Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-29 / 284. szám

4 NÉPÚJSÁG 1988. november 29. Moziban Hap ki do A sematizmus él és virul. Az egyszerre bosszantó és kellemetlen érzéseket fel­idéző - s egy idő után unalmas - sablo­nok azonban ma már nem elsősorban a szocialista országok filmművészetében érhetők tetten: a merev mintákat minden különösebb aggály nélkül átvették a tá­vol-keleti harci művészetekre építő fil­mek. Ez az egyébként nem éppen eget­verő felfedezés tovább erősödött ben­nem a Hap ki do elnevezést viselő hong­kongi „alkotás” láttán. A meglehetősen furcsa cím arról tájékoztat, hogyha az ez iránt érdeklődő néző esetleg még nem fáradt volna bele a számtalan egzotikus küzdősport - úgy mint judo, karate, taek­wondo, dzsiu-dzsicu stb. - lajstromozá­sába, úgy a listát most tovább bővítheti a hap ki do révén. Ezt, a többihez hason­lóan szintén a csonttörő rúgásokon és ütéseken alapuló irányzatot, egy legyőz­hetetlen koreai mestertől sajátítja el há­rom szorgalmas kínai tanítvány, akik kö­zül természetesen a szép és fiatal hölgy a legtehetségesebb. A tanítványok félel­metes tudásukat a japán megszállók el­leni küzdelemben kívánják kamatoztatni, s ebből a momentumból derül ki, hogy a történet a két világháború között, valami­kor a harmincas években játszódhat. Kü­lönösebb történelmi tablót - vagy társa­dalmi hátteret - felrajzolni nyilvánvalóan teljesen felesleges, hiszen a film szem­pontjából a históriai vonatkozás teljes­séggel elhanyagolható tényezőként je­lentkezik. Annak részletezése felesleges bonyodalmakat okozna a cselekmény­ben. A rendező éppen ezért nem is tér le a kitaposott útról, kizárólag az akciójele­neteket tartja a mondanivaló fő hordozó­jának: szünet nélkül csattannak az üté­sek, recsegnek a csontok, s hullanak a gonosz megszállók és kiszolgálóik, mint a legyek. A főhősnő többször is bebizo­nyítja kivételes képességeit, s akkor sem esik kétségbe, ha egyszerre 20-25 el­lenféllel kell szembeszállnia. A végkifejlet nem lehet kétséges, s a hódítók elleni győzelem egyúttal a koreai-kínai hap ki do iskola magasabbrendüségét is bi­zonyítja a japán judo iskolával szemben ­legalábbis a film szerint. Legyetek türel­mesek - köti a „végzős” tanítványok lel­kére a jó tanácsot a bölcs koreai mester. Ám azok nem igazán gyakorolják ezt a szép erényt, s amint lehetőség nyílik rá, habozás nélkül bevetik magukat a vere­kedés sűrűjébe, s ütve-vágva, csontot összezúzva és nyakat kitekerve tesznek igazságot. Talán nem túlzás a megállapí­tás: a türelmességet - annyi egy kaptafá­ra készült karate produkció láttán - to­vábbra is a színvonal javulásban re­ménykedő nézőnek kell tanúsítania. SZERI ÁRPÁD Rádió Ismét egy Gondolat Nem tudom, hogyan kellene megszer­vezni egy szavazást, amely a legjobb rá­dióműsorokat választaná ki és ismerné el ezzel a gesztussal, de az biztos, hogy a 168 óra vagy a Gondolat-Jel az elsők közt volna. Az is lehet, hogy nem vall valami nagy fantáziára, hogy a hét végén ezúttal is­mét a Gondolat-Jelre, Bölcs István mű­sorára adtam a voksomat, hiszen lett vol­na alkalmam elunni már a rádión szer­zett régi ismerőseimet, Győrffy Miklóst, Osgyáni Csabát, Ocsovay Gábort. És gyanakodni is kezdek: Nem vagyok-e máris túlontúl elfogult ezzel a ragaszko­dással? Azzal, hogy már a műsort beve­zető választékkínálatot, ami lehetővé te­szi, hogy ne rostokoljak ott mindvégig, egy óra hosszán keresztül a rádió előtt, ha mondjuk a Buharin-konferenciára most éppen nem vagyok kiváncsi, vonzó­nak találom? Csakhogy nehéz lenne nem figyelni Pünkösti Árpádnak, az Új Tükör munka­társának és Győrffy Miklósnak a párbe­szédére. A riporter új könyvéről faggatja alanyát, aki közismerten korunk téeszel- nökeinek sorsáról, kálváriáikról, tündök­léseikről és bukásaikról valóságos le­gendáriumot épített. S ha már nem tu­dunk nem figyelni Pünkösti Árpádra, a termelőszövetkezeteinket dicsfénybe vonó „magyar csoda” sorsára, akkor majd ennyi figyelmet szánhatunk a publi­cista Lázár István szavainak, ö a szo­ciográfia, a valóság-, a falukutatás tisz­tességéről beszél, a szociográfiában le­hetőségként adott kutatói elmélyültség, igazságkereső szenvedély fontosságá­ról, szembeállítva ezzel a nyíltság ürü­gyén nemegyszer gyakorolt felületes na- gyotmondást. A két, egymáshoz szerve­sen kapcsolódó interjú után kaptunk ízelítőt az NSZK-beli Wuppertalból a Bu- harin-konferenciáról, ahonnan Kelemen Sándor közgazdász és Kun Miklós törté­nész hozott híreket. A szokott, jó színvonalú összeállítás vége felé már csak az maradt kérdésnek, hogy vajon csattanóval vagy feloldással zárul a műsor. Csattanóval és feloldás­sal: a „tömeg médiuma”, az „ördöginek” beharangozott Ludmilla Petrusevszkaja, természetesen a glasznoszty felfedezett­je, saját bevallása szerint csak a legrit­kább esetben nyerhető meg a mikrofon­nak. A drámairó most mégis nyilatkozik, s bár lehet, hogy ódzkodása az effajta nyil­vánosságtól a várakozásteljes feszültség felkeltését is szolgálja, mindenesetre be is teljesíti ezt a várakozást. Ez a „betelje­sülés” persze elsősorban - túl a tiltako­záson - rezignációval jár, mert amiről Petrusevszkaja beszél, az korántsem szívderítő. Ez van, biggyeszthetnénk a végére a konklúziót, ha nem következne a felol­dás, Désy Vilmos nagy ambícióval épül- gető bábopera-színházának bemutatá­sa. - br ­Várvédők Jelentős értékű nemzeti műkincsekkel gyarapodott az utóbbi években az egri Dobó Istán Vármúzeum. Ennek állandó védelmét, őrzését polgári fegyveres őr­ség látja el. A vár huszadik századi védői a közrendre, közbiztonságra is felügyel­nek. Felvételünkön: szolgálatban a vár és a múzeum őrzői. MTI fotó: H. Szabó Sándor Könyv Tévénapló Eötvös József, a miniszter Dugonics Etelkája jelentette az első sikert, a magyar regény története mégis Jósi­ka, Eötvös, Kemény munkásságával kezdődik. Közülük a legsokoldalúbb Eötvös József, aki íróként, gondolkozóként, államférfiként egyaránt fontos szerepet ját­szott a múlt század magyar életében. Még ifjú, amikor Kazinczy neki ajánlja utolsó munkáját, a Pannonhalmi utazást, ezzel mintegy megszabva pályáját is. De mögötte az apa komor árnya, mert Eötvös Ignác volt a felvidéki koleralázadás kegyetlen el- fojtója, s szállóigévé lett mondása, amivel a lázadók felett ítéletet mondott: eras pendebis, amice, azaz holnap lógni fogsz, barátom. Úgy is lett. Vannak, akik úgy vélik, az apa rémtetteit akarta ellensúlyozni felvilágosult demok­ratizmusával, a modern lélektan ismer is ilyen fogalmat, de bármiként volt is, Eötvös felvilágosult demokrata volt, aki a zsidóság emancipációját épp oly fontosnak tar­totta, mint az iskolaügy korszerűsítését. Róla szól Sőtér István tévéfilmje, műfaji meghatározása szerint életrajzi játék. A kiegyezés kori Eötvöst ábrázolja, aki szíve­sen visszavonulna svábhegyi villája magányába, hogy csak irodalmi munkásságá­nak éljen, de Deák szavára újra közhivatalt vállal s miniszterként szolgálja, kortársai legtöbbjét messze meghaladó előrelátással, a magyar nevelésügyet. A nemrég elhunyt Sőtér István, aki nagyszabású monográfiát írt Eötvösről, biztos vonalakkal rajzolja meg a kort, szereplői, Liszt, Csengery, Deák életteli alakok, vala­mennyien hitelesek, a történelemből lépnek elő, testi mivoltukban is. A dráma belül játszódik le, Sőtér maga is átélte a tudós és művész dilemmáját, aki azonban végül nem tud, nem is tudhat kitérni a közszereplés elől. Az életrajzi játék igazi értéke a részletekben van, amelyeketátjára személyes emlék melege is, ugyanakkor hiány­talan a korkép, a szenvedélyek rajza éles, mert a kiegyezés utáni időszak remény­ségében döntő kérdés a népnevelés, Eötvös pedig tudja, hogy ezzel kezdődik a fel- emelkedés, ami a szűk látókörű maradiak ellenállásán el is bukhat. Meghitt film, talán ez a jelző illik rá legjobban, a rendező Hajdú fy Miklós ezt ismer­te fel benne, s a szereplők, Bács Ferenc, Darvas Iván, Hámori Ildikó és többiek, jól tudták, hogy magát a történelmet kell megeleveníteniük. A kép hibátlan, egy hitele­sen megrajzolt korszak kelt életre. Nekcsei Demeter Bibliája 1312-ben a rozgonyi csata megtörte Csák Máté hatalmát, Károly király pedig nem volt hálátlan, bőségesen megjutalmazta híveit, köztük Aba-nembeli Nekcsei Demetert, akinek pályája ettől kezdve biztosan ívelt felfelé. 1315-ben már tárnok- mester, a Csák Máté halálát követő évben, 1322-ben Trencsén vármegye főispánja is. Nagy hatalom összpontosult kezében, mert a tárnokmester az állam pénzügyei­nek legfőbb intézője volt, a kincstár igazgatója, s nyilván tehetséges ember volf mert szerteágazó tisztségeiben 1338-ban bekövetkezett haláláig megmaradt. Legtöbb középkori művészeti emlékünk elpusztult, ami maradt, legföljebb sejteti a hajdani gazdagságot. Nekcsei Demeter esetében sem lehetett másként, mert minden bizonnyal értő műpártoló volt, ő rendelte meg a gyöngyöspatai templom freskóit, Baranyában is építtetett, s Bibliájának egyik képén a donátorok szokásos formájában látjuk: a teremtést ábrázoló képen ő is ott van, kezében a felajánlott templom makettjével. Művészetpártoló buzgalmából csak Bibliája maradt meg, középkori könyvművé­szetünk nagy dicsősége. A kódex 1336 körül készült, Bolognában, minden bizony­nyal két mester műve, ennél többet azonban nem tudunk róla. Sorsa is rejtélyes, hosszú lappangás után a múlt században bukkant fel a műkereskedelemben, vá­sárlás útján került az Egyesült Államokba, s jelenleg a washingtoni Kongresszusi Könyvtár tulajdona. Hazai irodalma alig van, a Képes Krónikáról vagy az Anjou Le­gendáriumról sokat írtak, a Nekcsei-Bibliáról azonban alig esett szó, bár az is igaz, nagyon keveseknek adatott meg, hogy láthassák is. Most kivételesen szép együttműködés eredményeként magyar kiadásban is megjelent, a televízió pedig sietett bemutatni az új könyvet, ami nyomdaiparunk fej­lettségének is bizonyítéka. Az országos nyilvánosság mindenképp indokolt, mert nem egy könyv megjelenéséről van szó, hanem egy eddig jószerint ismeretlen kó­dexünk közkinccsé tételéről, még akkor is, ha magas ára miatt nagyon kevseknek lesz hozzáférhető. Vagy talán éppen ezért, mert így milliók láthatták a kivételes szépségű kódex lapjait, magát Nekcsei Demetert is, aki ifjú feleségével együtt ábrá- zoltatta magát. Szántó Tibor a nyomdai kivitelezés nehézségeiről szólt, Levárdy Fe­renc a kódex művészettörténeti jelentőségéről beszélt, Sinkovits Imre pedig bibliai részleteket olvasott fel, amiket a kódex gyönyörű képei illusztráltak. Szakértelem és szépség iránti áhítat sugárzott a filmből, amit B. Farkas Tamás rendezett, s legföl­jebb azt tehetjük hozzá, hogy hasznos lett volna, ha a történeti háttér nagyobb sze­repet kap. Cs. L A Szekszárdi Jazz Quartett nagylemezéről Pünkösti Árpád: Kiválasztottak A jó lokálpatrióta büszkeségével tartom kezemben a Szekszárdi Jazz Quartett most megjelent - első - nagylemezét. Amíg a le­mezjátszó tányérjára teszem, egy koncert izgalmát érzem, vajon hogy sikerült váro­sunk, megyénk legrégebben együtt dolgo­zó kiváló dzsesszegyüttesének lemezpro­dukciója.? ...És forog a bűvös fekete korong... A dél­utáni fáradt napfényben furcsa villanáso­kat látok - sok munka - sok eredmény, sok idegesség - sok öröm, sok lemondás - sok siker villan ki a mikrobarázdák közül. Árad a muzsika... Elsőként az „Ibériai napfelkelte” című kompozíciót hallhatjuk, majd a „Visszatérés a harmóniákhoz” után következik a lemez címadó darabja, „a Hű­ség” című ballada, amely mind kompozí- ciós, mind pedig hangszerelési szempont­ból „telitalálat”. Érdekes darab a „Debussy- síremlék”, amely színes impresszionista muzsikából változik az SZJQ játéka nyo­mán brubecki „okos” zenévé. Kelemen Endre rendkívül átgondolt vibrafonozása, Hulin István magával ragadó zongora-, Lő- rinczy Gyula feszes bőgő-, Radnai Tibor sokszínű és pontos dobjátéka e kompozí­ciót feltétlenül a lemez legjobban előadptt számává emeli. A „Don Quijote” és az „Át­változások” hűen hordozzák a Quartett stí­lusjegyeit Az „Álom” újra balladai hangula­tot idéz, finom visszafogottsággal ábrázol, szinte transzcendentális magasságba emel, majd a kemény dúr befejezéssel újra a valóság talajára állítja a hallgatót. Az „Utolsó tánc” méltó búcsúzás, de nyitva - hagyott befejezése előre vetíti a folytatást.. A lemez minden darabja az együttes tag­jainak a kompozíciója; mégpedig Kele- men-Radnai, Hulin-Lőrinczy, Kelemen- Lőrinczy, Hulin-Radnai, Kelemen-Hulin párosításban dolgoztak a szerzők. A lemezjátszó halk kattanással jelzi, hogy a műsoridő letelt. Kezemben tartva a rendkívül tetszetős bontót amely Schubert Péter, Radnai Tibor és Schöck Gyula keze munkáját dicséri, nem marad más hátra, mint hogy helyére csúsztassam a Szek­szárdi Jazz Quartett - negyedszázad mun­káját és együvé tartozást reprezentáló - nagylemezét. Hiányoljuk, hogy a lemezt a szekszárdi könyvesboltok kirakataiban nem láthatják az érdeklődök. PECZE ISTVÁN A hazai könyvismertetések íróinak bevált és általam szívből utált gyakorlata, hogy először írnak egy sereg jót, aztán észbe kapnak és az elfogultság vádjától félve papírra vetnek ugyanennyi rosszat. így kikerekedik valamifé­le ízesen tömény semmitmondás, a legsikere­sebb olvasóriasztás. Pünkösti testes könyvé­vel szerencsém van. Már beszámolóm harma­dik mondatában félreérthetetlenül kijelenthe­tem, hogy régen meg kellett volna írni és ép­pen így, nem másként, például a forró kását kerülgetve. Az persze más kérdés, hogy ko­rábban még olyen, szókimondásáról ismert, kollégámnak is nehéz lett volna megírnia ezt a könyvet, mint Pünkösti Árpád. A termelőszövetkezeti mozgalmat lehet szeretni, vagy utálni, de azt vitatni bajos, hogy a magyar agrártörténelem egyik legfontosabb fejezete. Lévén a termelőszövetkezeteknek el­nökei - akiknek választása egykoron az alulról épülő demokrácia egyik első iskolája volt Magyarországon - ők nagyon fontos történel­mi szereplők. Pünkösti a megszállott országjá­ró riporter személyes tapasztalatait kérdőíves körkérdéssel, igényes szaktudományos mód­szerekkel egészíti ki. Az eredmény lenyűgö­ző, amellett, hogy az egyes embersorsok ese­tében riasztó is. A megszólaltatottak listáján tömegével találhatók megyénkbeliek. Kedvgerjesztőül néhány idézet a könyvből: „1984 előtt még közvetlenül a tagság java­solta az elnökök több mint negyedét, az utób­bi öt évben már csak kilencedét.” „Az elnökök között nagyjából tízszer annyi a párttagok és százszor annyi a vadászok aránya, mint a la­kosság körében.” „A megalománia a szövet­kezet sírásója.” „Amit ez a mezőgazdaság ki­bír, az csoda. Ha az ipar is ilyen jól állná a sa­rat, már a kátyú tetején lennénk.” Ez utóbbi két mondat Szőke György regölyi elnöktől szár­mazik. Ez viszont már a szerzőtől és nagyon sajnálom, hogy nem tőlem: „Gyökeres fordu­latra ne számítsunk. Kísérleti társadalmunk­nak úgy felgyülemlettek a teendői, az adóssá­gai, hogy elodázó társadalommá vált, titkos jelszava: »Mindegy, mi történik, csak ne tör­ténjen semmi!« A türelmesség és tehetetlen­ség üli kettős torát, mióta az 1968-as álomból felvertek bennünket, azóta egyre több nem is annyira a rossz, hanem a jó, ám meg nem való­sított határozat. És a mezőgazdaság még hagyján...” Végül még egy, amiről azt gyaníthatná az ember, hogy Grósz Károly összebeszélt Pün- köstivel, bár ez aligha valószínű. A pártfőtitkár 1988. november 26-án tartalmilag ugyanezt nyilatkozta a tévében Medveczky László mik­rofonja előtt: „Magyarországon sajnos nem alakult ki a távozás gyakorlata. Számtalan pél­dát tudok arra, hogy valaki bukott embernek van elkönyvelve, mert egy választást elvesz­tett.” Pünkösti könyvét természetesen nemcsak az ilyen sommás összegezésekért érdemes elolvasni, hanem számtalan emberi aprósá­gért is. Például tudtommal ő az első szerző, aki a ’70-es évek tsz-elnök ellenes pereiről, egy elvetélt, torz és ember- (továbbá mezőgazda­ság-) ellenes koncepcióról nyíltan, őszintén - és talán ne féljünk használni ezt a szót - a leg­jobb értelemben pártosan Ir. Szereplői közül egyik-másik, például a szobrot érdemlő néhai Király Jenő Zalavárott, barátom volt. De szí­vembe zártam a sasadi Ág Istvánt is, aki azzal verte vissza a „felsőbbség” kifogásait a szesz­főzdeindítással kapcsolatban, hogy a mahol­nap népélelmezési cikknek számító pálinka előállítására leszerelt fináncokat alkalmazott. Fock Jenő valószínűleg osztja érdeklődése­met annak olvastán, hogy egy tsz-elnökné ki­hímezte az örökkévalóságnak a névaláírását - melyet a vacsorázóabroszra kért. Pünkösti kitűnő újságíró, aki ebben a köte­tében a hazai szociográfiai irodalom legjobb hagyományainak folytatójává vált. A fülszöveg szerint 1960-ban kezdte a pályáját. Dolgozott a Népszabadságnál és dolgozik az Új Tükör­nél. Csak azt nem értem, hogy a Veszprémi Naplóról miért feledkezett meg, ahol pályánk hajnalán mindketten egyidöben voltunk ro­vatvezetők. Nem olyan nagy szégyen vidéki új­ságírónak lenni! Ilyen képességekkel pedig különösen nem az... ORDAS IVÁN A Hálószobaablak című amerikai film látható ezen a héten a szekszárdi Panorá­ma moziban

Next

/
Thumbnails
Contents