Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-29 / 284. szám

1988. november 29. ( TOLNA \ NÉPÚJSÁG 5 Az olvasók veszik a lapot Egy reform Reformja Ön, kedves olvasó, az utóbbi időben valószínűleg többször is szemtanúja volt egy korábban nem túl gyakori jele­netnek: méghozzá annak, hogy az új­ságárus pavilonok előtt a pénteki napo­kon hétről hétre hosszasan kígyózó so­rok tűnnek fel, s a szerencsés vásárlók távozóban boldogan szorítanak maguk­hoz egy eredeti küllemű (és tartalmú) sajtóterméket. Mint azt bizonyára kita­lálták, ez a folyóirat nem más, mint a Re­form. A siker titkát a legilletékesebb fedi fel: Tőke Péter, a lap főszerkesztője a közelmúltban Szekszárdon, a városi KISZ-bizottság meghívott vendégeként találkozott az érdeklődőkkel. *- Tőke Péter neve - a Reform révén - valósággal berobbant a köztudatba. Mivel foglalkozott korábban?- 1967 óta vagyok újságíró, a Hétfői Híreknél kezdtem, majd az ottani főszer­kesztőváltás után -1985-ben - a Magyar Hitelbankhoz kerültem. Itt mint szóvivő működtem, s már érkezésemkor felvil­lantották előttem egy új lap indításának lehetőségét.- Erre Grósz Károly is adott némi bizta­tást egy idevonatkozó kijelentésében...- Ez volt - ahogy mondani szokták - az utolsó lökés. Először megterveztem a la­pot a jelenlegi formájában. Akkoriban fő­ként gazdasági jellegű újságot szeret­tünk volna, s később változtak a célkitű­zések, s került előtérbe a belpolitikai vo­natkozás. A kiadás zökkenőmentes lebo­nyolítása érdekében pedig egy tizenhá­rom képviselőből álló részvénytársasá­got hoztunk létre.- A közelmúltban elterjedt, hogy a Ma­gyar Szocialista Munkáspártnak is erős a befolyása a Reform kiadói részvénytár­saságában...- Az MSZMP a Kossuth Könyvkiadó és a Hírlapkiadó Vállalat révén érdekelt a vállalkozásban. Egyébként ne értsük fél­re: a párt nagyon sokat segít, szembenál­lásról szó sincs, hiszen egyet akarunk. Az MSZMP javasolta például, hogy a lap legyen független.- A Reform tördelését tekintve a Neue Kronen Zeitungot mintázza. Mi ennek az oka?- Ez klasszikus forma, nagyságát, ter­jedelmét, kezelhetőségét tekintve egy­aránt. Ezenkívül ragaszkodtam a matt színű papírhoz, továbbá eltekintettem a lapok összekapcsolásától is. Sokáig ne­héz volt megértetnem ezeknek az „apró­ságoknak” a lényegét.- A Reform szinte az egyetlen a hazai sajtótermékek közül, mely már-már büsz­kén vallja magát bulvárlapnak. Nálunk en­nek a jelzőnek meglehetősen rosszalló a kicsengése.- Pedig a bulvár tehát az utcán el­adott sajtó sokkal inkább tiszteletet kelle­ne, hogy ébresszen, mivel annak a lap­nak rendszeresen meg kell küzdeni a vá­sárlókért. Meggyőződésem, hogy az ol­vasóknak röviden, színesen, informálva kell írni olyan dolgokról, melyek valóban érdeklik őket.- Milyen volt a lap fogadtatása a politi­ka, illetve a közvélemény részéről?- A politikának nagyon tetszett az, hogy a Reform a pluralizmusnak, a tény­leges demokráciának ad teret. Az első számok egyikében például Berecz János és Pozsgay Imre is elmondta a vélemé­nyét - ütköztetve nézeteiket. Viszont sok támadás ért bennünket Cicciolina szere­peltetése miatt, de végül is egy olasz képviselőnőről van szó. Többen kifogá­solták a könnyű, úgynevezett limonádé írásokat, a társasági rovatot. Tudomásul kell venni azonban, hogy az olvasót ez érdekli és nem az, hogy mi történik egy vállalatnál, dolgozik-e ott szocialista bri­gád vagy sem.- Sok lapban viszont mostanság is dívik az üzemi riport műfaja...- Ez a világon - annak nyugati részén - sehol sem ismeretes. Az hirdetésnek számít, vagy ha úgy tetszik, neosztálinis- ta csökevénynek, amelytől mielőbb meg kell szabadulni.- Úgy tűnik, mintha a Reform megjele­nése után megszaporodtak volna más tö­megkommunikációs eszközökben is a bátrabban bíráló hangok.- Világos, elkezdődött egy egészséges egymásra licitálási folyamat: felbátorod­tak a napilapok, a Népszabadság, a Ma­gyar Hírlap, s a Magyar Nemzet szinte már túltesz mindannyiunkon. Azután a rádiót is érdemes meghallgatni. Ezek a változások természetszerűleg visszahat­nak a Reformra.- Miként sikerült kialakítania a megfele­lő munkatársi gárdát?- Szerencsére olyan tapasztalt, kiváló kapcsolatokkal rendelkező profi kollé­gákkal vagyok körülvéve, akik kedvelik ezt a lapot, s ha kell, reggel 8-tól este 9-ig dolgoznak. A fizetés az eladott példány­számokkal egyenes arányban növek­szik.- S Tőke Péter milyen főszerkesztőnek tartja magát?- Szétszórtnak. Kevés időm marad a tulajdonképpeni vezetési feladatok ellá­tására. Maga a szerkesztőség amerikai típusú, az irodákat üvegfal választja el egymástól, mindenki látja a másikat. Ha valaki egész nap csak üldögélne a „kalit­kájában”, abból előbb-utóbb biztosan botrány lenne. De nem ez a tevékenység jellemző a kollégáimra, sokkal inkább a nyüzsgés, az ide-oda szaladgálás.- A Reformon kívül a Kapu és a Hitel cí­mű folyóiratok vallják magukat függetle­neknek. Hogyan alakult velük a viszony?- Keressük az egymáshoz vezető uta­kat, mindhárman valahol egyfajta de­mokratizálódást szolgálunk. A Kapuval már rendszeresen konzultálunk, s a Hi­tellel is erre törekszünk. Szeretnénk ösz- szehangolni így hárman - illetve a Heti Világgazdasággal együtt négyen - az új­ságíró-szövetségen belül a munkánkat.- A további tervek?- Újabb lapokat szándékozunk indíta­ni, illetve a könyvkiadás terén is lesznek meglepetéseink. Ha minden összejön, kiadjuk Szálasi és Mindszenty naplóját, továbbá Cicciolináról, is megjelentetünk egy könyvet. SZERI ÁRPÁD Fotó: SÖRÖS MIHÁLY Mostanság divat feleleveníteni az ötvenes éveket, minősíteni törté­néseit, ítélkezni a politika és kultúrpolitika, sőt elvenek és holtak fölött. Nem az a szándék vezérel, hogy csatlakozzam az ítélkezők közé, bár véleményem van, s elítélni az akkor voltak közül igen sokat, szívem szerint való. A védő szerepére sem vállalkozom, mert jószeri­vel nem túl sok védhető akad, ami a tetteket illeti, az egyes emberek szándékainak, érzésvilágának megítélése pedig - úgy hiszem - sem­miképpen sem feladatom. Jogot reá pedig egyáltalán nem vindikálok. Néhány tényt említek csupán, azokat is a Babits Társaság és a „Sárköz”, a folyóirat kapcsán. Nem történelmet akarok írni, csupán megemlíteni dolgokat mintegy érzékeltetve, hogy olyan időben is akadtak tenni vágyó emberek, mely idők szelleme nem kedvezett a konstruktív gondolkodásnak, a jobbítás, a szebbítés szándékának - a szabadgondolkodásnak meg végképp nem. Mi szolgáltathatna erre jobb ürügyet, itt minálunk - legalábbis kultu- rodó területen -, mint a Sárköz című folyóirat és annak létrehozója, megteremtője, a Babits Mihály Irodalmi Társaság? Mi is volt hát a Babits Társaság? Jogállását a mai terminológiák szerint nehéz lenne megjelölni. Az akkoriak szerint se nagyon lehetett, hiszen akkoriban még csak születőben se volt társasági törvény, meg egyáltalán úgy félt a hatalom nem kevés birtokosa bármiféle egyesü­léstől, mint az ördög a tömjéntől. A megyei tanács népművelési osztályának akkori vezetője, Bősz József adta áldását a társaság „megalakulására” valamikor 1954- ben, ahogy visszaemlékszem, tavasztájt. Nem volt ez szervezet, egye­sület, szövetség, talán még a klub elnevezés illenék rá leginkább, bár az is sok, hiszen léte során sem befogadó, sem kizáró döntést nem hozott. Egy ifjú kollegám, az újságíróiskola befejezésére készült szakdol­gozatában