Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-15 / 272. szám

1988. november 15. NÉPÚJSÁG 5 Mit kíván a magyar nemzet? Ne tessék megijedni, se negyvennyolcas, se ötvenhatos programmal nem kívánok előállni. Csupán kérdezek, amiként a címben ezt megtettem. Kérdezek, mert manapság - úgy tűnik - inkább csak kérdezni érdemes, s legföljebb önmagának tud, ha tud válaszolni az em­ber. Amennyiben önmagának van válasza legalább arra a kér­désre, hogy ugyan már mit akarunk, s egyáltalán akarunk-e va­lamit? Vagy a mindent megkérdőjelezés, a mindent kétségbe vonás, a semmivel egyet nem értés - jöjjön az „balról”, jöjjön akár „jobbról", vagy jöjjön akárhonnan - lett most már divat, sőt gyakorlat? így is el tudom képzelni, no de akkor óhatatlanul megjelenik az aggodalom: mifelé haladunk? A demokratikus szocializmusba, mert akkor vitám et sanguinem, sőt avenam is; ha egyesek a mai nehéz helyzetet az anarchiába torkolláshoz vezető útnak fogják föl, akkor se életemet, se véremet, se zabo­mat, de még a leghalványabb asszisztálásomat se. Néha negyvenöt táján érzem magam, amikor egyre-másra alakultak szervezetek, társulatok, egyesületek, gyülekezetek, majd pártok is - számukat jószerivel ma már tudni se lehet. Leg­többjüket önös, egyéni, vagy csoportérdek hozta létre, aztán szerepeltek, ahogy tudtak. Nem emlékszem egyetlen csoportra, csoportosulásra sem, amelynek frazeológiájában nem a nemzet üdve szerepelt volna. Persze, hogy akár az üdvöt, akár a nemzetet ki hogyan fogta föl, az már más kérdés. Szemrehányás szemrehányást ér. Kérem tisztelettel, a politi­ka az nem valami ájtatos tevékenység - persze a tisztességte­lenségtől, pláne a gyilkosságoktól a legteljesebben elhatárolom magam, amiként a talpnyalástól és a későbbi önigazolástól nem kevésbé -, s higgyék el, minden politikai csoportosulás ha­talomra tör. így volt ez a múltban - régmúltban és közelmúltban - így van ma is és igy lesz örökkön örökké. No de akkor most milyen jogon és erkölcsi alapon kéri szá­mon bárki - márpedig számonkérik -, hogy a kommunisták és a szociáldemokraták hatalomra törtek? Törtek, törtünk. A meg­szerzett hatalommal azonban egyesek és sokasok visszaéltek, igy igaz. A történelem elsöpörte őket. Soha viszontlátni nem kí­vánom egyikőjüket sem. Sem a legfőbbet, akitől minden kiin­dult, sem a másod- és harmadhegedűsöket. Szívesen viszont­látom azt a volt ÁVH-st, aki ember tudott maradni az emberte­lenségben. Barátom a volt kisgazda, akivel akkor bizony szem­benéztünk. Ma is „szembenézünk”, mivel ő a völgy egyik, én a másik oldalán művelem parcellámat. Nyugdíjasok vagyunk mindketten. Újságot újabban ritkán írok, annál többet olvasok. így hát tájé­kozódásom nem mondható hiányosnak, bár a mindennapos pletykáktól igyekszem távoltartani magamat. Egy biztos, annyi nyilatkozatot, deklarációt, állásfoglalást - elvit és nem elvit -, annyi vélekedést és elkötelező megnyilatko­zást meg nem értem negyvenöt és ötvenhat óta, mint manap­ság. Hanem engedtessék meg nekem kimondanom, most épp olyan kába vagyok, mint voltam sokszor, annak idején. Beszé­lünk, beszélünk, de nem mondunk semmit. Kezdő újságíró voltam a negyvenes évek legelején. Koalíciós világ volt még akkortájt. Egy másik párti képviselőjelölt tartott beszédet a megyeszékhelyen, amit én ifjú kommunista újdon­dász-jelölt így aposztrofáltam: D. J. másfél órát beszélt és nem mondott semmit. Ezzel azt hiszem, mondtam valamit - még akkor is ha saját párti főnökeim iszonyú módon letoltak miatta. No de mondani kell. Mondunk, mondunk, mondunk - mostanság is. Aztán közben mit teszünk? Márpedig tettek nélkül nem lesz belőlünk semmi. Ha irodalmi ismereteim nem csalnak, Goethétől származik a mondás: kezdetben volt a tett. Madáchnál található az a mon­dat, hogy a tett halála az okoskodás. Nem vagyok klasszikus, nem is leszek soha, hanem hadd hir­dessem fennen: Cselekvést, cselekvéseket kíván a magyar nemzet. Okoskodni, polemizálni, játszani az agyamat buta fejemmel én is tudom, hanem jól cselekedni az okos emberekre vár. Becsszóra nem alapitok egyesületet ennek véghezvitélére, mert hiszem, ezer egyesületi okoskodásnál is többet ér a nem­zetnek a határozott, jól megalapozott cselekvés. Nem okoskodást, cselekvést vár a magyar nemzet. LETENYEI GYÖRGY Hajógyár RT Balatonfüreden Több önállósodási kísérlet után mintegy 300 millió forintos tőkével megalakult a Balatonfüredi Hajógyár Részvény Társaság. Az önálló gazdálkodás első évében - 1989-ben - megszüntetik a kapacitás 40 százalékát lekötő szocalista export­ot, ugyanakkor a tőkésexportot a jelenlegi többszörösére, az egy főre jutó ter­melési értéket pedig 12 százalékkal tervezik növelni.----------- nikó és Pisti két fontos hírrel A zörget rám vasárnap reg­gel. Van a hűtőjükben egy kövér kacsa, ami arra vár, hogy elhozzam tőlük, a má- _______ sik meg az, hogy jövő szom­baton szedjük a hibridet a mamáéknál. A kacsát természetesen a mama küldte faluról, aki a gyerekek nagymamája, nekem pedig néném. Már a múltkor is hibrideztünk náluk, megfosztottunk egy nagy pótkocsi kukoricát, mégpedig a faluvégi major udvarán. Piros csőt is ta­láltunk, de nem úgy voltunk vele, mint Arany János Tengeri-hántás című bal­ladájának szereplői, hogy „Ki először piros csőt lel, Lakodalma lesz az ősz- szel”, egyáltalán nem örültünk a kirívó kukoricának, mérgesen félredobtuk. Ha a többi között maradna, mint idegen fajta, akkor nem veszi át a külföldi cég a hibridkukorica-vetőmagot. C satlakozom Anikóhoz és Pistihez, indulunkföl a hegyre, hozzájuk. Atizen- egy éves kislány sem mondható nyisz- lett teremtésnek, de Pisti valóságos óriás. Még csak második osztályos kő­művestanuló és már jócskán a szülei fölé nőtt. Nem falánk, sőt újabban nem is vacsorázik, hogy ne hízzon, de azért megnézi, mit tesznek a tányérjába. Mondja is útközben:- Szuperkaja lesz szombaton. Ha­lászlé és sült liba. A mama három libát vág. Nagy dolog a hibridezés, kell a jó koszt. Nehéz lenne összeszámolni, mennyit dolgozott már a família a két nagy tábla kukoricában tavasz óta, hét­köznap és szombaton és vasárnap, de még esténként is, mert nemcsak a ter­vezett munkák voltak az idén, hanem „kirohanósak” is. Mindig rohanni kellett a kukoricaföldre, amikor futótűzként terjedt a faluban a hír, illetve utasítás, hogy megint kell fattyazni, vagy megint kell idegenelni, vagy megint kell címe­rezni, mert a szúrópróbaszerű ellenőr­zéseken valahol kifogásolnivalót talál­tak. De kapálni is kellett több esetben, még ha futólépésben csapkodva is, mi­velhogy ebben az őrült nagy száraz­ságban egyes gyomok fütyültek a vegyszeres gyomirtásra. Szóval gyerünk, rohanjunk tavasztól őszig, pedig ez csak afféle mellékes munka, bármennyire hivatalos. Végre kell hajtani a rettenetesen szigorú elő­írásokat, mert a hibridben pénz van. Ta­lán még az idén is sikerül valamennyire, bár ez a hülye időjárás mintha be akar­ná bizonyítani, hogy tehettek amit akar­tok, úgyis csak annyi jut, amennyit az isten ád. Augusztusban már azt hitték az emberek, hogy egy szem kukorica nem lesz az idén. Aztán mégis csak szedni kell, vagy fosztani, mégpedig csapatostól, nagy erővel, mint máskor. Készültem tehát a kukoricaszedésre testben és lélekben. Megjött a hatalmas áztató eső, ami­nek júliusban kellett volna megjönni. De mindjárt érkezett az üzenet is, hogy feltétlenül menjünk, ha nem is lehet ku­koricát szedni, mert vendégeskedni azért lehet. Úgy okoskodtam, Szek- szárdon még sétálni sem tudunk a sze­les esőben, nemhogy kirándulni, vi­szont a kukoricás faluban olyan ház­nál várnak bennünket, amelynek nyitott folyosóján futóversenyt rendezhetnék a gyerekeimmel. A hatalmas, hosszú, igen régi, vert falú házat gyönyörűen felújították, aláfalazták és szigetelték, belül modernné formálták. Többéves munkával, kölcsönökkel, családi ösz- szefogással. Szombaton reggel elutaztunk. A ven­dégség még nagyobb, mint amire szá­mítottunk, mert Lajosék is megérkeztek, mégpedig két óriási ponttyal. Halászlé és töltött csirke lesz az ebéd. A libák egyelőre kénytelenek tovább hízni. A háziasszony őstehetség a sza­kácsművészetben. Valamikor, a háború utolsó éveiben és a felszabadulás után is rövid ideig, fiatal parasztlányként főszakács volt gazdag pesti „úriház- nál”, ahol nagy vacsorákat rendeztek harminc-negyven „előkelőség” meghí­vásával. Rózsi végigszakácskodta és végigkapálta az életét, de még mindig szeret főzni, bár közelebb jár a hetven­hez, mint a hatvanhoz, s annyit gyötrik különböző nyavalyák, hogy az orvos­nak adott „paraszolvenciás” tyúkokból, tojásból, meg a hozzá való százasokból kisebb vagyont gyűjthetett volna tíz-ti­zenöt év alatt. Ezt persze nem mondja, ő csak azt teszi, ami szokássá, szüksé­gessé vált a mai világban. Rajta kívül a nagy házban csak Gyuri, a legkisebb gyereke lakik, a négy gye­rek közül az egyetlen fiú. Korát tekintve a legkisebb - harmincéves -, egyéb­ként fanyüvő termetű. Traktorvezető a tsz-ben és bizony szüksége van az ere­jére. A telet kivéve dolgoznia kell a leg­több szombaton, sőt vasárnap is. őrá mindig számítanak, mert még nőtlen, mert szorgalmas és jó szakember, mert nem részeges, mert a gépet rendbe teszi munka után. A múltkor másik gép­re kellett ülnie és megdöbbenve, de szerencsére még időben észrevette, hogy a tisztelt kolléga traktorának nincs fékje. Szóval Gyuri vállalja a soha véget nem érő robotolást, azóta is, hogy a hétvégi pótléknak, a jobb keresetnek tulajdonképpen befellegzett. Pedig ott­hon is van tennivaló bőven. Anyadisz­nókat tartanak, a szaporulatot meghiz­lalják és a kertjük hatalmas. Ebben a kutyaszorítóban Gyuri úgy boldogul, hogy mindig nagyon korán kel és leg­többször estefelé is dolgozik, amikor sokan már csak söröznek. Persze idős édesanyja sem csupán ebédfőzéssel, vásárlással, mosással, takarítással és kerti munkával foglalkozik, hanem a jó­szág ellátásából is sokat vállal. Nincs más választásuk, mert törleszteni kell a ház korszerűsítésére fölvett kölcsönö­ket, közben új ólakat, garázst kellett építeni és az öreg Trabant kicserélése is esedékes. Az ebédnél kilencen ülünk asztalhoz. Nem gond a létszám, az ebédlő tágas. Összetoltunk két asztalt. Januárban a disznótoros vacsorán tizenöten vol­tunk. Ez a mostani kilenc: Mama és Gyuri, Lajosék négyen és mi hárman. Lajos ugyancsak traktoros és abban is hasonlít a munkája Gyuriéhoz, hogy megállás nélkül hajtja a gépet, de nem tsz-ben, hanem állami gazdaságban. A rendes műszakra rátesz még felet, vagy akár egészet is. Végigszánt egy nappalt meg egy éjszakát. Élvezettel, enyhe di­csekvéssel sorolja megint, hogy meny­nyit dolgozott. Nem tetszik nekem ez a dolog:- Biztos, hogy jól bírod a hajszát? Nem kellene többet pihenni?- Bírom. Az asszony megrakja a hű­tőtáskát, az mindig ott van mellettem a fülkében. Menet közben eszek. A fül­ke meg tűrhető. Légkondicionált.- Nem is állsz le pihenni?- Nem nagyon. Felesége erős hangsúllyal közbe­szól:- Literszámra issza a kávét, termosz­ból. Lajos mosolyog.- Legénykoromban is hajtottam. Rengeteg pénzt kerestem maszek munkákkal, mint asztalos. Csak az a pénz lenne meg most! Egyre több panaszt hallok tőlük. En­nivalóra persze sok elmegy, még így is, hogy van kertjük, nevelnek disznót, ba­romfit. Gimnazista fiuk, Lali, akinek az a legnagyobb álma, hogy Afrikába eljus­son, egyelőre csak a negyvenvala- hányezer forintos színes tévéjükön nézhet afrikai tájakat. Az eső elállt, kitisztult az ég, de kuko­ricaszedésre gondolni sem lehet, nyak­ig sáros a föld. Készülődni kellene a hazautazáshoz. Néném lebeszél róla:- Miért mennétek el? Nem jobb itt? A holnapi ebédrevaló is a hűtőben van. Csirkepörkölt lesz, úgy, ahogyan ti sze­retitek. A fiúk az udvaron kerékpároznak. Lejtős udvar és feltöltötték salakkal, kő­törmelékkel, gyorsan szikkad. A két ke­rékpár megállás nélkül rajzolja a hosz- szan elnyújtott köröket.- Papa! Száz kört megyünk! - kiáltja boldogan Gergő. Maradunk a kukoricás faluban. Korán reggel arra ébredek, hogy ki­abál valaki - később megtudom: a bri­gádvezető - „Gyuri, menni kell kukori­cát hordani, megindulnak a csőtörők!” Töprengek. Hogyhogy megindul­nak? A mély sárban? Már légpárnás csőtörők is vannak? A föld fölött lebeg­ve vágják a kukoricát? Fölkapkodom a ruhámat, megyek a konyhába. Néném majdnem sírva mél­tatlankodik.- Nincs egy szabad vasárnapja en­nek a gyereknek. A brigádvezető csak beállít, hogy gyerünk. Ennyi az egész. Hogy itthon mi mindent kellene csinálni, legalább vasárnap, az senkit nem érde­kel. De van olyan vezető a tsz-ben, aki munkaidőben építgette a házát, a leg­nagyobb dologidőben is... Gyuri nemsokára visszaérkezik Tra­bantjával a géptelepről.- Mi a helyzet? Miféle kukoricát akar­nak veled fuvaroztatni?- Az a helyzet, hogy üzentek a vető­magos gazdaságtól, amelyiknek a hib­ridet termeljük, sürgősen szedni kell a kukoricát, ezért megyek majd hordani. De nem kézi szedés lesz, hanem csőtö- rőket küldtek. A magasabb területeken, úgy látszik már megszikkadt annyira, hogy elboldogul a gép. Nem most állok munkába, majd szólnak, ha mennem kell... Addig viszont végig kellene fésül­ni a mi kukoricánkat, mert még mindig van benne idegen. Most mindenkit erre mozgósítottak megint. Segítesz?- Ha nem ragadunk bele a sárba, megcsináljuk. Adj egy pár gumicsiz­mát! Hibrides vasárnap Meleg zokni, csizma, munkásruha, továbbá olyan zsákok, amelyeket Gyuri célszerűen fölmadzagoz, hogy kereszt­be tudjuk vetni a nyakunkba akasztva. Ezekbe rakjuk majd a letört piros kuko­ricacsöveket. Igazi szép vasárnap, ragyogó napsü­tés. Mindenki siet, csúszkál a sáros dű- lőutakon, megy a zsákokkal. Mi csak ketten vagyunk, tehát feltétlenül hajráz­nunk kell, mert Gyurit bármikor szólít­hatják a fuvarba. A terület nagy, mégis meg kellene csinálnunk ezt a különle­ges munkát most azonnal, hiszen enél- kül a termés betakaríthatatlan, értékte­len. Persze nem lett volna itt semmi gond, semmi hajrázás, kapkodás, ha az eredeti terv szerint, kézzel történik a teljes szedés. Akkor munka közben egyszerűen félreteszi minden kukori­caszedő ember a jól megkülönböztet­hető idegen csöveket. Most viszont szemfájdító és idegesítő a lecke. Egyforma minden kukoricale­vél és egyforma minden, még csuhéval betakart cső. Melyiket törjük le, melyik az idegen? Gyuri megmagyarázza:- Az idegen fajtának egy kicsit maga­sabb a szára és a cső végén a bajusz hosszabb. Nézem a szárakat, nézem a bajuszo­kat. Igen, van eltérés, csakhoy egy vihar jól megdöntögette, csavargatta a kuko­ricát, így hát a magasabb sem mindig magasabb, a bajuszka pedig úgy elszá­radt, megsilányult már, hogy nem kia­bál, én vagyok ám a kidobnivaló... A biztonság kedvéért sokkal több cső vé­gét kibontjuk, mint amennyit végül is le kell törnünk.- Én már nem is hiszem, hogy valahol nem szándékosan keverték bele a ve­tőmagba ezt a sok másfajtát! - mondja mérgesen Gyuri. - Hónapok óta kínló­dunk vele, hogy megtisztítsuk és még mindig nem kész. De ha a jövedelem­mel is pórul járunk, jövőre egy szál hib­ridet nem vállalok művelésre! iporjuk a sarat, kapkodjuk a fejünket jobbra-balra, mert két-két sort viszünk, más­képpen nem is lehetne csi­nálni, tépjük, törjük. Cipel­jük a terhet. Erőlködünk. Magamban már szinte képtelenségnek tartom ezt az egész munkát. Hajdaná­ban olyan szép kukoricaszedéseink voltak... A három óra hosszáig tartó erőltetett menet pontosan tizenegykor véget ér. A legjobbkor, mert terepjáró kocsin befut a brigádvezető és a tábla túlsó végéről ideordít:- Gyuri, iparkodj, mert várnak a cső­törők! Hallod?! Iparkodj már! GEMENCI JÓZSEF

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents