Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-05 / 265. szám
1988. november 5. r Képújság 11 Völgyekben felejtett titkok Forster Jakab: Jelenés - pasztell Dali-láz Budapesten. Dali-láz Budapesten a Nemzeti Galériában. Tánc hatszáz Dali-grafika körül. Ami az elmúlt hét végéig itt látható volt - a vázlatok, skiccek, színes tusrajzok, ötletek tömkelegé - talán nem is az igazi nagy spanyol. Bár fiókmotivum, óra, késtől vérző kenyér, zsiráfnyakú hölgy, szeméremtesten korzózó hangya-népség és más, ínyenceknek való skizoid borzalom szépen együtt van itt - de színvonalukat tekintve olyan heterogén összevisszaságban, hogy a képek védjegyéül néha csak a művészt ezoterikus magasságokba emelő mítosz szolgál. Mindenesetre fogalmat nyerhetünk egy önkitárulkozásban béklyót nem ismerő képzelet paroxizmusáról a szexualitás, a szenvedés, az idő olykor fájdalmasan malíciózus, dalisan szürrealista toposzairól. Annál nagyobb, intimebb volt a csend a Várszínház Galériában. Jó előre és óhatatlanul szükséges kitérőül fogadjuk el, hogy a megjegyzés - már ami az alkotókat illeti - nem minősítő hasonlítgatás és nem különbségtétel. Mondhatni akár véletlennek is, hogy ugyanebben az időben, nem messze a negyvenforintos belépőkért sorbanállók sokaságától Supka Magdolna művészet- történész egy pályáján csak néhány éve elinduló, negyvenegyedik éves festőművész tárlatát nyitotta meg még október elején. Az alkotó, Forster Jakab gyönki születésű, s bár tanulmányait Pécsett, az Építőipari Technikumban, majd az Ipar- művészeti Főiskola építészeti Tanszékén, Budapesten végezte, de már első, 1983-as önálló kiállítására, a Ferencvárosi Pincetárlatra részben a Tolnai tájak ihlető varázsát vitte el képeivel, s már akkor ez került a vendégkönyvbe: „Fölöttébb megragadó kiállítás: a témaválasztás maga is rokonszenves, hangja elmélyült, zsennyei és fertőrákosi „formafejtései’' meglepőek, Marienbad és Bélapátfalva egy eltűnt, de hiányzó műfajt idéz, s mindezen felül a kiállítás egészének költőisége megérdemli a közönség és a szakma különös figyelmét. Supka Magdolna művészettörténész.” Tájak, de mennyire a lélek tájai? A müvészettörténész-nő megnyitó-értékelő gondolatai közt kulcsfogalomként szerepelt az ünnep, a melankólia és az áhítat. Ünnep, talán abban az értelemben, ahogyan az ábrázolt kép megemelt, átírt, az emberi tekintettel teljes valóság lesz a művész keze-szelleme nyomán. Melankólia: mint a képben is megnyilvánuló, a képről is ránksugárzó lelkialkat tükre. És áhítat: az az eltéphetetlen hűségű, szeretetteljes viszony, amely már az alkotói módszerben, a formálás folyamatában is kifejeződik: a természet gyengéd s egyszersmind szomjas tisztelete átlelkesített természetelvűség már a formálásban is. * Hogyan válik a lírai érzékenység világképet formáló erővé? Természetesen sokféleképpen. A szeretet már említettem, ami nála nem naturalista hűség, nem patetikus elragadtatottság, hanem intimitás, gyengédség és titok. A puha, levegős felületek, a mozduló, végtelenbe mosódó lombok mögött, a völgyek fákkal, bokrokkal bélelt fészkében is titkok. Kimondatlan üzenetek. Forster Jakab, ha csak a képek külső, tematikusán meghatározható világát nézzük, igazi plein air- festő. De már a hazai tájaink atmoszférikus csendjét fölidéző „Kistormási halastó”, a domboldalon megülő, fáradtan remegő fények vagy a Kálvária-sorozat egynémely darabjának összetettebb, színekkel játszó kompozíciós kísérlete is több a plein air-festő természetre szomjas csodálkozásánál. A zöld nyugalom mélyén,, a lombokat átjáró levegőben, a fény ágak közé rekedő bolyhaibán mintha mindig lenne egy kis szomorúság is, a magány, a rejtőzés, a búcsúzás szomorúsága. A természet szép, de soha nem annyira, hogy kellethetné magát, a természet békessége, csöndje néha intim és biblikus, mégsem tudunk benne önfeledtséggel elmerülni. Fények ködébe vész a Déli torony, mintha nehezen kimondható titkokat hallgatna el a Britannica gyógyintézet épülete, mintha a kiszolgáltatottság fájdalma is ott zúgna a Jelenés fájának csupasz ágai közt. Ezt a benyomást erősíti, hogy soha nincs ember a képein, s bár az előbb, Supka Magdolna gondolatait felidézve emberi tekintettel teljes valóságról beszéltünk, azért ez a tekintet szívesen választ finom diszharmóniákat, akár úgy, hogy egy kifehérült templomtoronyra koncentrál, mint egyik legjobb képén, a Kálvária l.-en. Az átlós kompozíció mintha csak egy impresszionisztikus, álomszerű sugallat lenyomata lenne. A templomtorony köré sűrített drámai „történet” nem tölti ki a képfelületet, a látható látvány is távoli, ahonnan csak ez a kitüntetett részlet hívja elő, úgy mintha ez a felület csak egy foltokban fényérzékeny lemez lenne. A kevésbé sikerült, reveláció nélküli kísérleteken is átüt ez a hangulat - így a Kálvária-sorozat egyes darabjain, vagy a meleg szépia-vöröseket, hideg kékeket és mindent lezáró feketéket háziasító „Fák alatt”, a „Küzdelem" című képein. A természet sohasem kihívás, megej- tően, szomorúan szép önmagában is. Nem erőszakolja ránk magát, és nem erőszakolhatjuk rá magunkat - nem szorul védelemre, ha nem akarunk rendjébe mindenáron beleavatkozni. Forster Jakab ezzel az ihletettséggel, bensőséggel szereti tájait, - „Isten tenyerét” -, ha ebbe a szeretetbe aggódó sóhaj, a búcsúzók szomorúsága is vegyül. Rövidesen, november közepétől Szek- szárdon, a Babits Mihály megyei művelődési központban is láthatók lesznek alkotásai. BÓKA RÓBERT Harthmuth Berlin: Az én csendes szerelmem Úgy történt, mint a mesében. Szerelem első látásra. Bár egy ideig nem vettem tudomást Rosáról, de végül is bájai rabul ejtettek. A kollégák közül nem sejtette senki, hogy vonzódunk egymáshoz. Nem volt ugyanis feltűnő, hogy minden reggel teát hoz nekem, s egy ideig benn ül nálam. Hiszen én voltam a főnök, és ő a titkárnőm. Egy idő után azonban szerettük volna kapcsolatunkat bővíteni, s nemcsak a közös teázásra szorítkozni. A dolog nem volt olyan egyszerű. Rosa férje híres bokszoló, sajnos, esténként mindig otthon volt. Feleségét pedig 17 óra után egyedül soha nem engedte el hazulról. Nálam hasonló a helyzet. Napközben állandóan értekezletre jártam, hol tárgyaltam, hol a minisztériumban ültem. Egyszóval délelőtt és kora délután alkalmatlan volt. Munkaidő után pedig Rosát nem engedték el. Diszkréten tudomására juttattam, ha már egyikőnk lakásán sem megy, akkor talán itt a hivatalban lehetne egy-két meghitt óránk. A kollégák ugyanis a város másik felébe járnak ebédelni, így maradna egymás számára elegendő idő. Rosa azonban hajthatatlan volt. Ő túlságosan heves, s különben is neki nyugodt körülmények kellenek. Barátaim sem segítettek, ők szintén hasonló cipőben jártak. Felmerült a gondolat, hogy egy szolgálati útra magammal viszem Rosát. El is kezdtük intézni a dolgokat, de abban a városban, ahol a tárgyalások zajlottak volna, már minden hotelszoba foglalt volt. A legközelebbi szálláshely 150 kilométerre található. így beletörődtünk lassan a megváltoztathatatlanba. Szerelmünk olyan volt, mint Rómeóé és Júliáé, csak éppen közénk nem a szülők, hanem a körülmények álltak. Egy csendes órában elkezdtem végiggondolni az egészet. Ha például kaptam volna szobát abban a bizonyos városban, akkor nyilvánvalóan máskor is magammal vittem volna Rosát. Egy héten legalább kétszer. Ez már évi 104 alkalom. Micsoda időveszteség lett volna ez a cég számára! Rosa ugyanis a vállalat számára nélkülözhetetlen. Hiszen ő írja az osztály valamennyi jelentését, anyagát. Kisegíti a többi főosztályt, állandóan elhalmozzák munkával. Hihetetlen, mennyit dolgozik! A múltkor a telefonos kisasz- szony helyett ugrott be. Ezenkívül három kollégájának segít a diplomamunka megírásában. Ennyi feladat mellett, azt hiszem, önzés lett volna azt kérnem még egyszer, hogy jöjjön el velem. Hiszen a hivatalban megállt volna az élet nélküle. Ha ideje nagy részét rám pazarolja, akkor mi maradt volna a cégnek? Ezt sajnos nem engedhettem meg. Jóllehet most számos kollégám azt mondja a hátam mögött, hogy szegény Rosával nem törődöm, s eldobtam magamtól, ez azonban nincs így. Szerelmem töretlen iránta. A szívem helyesli kapcsolatunkat, az eszem azonban tiltakozik. Hiába a szerelem - nem voltam képes egy ilyen derék kolléganőt, munkaerőt a kollektívától elszakítani. Ha az ember néha nemcsak önmagára, hanem a közösségre is gondol, úgy talán könnyebben őrizheti meg erkölcsi tisztaságát. Németből fordította: SZABÓ BÉLA Szűcs László János Óriási vasalmák Az összekuszált vezércikkekbe most a nagyanyák óriási vasatmát csomagolnak és a varázs mint ajtócsapódás kiódalog a rés alatt mert: sem az imakönyv sem pedig a gyerek nem a régi már a megőrzött zokniknak ezért nem jár már stoppolás Kiss Benedek: nélkül Jelkép volt? Vagy csupán kérdést tett fel az őselem: látná, mi marad? Szabad hűségben, meggyürűzetlen lettem társad, s így tartottalak. Szabad hűségben, meggyűrűzetlen rég tartasz már s én rég tartalak. Válassz engem mindújra, szerelmem, s mindújra téged választalak! Szokolay Zoltán: Tiszta beszéd Délután a hídon átvonuló katonavonatokat néztük szótlanul. Este a színjátszók tüzet raktak a Duna partján, nyársakat faragtak, borosüvegeket cipeltek. Állt Montágh Imre a sürgés-forgás szélén, kívül a lángok fénykorén, hogy ez egyszer senki se figyeljen szavaira. Állt Montágh Imre, s Papp Tibor Párizsban élő magyar költő Pogány istentiszteletét mondogatta magának: „Tiszta az ünnepi tisztás / kard-hegye éles a hold / fákon lóg a sötétség / kör közepében a tűz.” Fejét kissé oldalra hajtotta, észrevette, hogy ott guggolok a közelben. „Mit piszmogsz azzal a szalonnával, öcsém?" - szólalt meg hangosabban - és felém nyújtotta zsebkését. Vér fakadt az ujjamból kamaszos zavaromban. Később - már a parazsak mellett - népdalokat énekelt, Arany János verseit mondta Montágh Imre. Azóta csak kéklő derengésben, parányi képernyőkön láttam. Röstellem, hogy kilestem titkos szertartását. Széthordta szorgos szél a hamudombot, Dunaföldvárt, Magyarországot; háromszor háromszázhatvanöt napra szállt egy-egy szürke lepke. S pogány táborozók, sámántalanul maradottak, most már mind ott guggolunk, ott piszmogunk azzal a szalonnával a sötétben. Jegygyűrűmet elnyelte a tenger, játszódnak vele bakfis halak. De véle a szerelem nem veszett el - gyűrű nélkül tartasz s tartalak. Andrej Bogoszlovszkij: Tolipróba Egy nagy író átkozottul lusta volt, a gondolattól is elborzadt, hogy megtöltse tintával a tollát. Golyóstollal nem akart nagy műveket írni, jogosan feltételezve, hogy a kulimász esztétikátlanul elmázo- lódik a papíron, az ő ujján meg bütyök nő. Ceruzáról szó sem lehetett - ugyan ki ir korszakalkotó művet ceruzával! Az ötletek egymást kergették fejében, fényes jellemek csillogtak, stílusos figurák vágyódtak papírra. Az író leül az asztalhoz, kezét a tollért nyújtja, a toll a papírhoz ér... de nem! Egyetlen csepp tinta sincs benne, megtölteni pedig szörnyű, hogy mennyire nem akaródzik. Sőt, egészen meggörnyed, már-már összecsuklik az undortól, a lustaság egyre jobban hatalmába keríti, szinte húzza a széles pamlagra - rágyújtani, elnyújtózni... Emiatt nem olvastuk a Tajgai tűz című művét, akárcsak a Cservjakov hasonmását, az Arany és ezüstöt. Nem olvastuk az öreg színész életéről szóló trilógiát, a Da- rij Belouszov éveit, vagy az Egyszer a parkban című regényt, továbbá több mint hetven kitűnő elbeszélést. Egyáltalán semmit sem olvastunk, mert semmit nem írt meg, bár annyi ötlete, elgondolása volt!... Nemrég meghalt a nagy író. A sors akarata szerint tolla hozzám került. Miután sikerült leküzdeni lustaságomat, magam elé húztam a tintásüveget, megtöltöttem a tollat és írni kezdtem vele. Egész jól ír. Tolipróba. Szárnypróba... Horváth Lilla fordítása Hajnal Takács Béla grafikája IHTfSSpl Oi
