint egy középkori miszté­riumjáték, s ezzel elveszíti azt a kevés érdekességet is, ami az eredetiben talán meglelhető, s amit láthatunk, fáradt, unalmas, amiért fölösleges volt külhoni szerep­lőket mozgósítani. Szót sem érdemelne az egész, a jelenség azonban mégis csak elgondolkoztató. Jelenleg két bűnügyi sorozat megy a tévében, ezen kívül is része­sülünk hasonlóban, a külföldi kínálat feltehetően kimeríthetetlen, az ehhez hasonló gyenge munkákból pedig fölösen is van. Kérdés, hogy valóban elementáris össz­népi szükségletet elégít-e ki ez a krimiáradat, vagy inkább egy elképzelt nézői igényhez és színvonalhoz ragaszkodik a műsorszerkesztés? S ha így is lenne, ami nem egészen biztos, szükséges-e ily sok embert munkába állítani az eleve kétsé­ges eredményért? Mert a fordítótól kezdve az író-rendezőn át a fodrászig nagyon sokan serénykedtek, amíg ez a film elkészült, s nyilván mélyen kellett a zsebbe nyúl­ni, mert a rossz produkció is annyiba kerül, mint a jó. Ha csak a gazdasági oldalát nézzük, biztosan rossz üzlet. De a művészetben van vagy kellene lennie más szem­pontnak is. Hajnali háztetők Ottlik Géza kitűnő író, munkásságát bizonyos legenda is övezi, regénye, az Is­kola a határon minden bizonnyal maradandó alkotás. A Hajnali háztetők egyik forrá­sa a regény, a többit Ottlik egyéb írásaiból válogatta össze maga a szerző, aki a ren­dező Dömölky Jánosban talált szerzőtársra. Annak idején nagy várakozás előzte meg a filmet, nem alaptalanul, mert minden adva van a sikerhez, Ottlik hatásos tör­téneteit ugyanis kitűnő színészek jelenítik meg, mint Udvaros Dorottya, Takács Ka­talin, Haumann Péter, Cserhalmi György, Andorai Péter. A siker elmaradt az előzetes várakozás mögött, az irodalmi szöveg a filmen elhal­ványodik, elveszíti belső izzását, feszültségét. Az egymást sűrűn váltó képek ne­hezen állnak egybe, a történet szála a látvány fölött lebeg, s az, amit a rendező na­gyon szépre akart csinálni, csak részleteiben hat, mert az egészből hiányzik a kom­pozíció egysége. A néző csak néző és nem résztvevő, látja, ami történik, de nincs az események sodrában, a jelképek elmosódottak, folyton azt sejtetve, hogy sokkal többről van szó, mint ami előttünk megjelenik. Az Ottlik-mű más is, több is. Magában hordja a nagy filmalkotás lehetőségét, ami itt csak néhány részletben villan fel. Csak sajnálni tudjuk. Cs. L neplő közönség. Napjaink politikai eseményeinek aktuális kérdéssorát veti föl Sütő András színműve: ha vala­ki elhagyta a szülői házat, van-e re­mény a visszatérésre? Az öröm, vagy jajkiáltás egyetlen hangos szavával va­lóban megindulhat a mindenkit fenye­gető lavina? Akit betemetett a hó, feltá­maszthatja-e évek múlva a szerelem? Talán nem erőszakolt összefüggést keresni Magyar Művészetért alapít­vány díjazottjainak sorsvállalása és Sütő András színpadi játéka között. Az alkotók életútját követve az előbbiek­ben feltett kérdések is választ kapnak. Térjünk azonban vissza a mi kérdé­sünkhöz: a magyar művészetért most? Ilyen helyzetben? Nem volt ez ilyen írásjelű felvetés az említett hetilap szerkesztőségében, amikor megszü­letett az ötlet: legyenek támogatói a magyar művészetnek. Lemondtak autóról, autózásról, ma­guk takarítják a szerkesztőséget és így lett tőkéjük, amit a már ismert célra használnak fel. Ilyen egyszerű volna? Ennyit tehet egy kis közösség a jö­vőért? Akkor talán mégsem jött el az idő, amit Illyés Gyula úgy jelzett, hogy akkor „bátrabb dolog lesz emlékezni, mint tervezni”. Advent közeleg ismét. A várakozás ideje. Ez nem jelenthet tétlen, cselek­vést mellőző álldogálást. Belső tervek­re, hitre van -szüksége munkásnak, művésznek, hogy szülőhazájában kiálthasson nem jajt, de örömöt. Hány olyan kollektíva van hazánkban, mint a Magyar Ifjúság szerkesztősége? Hitem szerint, most számtalan sok nyújthatna kezet. Hozzájuk szól a jegyzet! Ha akad kö­zösség, ahol hajlandók lemondani va­lamiről, valamiért, akkor legyen az a valamiért a kultúra. Azt a kis csoportot közvetlenül érintő, a környezet kultúrá­ja, a munkájáé, vagy legyen az egy amatőr művészeti csoport, amiért ér­demes áldozatot vállalni. Aki eggyel te­szi meg a jót - bármilyen kicsi is lehet - az érinti a nagy egészet. Ne kérdezzék, mikor tegyék ezt. Most ...és minden időben! DECSI KISS JANOS A magyar művészetért most? Az emberek mindig dolgoztak, dol­goznak és dolgozni fognak. A művé­szek is. Teszik, amit tenniük kell, hitük, tehetségük, vállalkozásuk, reményeik szerint. Az igazak nem azért, hogy elis­merjék. Dolgoznak. Egyik úgy, hogy több év­tizedes Írói munkássága során mindig olyan témafelvetéssel, problematiká­val él, hogy az a társadalmi valóság mélyére hasson. Másik a költészetével ápol és összeköt hagyományost és korszerűnek mondott versezetet. Har­madik a népzene, a népművészet ügyét szolgálja. Akad, aki a film nyel­vén, annak segítségével fedezi fel a magyarságot, Magyarországot. Megint mások a színházi kultúrába hoznak új hangot a népi örökségre. Folytathatnánk festők, szobrászok, táncosok, muzsikások, színészek tel­jesítményeit, melyet mérlegelt, értékelt és díjazott a Magyar Ifjúság, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség köz­ponti lapja és annak alapítványáért fe­lelős kuratórium. A díjak ünnepélyes átadásáról a televízióból és lapunkon keresztül is tájékozódhatott az érdek­lődő. E néhány soros jegyzet, a Nemzeti Színház-beli ünnepség kapcsán, most csupán a példa követésére hívja fel a figyelmet. A címben feltett kérdésre ad ez igenlő választ. A most kitüntetett művészek névsora is jelzője az alapítvány szándékának. Alkotásaikkal ők azok, illetve - a posz­tumusz díjasok esetében - voltak azok, akik munkásságuk során a ma­gyar identitás, azonosságtudat mindig is jelen volt, hatott. Nem véletlen, hogy a jutalom átadásának helyszíne a Nemzeti Színház volt és az sem, hogy Sütő András: Advent a Hargitán cimű drámáját tekinthette meg utána az ün-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents