Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-30 / 285. szám

1988. november 30. 2 ÍIépCuság Helyzetkép a Baltikumból A megyei párt-vb üléséről Nehéz évet zár a mezőgazdaság A Szovjetunió történetében példa nél­küliek a mostani köztársasági esemé­nyek. Mintha csak az átalakítási folyamat három és fél éve alatt kiszabadult volna a szellem a palackból. Olyan nemzetiségi problémák törtek fel a mélyből a több mint száz népnek és nemzetiségnek ott­hont adó Szovjetunióban, amelyek rész­ben a sztálini idők torzulásai nyomán ke­letkeztek, majd hosszú ideig lappangtak, érlelődtek és mára annyira elmérgesed­tek, hogy a szovjet köztársaságok a Szovjetunió forró pontjaivá váltak. Délen az indulatok emberéletet is kiol­tottak. A hűvösebb északon, a három balti szovjet köztársaságban mértéklete- sebb formában nyilvánul meg a nemzeti öntudat. Észtország, Lettország és Litvá­nia legfelsőbb tanácsai, azaz helyi parla­mentjei ebben a hónapban több olyan döntést hoztak, amelyek egyértelművé teszik, hogy a három köztársaság népe mintegy „önállósodni” kíván a Szovjet­unió keretein belül. Az észt parlament hozta a legradikálisabb döntést, misze­rint a köztársaság gazdaságilag teljesen függetleníti magát Moszkvától, Észtor­szág „nemzeti" értékei kizárólag Észtor­szágot illetik. (Ezt azóta a Legfelsőbb Tanács Elnöksége hatályon kívül helyez­te.) A lett és a litván törvényhozás noha ennyire messze nem ment el, de határo­zataikban ők is nyomatékkai hangsú­lyozták nemzeti mivoltukat és hevesen bírálták az új szovjet alkotmány terveze­tének számos cikkét, főként azokat, ame­lyek véleményük szerint csorbítaná a tagköztársaságok jogait. A baltikumi „engedetlenségi mozga­lom” csírái a sztálini időkben kerültek táptalajba. Midnhárom balti ország a cári Oroszország széthullása után független köztársaságként funkcionált. De hát a kis Kedden immár a hadsereg bevetésé­vel folytatódott a rendkívüli állapot a pári­zsi közlekedésben. Michel Delebarre közlekedési és tengerészeti miniszter hétfőn este a tv-híradóban bejelentette, hogy Mitterrand elnök és Rocard minisz­terelnök egyetértésével katonai szállító járműveket állítanak be a külvárosi ingá­zóforgalomba a kiesett helyi érdekű vas­utak részleges pótlására. Előzőleg a helyi érdekű gyorsvasút és a metró járműjavító üzemei hétfőn nagy többséggel elvetették a párizsi közleke­dési vállalat vezérigazgatójának utolsó országoknak nem szerencsés a nagyha­talmak árnyékában élni. A balti köztársa­ságoknak is ez lett a vesztük. Egyrészt a náci Németország fokozódó nyomása következtében a harmincas években erőteljes jobbra tolódás indult meg a Bal­tikumban, másrészt Sztálin vetett rájuk szemet, tekintettel a terület gazdasági és stratégiai fontosságára. A kérdést Né­metország és a Szovjetunió döntötte el. A Joachim von Ribbentrop birodalmi kül­ügyminiszter és Vjacseszlav Molotov szovjet kormányfő által 1939 augusztu­sában Moszkvában aláírt megnemtáma­dási szerződés alapján váltak 1939-ben, illetve 1940-ben a Szovjetunió részévé. A második világháború után már nem is volt kérdéses a Baltikum hovatartozása. Bár a Baltikum népgazdasága a szov­jet hatalom éveiben szépen fejlődött, nem volt szerencsés nagyszámú orosz és más nemzetiségűeket telepíteni ide. Észtország lakosainak 90 százaléka 1940-ben észt volt, ma alig 61 százaléka az. A baltikumi és az orosz nép kapcsola­tát nem éppen a felhőtlen barátság jel­lemzi. Az észtek, a lettek és a litvánok nem is igen tudják a Szovjetunió hivata­los nyelvét, legfeljebb a hivatali ügyek in­tézéséhez szükséges fogalmakat ismerik oroszul. A külföldinek, aki oroszul szeret­ne egy hét évnél ifjabb észttel beszélni, csalatkoznia kell, hiszen a baltikumi gye­rekek csak az iskolában kezdenek oro­szul tanulni. Idén év eleje óta a Baltikumban foko­zatosan erősödnek az önállósodási tö­rekvések. Mozgolódás támadt az egykori balti köztársaságok kikiáltásának apro­pójával, mind gyakrabban kerültek elő az egykori köztársasági zászlók, hangzott fel a volt himnusz. Tömeggyűlések Sztá­lin áldozatainak emlékére, közlekedési béremelési ajánlatát. Miután a járműjaví­tók sztrájkja miatt ezen a héten már alig­ha indíthatják a Párizst átszelő helyi ér­dekű gyorsvasutakat, amelyek naponta több mint 1,2 millió utast szállítanak a metrón is gyorsan romlik a helyzet, a kor­mány úgy döntött, hogy haladéktalan in­tézkedéseket kell tennie. Este rendőri se­gédlettel eltávolították az autóbuszgará­zsok bejáratát eltorlaszoló járműveket és a garázsokat megszállva tartó sztrájk­őröket. Michel Delebarre miniszter fe­gyelmi eljárást is indíttatott a sztrájkőrök ellen. A külvárosi autóbuszok jó része így sztrájkok, nemzeti népfrontmozgalmak alakulása - majd a politikai és gazdasági követelések megfogalmazása. Észtor­szág e téren is élen járt. A köztársaság gazdasága teljes egészében átállt az önelszámolásos rendszerre. Ezt Moszk­vában helyeselték. A követelések és kérések között szép számmal akadnak olyanok, amelyeket a szovjet vezetés helyesnek ítél meg, de olyanok is, amelyeknek teljesítésére egyelőre nincsenek reális feltételek. Moszkva nem sérelmezte például, hogy a litvánok az egykori állami jelképeket visszahelyezték jogaikba, de elfogadha­tatlannak - és túlzónak - tartja az észt palament követelését, hogy Észtország kerüljön ki a Szovjetunió gazdasági vér­keringéséből. Ez a gazdaság ezernyi szállal kapcsolódik a Szovjetunióhoz, el­vágásuk beláthatatlan következménnyel járna. Mihail Gorbacsov, a szovjet állam és párt vezetője minapi beszédében ki­tért arra, ha Moszkva elfogadná az észt követeléseket, a Szovjetunió, gazdasá­gának fejlődése jelentősen lelassulna. Felvetődik továbbá az a kérdés is, ha a balti köztársaságok afféle „államok len­nének az államban”, mi lenne a területü­kön élő nagyszámú más nemzetiségűek­kel. A főtitkár intő szavai és a központi szovjet parlament elnökségének dönté­se ellenére úgy tűnik, a Baltikum népei kitartanak törekvéseik mellett. Kérdés, milyen eszközökkel igyekeznek Moszk­vánál elérni terveik megvalósulását, úgy, hogy az ne sértse a Szovjetunió egészé­nek érdekeit. Az is nyilvánvaló, hogy a szovjet vezetőknek is sok fejtörést fog okozni a baltikumi problémakör minden­ki számára elfogadható megoldása. HEGEDŰS GYÖRGY elindulhatott kedden, a metróközleke­désben viszont romlott a helyzet, mert egyre több szerelvényt kell karbantartás hiján kivonni a forgalomból. A nagy déli kikötővárosban, Marseille- ben kedden leállt az egész metróforga­lom és a buszoknak is alig negyede köz­lekedett. Folytatódik a postai levélosztá- lyozók sztrájkja legalább hat térségben, ahol immár csaknem egymillió külde­mény halmozódott fel. Az Air France légitársaság földi szerelőinek sztrájkja miatt kedden 13 európai járatot nem tud­tak elindítani. Tegnap Szekszárdon Péter Szigfrid el­ső titkár elnökletével ülést tartott az MSZMP Tolna Megyei Végrehajtó Bizott­sága. Nagy Ferenc, a megyei pártbizott­ság osztályvezetője tájékoztatást adott a mezőgazdasági nagyüzemek helyzeté­ről, az 1988-ban várható eredményekről. Az előadó és a vitában felszólalók is első­sorban azt vizsgálták, hogy 1988-ban a változó közgazdasági környezet és az elemi csapással felérő aszálykár meny­nyire változtatja meg a megye mezőgaz­dasági nagyüzemeinek mozgásterét, gazdasági rentabilitását. A mezőgazdasági nagyüzemek az elő­ző évhez képest tovább növelték az amúgy is magas gabona-vetésterületet, de úgy, hogy a kalászosok területe csök­kent, a kukoricáé - különösen a vetőma­gé -jelentősen növekedett. A napraforgó és egyéb növények rovására a szója és a repce termesztését választotta nagyon sok gazdaság. Az állattenyésztésben to­vább csökkent a szarvasmarha- és a juh­állomány, egyedül a sertések száma nö­vekedett. A terméseredményeket vizsgálva azt is megállapította az előterjesztés, hogy a növénytermesztésben szélsőségesek az eredmények. Ez elsősorban annak tud­ható be, hogy egy-egy növényt, például a kukoricát, jobban, sújtotta az aszály, vagy a szőlő és a bor esetében az orszá­gosan kialakult „nyomott” piaci helyzet játszott közre. Kalászos gabonából minden idők leg­nagyobb termését takarították be a me­zőgazdasági üzemek, amely 150 millió forintot meghaladó árbevételtöbbletet eredményezett. A tervezettnél és a lehetségesnél is alacsonyabb azonban a szója, a repce, a napraforgó hozama. A legnagyobb, mint­egy 500 millió forintos kiesést a kukorica jelentette. A növénytermesztési ágazat helyzete eredménycsökkenéssel is jár, amely kü­lönösen a homokos területen gazdálko­dók helyzetét teszi kritikussá. A pénzügyi gazdálkodás sem volt fel­hőtlen ebben az évben. Atestület tagjai is megerősítették, hogy a forráshiány, a fi­zetési gondok az üzemeket különböző, előre nem tervezett intézkedések megté­telére kényszerítették: mérsékelték vagy elhalasztották a beruházásokat stb. Az év első háromnegyed évének mérlegbe­számolóit alapul véve állapította meg a tájékoztató, hogy a gazdaságok nettó ár­bevétele 4-4,5 százalékkal csökken, amely főleg az aszálynak köszönhető. Közrejátszik a szőlő alacsony felvá­sárlási ára és néhány gazdaságnál az alapfeladaton kívüli tevékenységek visz- szaesése. Az év végi nyereség várhatóan kéthar­mada lesz az előző évinek: az ok itt is az aszálykár és a korábban részesedésként kifizetett személyi jövedelem nagy részé­nek alapbéresítése. A testület vizsgálta a költségvetési kapcsolatokat is, megállapítva, hogy a különböző támogatások, dotációk és költségvetési befizetések mértéke lénye­gesen nem változott és a szabadon fel­használható nyereség a tavalyi évhez ha­sonló arányú. A vitában is többen megerősítették azt a végkövetkeztetést, hogy a mezőgazda- sági nagyüzemek jövedelempozícióját nem a költségvetési kapcsolatok módo­sították, hanem az aszály miatti kiesés, valamint az ipari és mezőgazdasági árak változása közötti különbség. A gondot alapvetően az jelenti, hogy a kiesést a korábbi években felhalmozott, de már ki­merülőben lévő tartalékokból kell fedezni és ez az üzemek között további és na­gyobb mértékű differenciálódáshoz ve­zet. A végrehajtó bizottság a tájékoztatót tudomásul vette, ajánlva a városi és nagyközségi pártbizottságoknak, hogy területükön gondolják át a mezőgazda­ság helyzetét és ezzel együtt az MSZMP- nek az agrárpolitika megújítását szolgáló koncepciótervezetét is. A testületet ezt követően Varjas János, a Hazafias Népfront megyei titkára tájé­koztatta a törvénytervezetek vitájáról, va­lamint Tamás Ádám, a megyei tanács el­nöke szólt az Ipari Minisztériummal foly­tatott tárgyalásokról. A végrehajtó bizottság kezdeményezte azt is, hogy a Magyar Demokrata Fórum Tolna megyei szervezetével vegyék fel a kapcsolatot, keressék az együttműködés lehetőségeit. Rendkívüli állapot a párizsi közlekedésben Vélemények - viták közügyben A megoldás nagysága gyakran egyszerűségében rejlik Folyik a bérreformról a vita, már működik a Bérreform Titkárság, a bizottságokba ve­tett babonás hitünk újabb megnyilvánulá­saként (a sajtóban eddig ismertetett elkép­zelései kicsit a vajúdó hegyeket és az ege­ret juttatják az ember eszébe), egyre többet halljuk, hogy a bérreformtól még nem lesz több bér, egyszóval „működésben a nyu­galom”. Csak egy valamit nem vizsgáltunk meg idáig: Miért is van szükség ma Magyaror­szágon elkülönített bérszabályozásra? Kü­lönösen aktuális ez a kérdés a személyi jö­vedelemadó bevezetése után, hiszen mos tmár létezik egy szektorsemleges eszköz az egyének jövedelmének kordában tartá­sára. Valójában egyetlen (látszólagos) oka van a bérszabályozás címén futó köz- gazdasági abszurditásnak: az inflációtól való vélt vagy jogos félelem. Ez azért érde­kes, mert a bérszabályozás ellenére a hiva­talosan elismert infláció is 15% körül van nálunk, míg a világ azon prosperáló régiói­ban, ahol híre-hamva sincs a bérszabályo­zásnak elkeresztelt tücsök-bogárnak, mi­nimális vagy nem létező az infláció. Az NSZK-ban például már negatív az infláció. Az igazság az, hogy Magyarországon az infláció legfontosabb felszíni oka éppen a bérszabályozás, amely megfojt minden vállalaton belüli egyéni kezdeményezést, vállalkozói attitűdöt. A bérszabályozás többszörösen is inflá­ciót gerjesztő hatású. Vegyük sorba: 1. A teljesítmények visszatartására kényszerít, tehát kevesebb áru- és szolgáltatásmeny- nyiség áramlik a piacra a lehetségesnél. 2. Csökkenti a vállalatok költségérzé­kenységét a bérforint és a költségforint szétválasztása, azaz a forint belső konverti­bilitásának megszüntetése miatt. Egy válla­latnak jobban megéri akár tízszer többet fi­zetni költség terhére, mint ugyanazt bér te- hére, tehát a költségesebb megoldást vá­lasztja. 3. Lehetetlenné teszi a kvalifikált munka arányosan jobb megbecsülését, ezért az ország szellemi potenciáljának már tragi­kus mértékű elpocsékolását eredményezi. Ez a technikai-gazdasági fejlődés lelassu­lásához, a cserearányok romlásához, a ha­zai munka leértékelődéséhez és végül in­flációhoz vezet. A taxizó, lángossütő, maszek fuvarozó diplomások országa lettünk, ami nagyobb pazarlás, mint a kohászat, a bányászat és a többi fellegvár szanálása, „talpraállitása”. 4. A vattadolgozó jelenségét hívja életre. Tévedés azt hinni, hogy a „vatta” csak a bérszínvonal-szabályozás esetén jelenik meg. A látszólag létszám-megtakaritásra ösztönző bértömegszabályozás típusú for­mák esetén is bekövetkezik egy ponton a teljesítmények visszatartása, azaz több dolgozóval kell megoldani ugyanazt a fel­adatot. 5. A dolgozókat a 2. és a 3. gazdaságban való pénzkeresésre kényszeríti, azaz a fő­munkaidő elveszti becsületét Miután a 2. gazdaságban a hatékonyság objektíve ala­csonyabb mint az 1. gazdaságban (gon­doljunk a sertést hizlaló mérnökre), romlik a társadalmi termelékenység. A látszat el­lenére ugyanis az össztársadalmi haté­konyság ellen hat, hogy a magasan kvalifi­kált munkaerő szabadidejében a kvalifiká­cióját messze alulmúló tevékenységet vé­gez, ahelyett hogy pihenne, művelődne, a szakirodalommal foglalkozna. Vagy gon­doljunk az ijesztő halálozási statisztikákra! A romló helyzet egyre többeket irányít a 3. gazdaság felé. Sokan keresik az utat a korrupció csatornáiban keringő javakhoz, és sajnos, éppen az értelmiség egy része kezd produktív tevékenység helyett sefte- léssel, spekulációval, zavarosban halá- szással foglalkozni. 6. A bérszabályozás akadályozza a munkaerő áramlását a hatékonyabb tevé­kenységek felé. A prosperáló vállalat nem tudja jobban megfizetni a munkaerőt, mint a kevésbé eredményes vállalat Sőt, in­kább a dotációkat kacsa módjára nyelő ágazatok és vállalatok képesek nagyobb fi­zetéseket adni! A bérszabályozás létének valódi okai „Az okoskodás a tett halála” (Madách) Valójában a bérszabályozás létének alapvető oka a gazdasági-társadalmi st­ruktúrában, annak elégtelen működésé­ben keresendő. A bérszabályozás egyik oka az, hogy le­hetséges. Az elavult döntési mechanizmus problémái itt manifesztálódnak csak iga­zán látványosan. Rendszerközömbös társadalmi törvény- szerűségnek kell tekintenünk azt a törté­nelmi tapasztalatból leszűrhető tényt, hogyha egy társadalomban a hatalmi mec­hanizmus ráoktrojálhat valamilyen abnor­mális dolgot a társadalomra, akkor azt meg is teszi. A bérszabályozás azért létezik Ma­gyarországon, mert az 1968-as félreform nem érintette azokat a döntési mechaniz­musokat, amelyek lehetővé tették és teszik az alkalmazását. Például 1975-ben bevezették a termelő- szövetkezetekben is a bérszabályozást, holott teljesen törvénytelen lépés volt, mert durván ellentmondott az 1967-es termelő­szövetkezeti alaptörvénynek. Miután a mai napig nem léteznek a hatalom intézményes és törvényes kontrolljának garanciái, a mai napig fönt lehetett (és ki tudja, még meddig lehet) tartani ezt a törvénysértő állapotot, így vált a tsz-tag tulajdonosból alkalmazot­tá. A bérszabályozás másik oka, hogy van. Általában mindenki egyetért azzal, hogy a bérgazdálkodást a vállalati költséggazdál­kodásba kell integrálni, de... Az a bizonyos „de”, amit én tipikusan magyar „de”-nek tartok. Tudjuk, hogy egy lépést meg kell tenni, hogy elkerülhetetlen, de mégis elkez­dünk fantomokat gyártani, amelyekkel rio­gatjuk magunkat, hogy micsoda szörnyű­ségek következnek el, ha megtesszük azt a bizonyos lépést. így aztán minden marad a régiben. A bérszabályozást is azért nehéz meg­szüntetni, mert létezik, mert babonás hitünk szerint betölti azokat a funkciókat amiket sohasem töltött be. Közben pedig pusztít rombol, eltorzítja az érdekstruktúrát, ka­tasztrofális hatásokat indukál a makro- és a mikrogazdaságban. A bérszabályozás 3. oka, hogy valóban szükség van rá! Ezzel látszólag ellentmon­dók egész eddigi gondolatmenetemnek, de mindárt látni fogjuk, hogy valójában most alapozom csak meg igazán. Ha az el­különített bérszabályozás egy nyilvánvaló fából vaskarika, akkor mért van szükség rá? A válasz egyszerű: egy olyan ország­ban, ahol a XX. század végén a nemzeti jö­vedelem egyötödét költik termelési támo­gatásra, veszteségek finanszírozására, ha­ladó ágazatok felszínen tartására, „szerke­zetváltás” címén a szerkezet konzerválásá­ra; objektíve szükségszerű, hogy korlátoz­zák a jövedelmek kiáramlását, elszakítsák a bért a hatékonyságtól. A veszteséges vál­lalatokat csak a nyereségesek tarthatják el, és bért fizetni a veszteségeseknél is „mu­száj”. Ez azonban csak a nyereséges válla­latoknál dolgozók rovására lehetséges. Ha a jövedelmek mindenütt a teljesítmények (értsd: a piacképes, jövedelmező termékek előállítása) arányában áramlanának ki, ak­kor nem lenne lehetőség a veszteségesek finanszírozására, hiszen erre nem marad­na pénz. A veszteséges vállalatoknál kifize­tett bér teljes egészében az inflációt ger­jeszti egyébként. A hazai gazdasági szerkezet megmere­vedése, a támogatások csillagászati szint­re való emelkedése (évi 200 milliárd Ft, mi­közben öt év alatt nem áll rendelkezésre ennyi beruházásokra a népgazdaságban!) eleve determinálja, hogy a bérszabályo­zásnak fönn kell maradnia. Ha ugyanis eb­ben a helyzetben megszüntetnénk a bér­szabályozást az valóban katasztrofális ha­tású lenne: az infláció gyorsan elérné a jugoszláv színvonalat A világpiactól való elszakítottság, az importverseny hiánya miatt nem érvényesülhet a megfelelő sze­lektivitás; így a béroldalról kiinduló inflációt ároldalról semmi sem gátolná meg. Mi várható? Idézek a Magyar Hírlap 1988. június 7-i számából: „Jobb feltételek a kohászati struktúraváltáshoz” .......az állami szervek m inden korábbinál megfelelőbb feltétele­ket biztosítanak” (tudniillik a kohászat szer­kezetváltásához). Az Impulzus 1988. június 4-i számában Berecz Frigyes ipari miniszter: „Több évti­zedes hibás iparfejlesztési politika követ­kezményeit nem lehet fél év alatt felszámol­ni, ehhez legalább 8-10 évre van szükség. Fontos döntéseket azonban a kormányzat máris hozott a „válságágazatok” - például a vaskohászat a nitrogénműtrágya-gyár­tás, a szénbányászat veszteségeinek csökkentésére...” Kérdésem, hogy miért kell múlt időben beszélni hibás iparpolitikáról? A kormány­zat „fontos döntései” mindenkit meggyőz­hetnek arról, hogy a múlt idő használata tel­jesen szükségtelen, és országunk tovább­ra is hatalmas erőfeszítéseket fog tenni el­avult iparszerkezetének konzerválása ér­dekében. Alcím a Magyar Hírlap 1988. feb­ruár 18-i számából: „Nincs válságban a ko­hászat és a bányászat”. Ugyanitt Berecz Frigyes: „A mikroelektronikát nem tekintem húzóágazatnak”.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents