Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-14 / 271. szám
1988. november 14. NÉPÚJSÁG 3 Duna-parti gondolatok (1.) Közelítések és távolítások Állok a Duna-parton. A vizet nézem, a szürkéskék hömpölygést. ---------------------------------------------- Vajon mit hoz az Alpokból és mit visz innét tovább. Ágak, tüskök, olajfoltok tarkítják. A hullámtörők mellett a víz kristályos, talán inni is lehetne belőle. Ahogy ehhez a gondolathoz érkezem, felsejlik a múltból az öreg halász, aki évek óta már csak kesereg. A víz miatt. A halhiány miatt, meg tán az öregség miatt is. Inni lehetne belőle? Mosolyogni való gondolat. Hol vagyunk már attól? Még fürödni is alig. A Duna ott hömpölyög előttem. A minden paksi ember lelke, a viz, a folyó, amely a régmúlt idők tanúja, ma olajfoltos szürkeség. Lenyúlok, hagyom sodortatni a kezem. A hűsítő habok kellemesek. Ahogy kiemelem az öklöm, csillogó foltokban ragad rá a kosz, a szenny. A Duna, amit elvettek a paksiaktól. A kesergés oka az a két fényesre koptatott sínpár, amelyen a piros vonat közlekedik. Hol van már a szép tavaszi parti séták élménye, a nyári napfürdőzésé, az őszi andalgásoké? Vasút van és kerítés. Álprobléma? Van átjáró, megvan még a sétány is. Ürügy a sértődésre. A paksiság a „nem azonosulunk” példája. Nem hiszem. Csak hát vízi embertől a vizet elvenni megbocsáthatatlan bűn. Motorcsónak zúg el mellettem. A túloldali strand felé veszi az irányt. Közel merészkedik a békés fürdőzőkhöz, azok megriadnak és az öklüket rázzák. A paksi embernek lassan már a fürdőzés sem adatik meg. Nem elég, hogy a víz elszeny- nyeződött, még a kompjárás is kérdéses. Közbeszól a gazdaságosság, ami a megszüntetéshez vezethet. Hát miért ne lenne dühös a paksi ember? A vízen jár az eszem. Egy régi történeten, amit Kiss István bácsi mesélt el, ő is régi öregektől hallotta. A krónikák is feljegyzeték. Tőlem pár száz méterre 1887. június 18-án 216-an fulladtak a Dunába. Most is kavarog a víz, ide fordult valamikor a komp. Csak a pap, meg a komphúzó ló maradt életben. Kiss István a következőket mondta évekkel ezelőtt.- Annak idején a hívők állandóan zarándokoltak. Ha eső kellett, azért, ha jégverés jött, azért. Egyszer egy ilyen prosecció át akart menni a Dunán. Felszálltak a kompra, el is indultak, de hirtelen vihar támadt, mindenki megrémült tőle, elvesztették önuralmukat, az egyik szélén összetorlódtak, megbillent a komp, felborult és vízbe fúlt 216 zarándok. Egy kőszent őrizte a halottak emlékét. Vajon megvan-e még? Ezt írták rá: „Emlékül a SZÍV zarándokának, akik 1887 évi június 18-án e révpart közelébe a Dunába haltak. Állította Paks kath. közönsége 1909-ben. Add uram, hogy akik sz. Szived dicsőségét keresték a földön, annak látásában gyönyörködjenek az Égben. Az örök világosság fényeskedjék nekik.” Meg kellene keresni azt a kőszentet. De meg kellene keresni abból a 131 vízimalomból is valamit, valami csekélységet, ami az utókorra maradt. Paks éltetője mindig is a víz volt, a Duna. Ez a szeszélyes jószág. Árvizekkel, hirtelen viharokkal ijesztgetve az embereket. A tragédiáról a korabeli újságok is megemlékeztek: „Ha a paksi búcsúsok művelt nép, s nem fanatikus tömeg - ma nem siratnák annyian kedveseiket, ma nem lenne annyi árva...” Nincs igaza a korabeli újságírónak. Még akkor is ezt kell mondanom, ha az előbbi mondat alátámasztaná későbbi gondolataimat. Azt, hogy Paks nagyon nehezen fogadta be a huszadik század technikáját, az atomot. Hogy nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, míg megbarátkoztak az ide települő idegenekkel... Ez azonban csak a későbbi sorokban lesz a gondolat tárgya. Azért nincs igaza a korabeli újságírónak, mert szerintem a paksiak mindig is tudtak bánni a vízzel. Annyi hasznot húztak belőle, amennyit lehetett. De, azt is tudták - belenyugodva sorsukba -, hogy a folyó áldozatokat is követel. Mert ha igaz lenne a korabeli dörgedelem, akkor nem állt volna itt a parton, vagy bent a vízben 131 malom, nem lett volna messze földön híres a paksi molnár. Eljátszom azzal a gondolattal itt, a vízparton, hogy milyen lenne találkozni egy hajdani kofával, mert a paksi parasztasszonyok minden héten kétszer kofahajókkal vitték árujukat Budapestre. Éjszaka ültek fel a zakatoló gőzösre, hajnalban már árulták a friss zöldséget, a gyümölcsöt, a tejet, a baromfit... mindent, amit ez az áldott táj megtermett... A malmok már az enyészeté. Majd talán lelkes lokálpatrióták egyszer nekikezdenek a gyűjtésnek, s a város múzeuma a malmoknak is, a kofáknak is emléket állít. Állok a parton és a város történelmén gondolkodom. Mi mindent adott a víz? Városi rangot, a kishegyi lakótelepet, a művelődési házat... mindent a víznek köszönhetnek. A vén folyónak, ami itt kanyarog előttem. Vizet, hűtővizet ad az atomerőműnek. Mert nem az atomerőműnek köszönhetik a paksiak a legújabb- kori felvirágzást, hanem a víznek, mert nélküle nem ide építették volna Magyarország első nukleáris erőművét, az atomerőművet. Tudom, hogy felmentésnek hat ez a megállapitás. Felmentés a tíz évvel ezelőtti zsörtölödésnek, a szembefordulásnak. Persze, így kemény a szó. Pontosabban és finomabban kellene fogalmazni. Valahogy így: Az elmúlt tíz év legfőbb jellemzője, hogy megbomlott a város addigi fizikai és szellemi egyensúlya. Két részre szakadt a település: nevezetesen atomvárosra és az óvárosra. S mivel az új városrész nem épült szervesen a régihez, gyakorlatilag két Paks jött létre egymás mellett, egy régi és egy új. Csak hát nem erről van szó. A paksi ember sértődéséről. Ez talán abból is adódhat, hogy elzárták a víztől, de abból is, hogy az évszázados történelmet megzavarta valami új, egy olyan építkezés, ami zavarokat okozott a fejekben, a lélekben. Olvasom egy tanulmányban: -A paksi gazdasági egységekjelen-------------------------------------------------------------tős számú munkaerőt „vesztettek” a z erőmű építése alatt, ennek következményeként a vezetőik „hivatalosan haragudni" kezdtek az építkezésre, az atomerőműre. A vezetők védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat az atomerőművel szemben, s ahelyett, hogy a megváltozott körülményekhez próbáltak volna igazodni, teljessé vált a befeléfordulásuk.” (Folytatjuk.) HAZAFI JÓZSEF (Részletek a Paksi Városi Tanács kiadásában megjelenő Paks, a tízéves város című könyvből.) Olcsóbb lesz a grapefruit A Délker 8500 tonna kubai grapefruitot vásárolt, a tapasztalatok szerint azonban a hazai vásárlók körében ez a gyümölcs még mindig nem túlságosan népszerű, noha nagyon egészséges és vitamindús. A Délker ezért kezdeményezte, hogy kiskereskedelmi partnerei november 14-től az eddigi 26 forint helyett 22 forintért árusítsák a grapefruitot s ennek megfelelően ő csökkentett nagykereskedelmi áron adja át hétfőtől kezdődően a szállítmányokat Mivel ez a gyümölcs szabadáras termék, a kiskereskedelemnek nem kötelező csökkentenie az árat várhatóan azonban a legtöbb üzletben olcsóbb lesz a grapefruit Banánból többet ígér a Délker, mint tavaly, a szállítmányok Nicaraguából és Kolumbiából érkeznek, s az árusítást országszerte november 15-én kezdik meg. Mediterrán narancsból, valamint a Szovjetunióból, illetve Törökországból származó mandarinból is érezhetően jobb lesz a kínálat a tavalyinál, s megkezdték görög, török és albán partnerekkel a tárgyalásokat fügevásárlásról is. A labda elgurult Mélypont után a csúcson - szorostol, borostol Az igazgató szobájában Tango, Rakó, Super, Rfa föiiratú labdák díszítik a vitrint. A faliszőnyeg mintázata is a labdára emlékeztet. Arra a labdára, amiből az idén még ugyan néhány ezer darabot gyártanak, de ami mégis egyre messzebbre gurul a vállalattól, a Távol- Kelet irányába, egyre visszafordíthatat- lanabbul. A közelmúlt. „Soha ne jöjjön elő...” Tradíciója volt Simontornyán, a Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalatnál a labdagyártásnak. A szocialista táboron belül egyedülálló minőségben, mindössze 1,5 százaléknyi osztályos - nem elsőrendű minőségű - árut produkálva varrták itt az asszonyok a „bőrt” hosszú éveken át. Mégis elpártolt tőlük tavaly a vevő, az Adidas, mert nyilvánvaló gazdasági érdekei nemcsak a megfelelő minőséget, hanem a minél alacsonyabb árat is megkövetelték, ebben pedig mi magyarok nemigen tudunk versenyezni a távol-keleti gyártókkal.- Annak ellenére, hogy az Adidas nem rendelt tőlünk, nem volt törvényszerű az összeomlás, mert szovjet piacon lett volna bőven igény a termékeinkre. Oda viszont itthoni „magasabb” szempontok miatt nem szállíthattunk - mondja Perger Imre igazgató. Mivel labdát gyártani nem volt kinek, egyéb munkát pedig nem tudott adni a vállalat, nem volt más megoldás, mint a labdavarró kapacitás leépítése. A bedolgozók - számuk a megrendeléstől függően 380 körüli volt - kétharmadának kellett fölmondani.- Életemben ne jöjjenek elő azok a levelek, amelyeket akkor kaptam azoktól az asszonyoktól, akik bíztak ebben a vállalatban, akiknek esetleg három kisgyerek mellett kellett új, otthon nem végezhető munkát vállalniuk - emlékezik még mindig borzongással az igazgató. Ilyen előzmények után a kapun belül dolgozók egy része is elment, s ez a drasztikus létszámleépítés-leépülés tartott még az idei esztendőben is. Ma 390 főfoglalkozású dolgozója van a vállalatnak, nyolcvannal kevesebb, mint korábban. A BSZV termelésének - árbevételének - 1986-ban több mint ötven százalékát a labdavarrás adta, abban az évben 210 ezer darabot készítettek. Nyereségük megközelítette a 18 millió forintot. Szinte katasztrofális volt a helyzet ezek után a múlt esztendőben, amikor alig lehetett egy 5 milliós eredményt összehozni. Voltak dolgozók, akik összebeszéltek és fölajánlották az igazgatónak: látva a vállalat kétségbeejtő helyzetét, nem veszik föl a decemberi bérüket, ha azzal tudnak valamit segíteni. A jelen. „A szükség ráviszi az embert” A gesztus óriási, de a megoldást természetesen nem várták ettől. Új munkát kellett keresni. Azoknak az asszonyoknak, akik sohasem láttak ezelőtt szőrmevarrógépet, meg kellett tanulniuk szőrihász Dezsőné prérifarkasszörmét szab mét konfekcionálni. A bőrkikészítő csarnokban - azelőtt sohasem - most varrógépek állnak, mellettük az asszonyok olcsón vásárolt hulladék szőrmedarabkákból „táblákat” állítanak össze, amiből falvédő, autóba üléshuzat, szőnyeg készül, de viszonylag olcsó alapanyagul szolgál utcai viseletre alkalmas dzsekik előállításához is. Szívesebben csináltam a bőrkikészítést, de tudom, hogy nincs elég megrendelésünk, el kellett ezt vállalni - mondja Juhász Erzsébet. Szepesi Lászlóné viszont - aki bedolgozó labdavarróból kellett, hogy a varrógép mellé „igazoljon” és átképzéssel megtanulja a konfekcionálát - nem panaszkodik. Az a lényeg, hogy a kisgyermekét sikerült megfelelő kezekre bízni, így meg tudja a bejárest is oldani Mező- szilasról. Ö az átképzés után még nem tud a fizetésről semmit mondani, Ihász Dezsőné viszont - aki ipari tanulóként már itt dolgozott, majd megszakítás után két évvel ezelőtt ismét visszatért - jó hónapban az 5-6 ezer forintot is megkeresi. S miközben beszélgetünk, ellenőrzi a prérifarkasszörmét s kiszabja a kabátnak valót. Ő a szőrmekonfekcióban dolgozik, amit az igazgató húzóüzemnek tart. A szőrme ugyanis az idén nagyon megy, ezért sikerült a szükségből erényt kovácsolniuk. Korábbi tervüket - amit a rossz alapanyag-ellátás miatt nem mertek kipróbálni - most megvalósították: konfekcionált késztermékkel léptek piacra. Néhány meghatározott rétegnek termelnek. Harmincezer forint körüli exkluzív szőrméiket és 16-20 ezer forintos bőrtermékeiket egy bizonyos réteg meg tudja vásárolni. A standard kategóriába tartozó, 8-10 ezer forintos termékeknek is volt eddig vevőköre, s az olcsóbb bőr alapanyagú - sertésvelúr, bőr-szőrme kombináció, a már említett hulladékhasznosítási program keretében készült - árukat is el lehetett adni. Szepesi Lászlóné labdavarróból lett konfekcionáló Méretes részlegünknek Miskolctól Zalaegerszegig vannak megrendelői, akiket szép új üzletben - az Ingrid szalonban - fogadnak, ahol hiánypótló szolgáltatást, javítást is végeznek. Mindezek eredményeként a tervezett 240 millió forintos éves árbevételnek már 65 százaléka a konfekciórészleg munkájának eredménye s 28 százalékot ad csak a labdavarrás. A fennmaradó néhány százalékon a szőrmekikészitő és a szolgáltatórészleg osztozik. S ha minden jól megy, a nyereség el fogja érni a 30 millió forintot! A jövő. „Megpróbálnánk a lehetetlent” A dolgozókkal beszélgetve úgy éreztem, hogy nyugodtan dolgoznak, ahogy mostanában mondjuk, jó a hangulatuk. Munkájuk van és a drasztikus létszám- leépítésből adódó bérmegtakarítás 20 százalék körüli bérfejlesztést tett részükre lehetővé. Mégsem fejezhetjük itt be azzal, hogy lám csak, legyen ez a jó példa a vállalati termékszerkezet-váltásra. Gondolni kell a jövőre is. Úgy érzem, Perger Imrének örök szerelme marad a labda, ma is azt mondja, hogyha a jelenlegi 50 ezer darabos éves gyártókapacitást meghaladó igény merülne föl simontornyai labdára, akkor megkísérelnék a lehetetlent: megkezdenék a leépített bedolgozói rendszert újjászervezni. A realitás azonban az, hogy árban már aligha lennének versenyképesek a távol-keleti gyártókkal szemben, veszteséget pedig nem termelhetnek. Be kell tehát érniük a jövőben egy minimális labdagyártással. Ami az idén oly jól bevált konfekcionálást illeti, afelől sem lehetnek teljesen biztosak, hiszen látszik itt is, hogy a lakossági tartalékok kimerülőben vannak, novemberben már lényegesen csökkent a kereslet. S ha lenne is megrendelés elegendő, bizonytalan az alapanyag-ellátás. A hiányzó juhnappát igyekeznek sertés- és marhanappával pótolni - ez is egy sosem próbált újdonság a vállalat történetében. Járható útnak jelenleg az tűnik, ha tovább folytatják a hulladéktábla gyártását és fokozottan ráállnák a munkavédelmi cikkek - sipcsont-, tenyérvédő előállítására. Tájékozódnak továbbá tőkés bérmunka-lehetőségek felől, mert az oldhatja meg az alapanyagellátásban máris meglévő, a keresletben pedig előállítható gondokat. A jövő évi „meccsnek” jó kezdés után állhat neki a Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat csapata, ennek ellenére nehéz félidő előtt állnak. Különösen, hogy labda nélkül kell játszaniuk. R0ST^S |L0NA Fotó: GOTTVALD KÁROLY A sertésnappadzsekiket Németh Ferencné ellenőrzi Hulladékbőrből is készülhet kabát