ezt így örökítette meg a volt „tagok” feljegyzése/, visz- szaemlékezései alapján: „Mindenki tagnak érezhette magát, aki részt vett a rendezvényeken. Lehet, hogy népszerűségének ez is volt egyik titka, mivel a megelőző években úgyis sok helyütt vált „kartotékadat­tá” az ember. Alapító tagokról is nehéz beszélni, hiszen nyitottságából követke­zően, mindenki befogadására kész volt a társaság. De a történelmi hűség kedvéért mégis hadd említsek néhány nevet. A kezdemé­nyező és később a társaság első számú mozgatója Csányi László volt. Ott volt a munkában Scherer Sándor, akkor a megyei pártbizottság munkatársa, akit nem a pártbizottság küldött „ellenőrző” szerepre, ha­nem maga jött, mint aki a változtatások részese kíván lenni. Antal László, a kedvelt és tisztelt Laci bácsi, annyi irodalmi adattal a fejé­ben, hogy az fél tucat embernek is elég lett volna. Hadnagy Albert le­véltárigazgató, később adatfeltárásaival segített a folyóirat szerkesz­tésében. Miszlai György megyei közjegyző, akinek Juhász Gyula volt „a” és az egyetlen magyar költő. Az összejövetelek rendszeres láto­gatói voltak pedagógusok, orvosok, népművelők, de szép számmal jöttek fizikai dolgozók is és állami tisztviselők. A megyei politikai napi­lap, a Tolnai Napló munkatársai közül legtöbben részesei voltak a tár­saság rendezvényeinek. Ez fontos volt, hiszen akkor nem kevésbé ők jelentették a kisvárosban az új, a lehetséges irodalomhoz kötődő ér­telmiséget. A lehetőség azután sokuknál valósággá nemesült. Hogy az irodalom területén maradjak: innen kapott indíttatást Hatvani Dá­niel, a jeles költő és a nem kevésbé jeles és Ismert Tamás Menyhért költő, író, lapszerkesztő. Föltűnt később néhány „Ady-beütésű" költe­ményével, országos folyóiratokban Nagy Zoltán - ma sajnos semmit se tudok róla. Ha ma divatos szóhasználattal kívánok élni, azt kell mondanom, amolyan népfrontos valami volt a társaság. Érdekes módon soha nem vált közvetlenül politlzálóvá az együtt­gondolkodás, bár áttételesen már igen. Igaz, az olvadás évei voltak már ezek, amikor őszinte szókimondáshoz nem kellett valami egetve­rő bátorság, sőt, a politikai élet okosabbjai buzdítottak is arra. Hadd büszkélkedhessek a társaság egy kiadványával, amely a me­gyei tanács támogatásával - ha pontosan emlékszem, 1955-ben je­lent meg - kifejezetten ismeretterjesztő céllal született, tisztes lokál- patrióta megfontolásból, Szülőföldem címmel. A kis könyv a megye műemlékeit mutatta be, de helyet kaptak benne a megye művészetét, sőt politikai múltját bemutató írások is. Többen elmondták, hogy a me­gye általános iskoláiban jól hasznosították a füzetet. A társaság gondozásában jelent meg ebben az időben Csányi László tanulmánya az ifjú Vörösmartyról és egy műfordítása Hans Sachs: A diák és az ördög című vígjátéka. A füzet érdekessége, hogy a kultúrház igazgatója rendezői utasításokat írt hozzá amatőr színját­szók számára. Hogy aztán azok hasznosították-e, vagy egyáltalán lehetett-e hasznosítani a tanácsokat, arról nincs hír. A Babits-ház falán elhelyezett emléktábláról már sok szó esett, szaporítani nem kívánom, de létrejöttében - a személyes érdemeket nem kisebbítve - a Babits Társaság érdemeit hangsúlyozni jelesnek tartom, azt sem elhallgatva, hogy a városi tanács akkori vb-elnöke nemcsak egyetértett a kezdeményezéssel, hanem támogatta is azt, hiszen ő mondta az avatóbeszédet. Nem tartozik ugyan a témához, de hiszen a kultúra területén tevé­kenykedők szinte mindenütt feltűntek, ahol a szebbítés, a jobbítás, az ön- és közgyönyörködtetés igénye és szándéka fölmerült, megemlí­tem, hogy még egy szimfonikus zenekar is működött akkor Szek­szárdon. Olyan színvonalon, amilyenen, de - működött. Volt egyszer egy „Sárköz” _______0)_______ Hazudn ék, ha azt állítanám, hogy a hatalom emberei közül minden­ki tapsolt a társaság létezésének, de a város szerencséjének mond­hatjuk, jelesen exponált személyiségek nem tartották ellentmondás­nak, ha hivatásosan gyakorolt politikai munkájuk mellett a kultúra mű­velői is voltak. A városi tanácselnök a szimfonikus zenekar egyik hegedűse volt, a Sárköz című folyóirat - amelyről később még rész­letesen szólok - első számához Szendy Pál, a városi pártbizottság tit­kára írt beköszöntőt - ha egészen pontos akarok lenni, az ő neve alatt jelentmeg. De ez már nem lényeges, a nevét és rangját mindenesetre adta. A komolyabb mondandót oldani szeretném, ezért szabadjon két esetet megemlítenem. Nem mintha lényegesek lennének akár a Ba­bits Társaság, akár a Sárköz című folyóirat történetét illetően, viszont hiszem, hogy az akkori közhangulat megértését - legalábbis - vala­melyest szolgálják. Az egyik tagunk - bár mondom, hogy voltaképpeni tagságról nem beszélhetünk - kutatásai során talált egy verset, pontosabban dal­szöveget. A negyvennyolcas megyebéli önkéntesek dalolták, akik a Kossuth hívó szavára indultak harcba Jellasics ellen, Perczel Móric vezérletével. Nos ők, a többi között azt énekelték, hogy „Isten áldd meg Kossuth Lajost”. Mondtuk neki, hogy nincs itt semmi gond. Ha ezt nótázták a legé­nyek, lelkűk rajta és különben is igazuk volt. A nóta föllelője azonban semmiképp se nyugodott bele első vélekedésünkbe. Hajtotta tovább, hogy mit szól majd ehhez a „fölsőbbség". Mondtuk, hogy semmit. Kossuth Lajost szidni ugyanis, fejvesztés terhe mellett, tilos lett volna, amúgy mega Tolna megyei nemzetőrök énekeljenek, amit akarnak, a szabadságharcot az ő közreműködésüktől függetlenül is leverték. Kiugrott végül az a bizonyos nyúl a bokorból. Kutatónknak - és megtalálónknak - nem Kossuth Lajossal volt gondja, az áldás se oko­zott neki problémát, hanem az Isten. Igen, az Isten, aki ugyan szerepel a nemzet Himnuszában, de mi történik akkoron, ha majd nyomtatás­ban is napvilágot lát egy megyei folyóirat hasbájain? Napvilágot lá­tott, nem történt semmi. Közbevetőleg. Himnuszról esett szó az elébb. Erről is gyakran volt módom mai fiatalokkal beszélgetni. Gimnazistákkal, akik úgy tudják, hiszik, hogy az ötvenes években tilos volt a Himnusz. Igaz, ami igaz, akkor nem volt szokás útfélén énekelni - mint mondjuk ötvenhatban -, hiszen a csasztuskák korát éltük, meg olyan zöngeményekét, hogy „...mert Sztálin a harcunk, Sztálin a béke és Sztálin nevével lesz jobb a világ”. Hogy milyen lett, azt firtatni nem ennek az írásnak a témája, hogy énekelték-énekeltük, az biztos, amiként az is biztos, hogy legalábbis hallgattuk a Himnuszt, akár a szimfonikus zenekar előadásában, akár hanglemezről. Bizonyos alkalmakkor a szovjet himnusz is elhangzott, az Internacionálé mindig. Az is igaz, hogy a Szózat azokban az évek­ben nem csendült fel soha. Mielőtt elfelejteném: éppen akkortájt forgatták és mutatták be a mozikban az Erkel című filmet, a Himnusz megalkotásának apropó­jából. Másik eset. Humorosabb az előbbinél. Korszellemet sem minősít, legfeljebb az írás szerzőjének maradandó emlék. Azt mondja egyik tag egy beszélgetés során: Az a Garay-szobor, ott a Garay téren nem szép. Rábólintottunk, valóban nem szép, a romanticizmus terméke, azokból sem a különbek közül való. De hát ez van. Szekszárd és Garay János egy, viseljük el hát a megörökítő szobrot. A kifogásoló úgy vélte, egy Árpád-szobor jobban ékesíthetné a városközpontot. Nem kell találgatni, megrökönyödtünk valamennyien jelenlévők. Vita. Érvek és ellenérvek a kacagányos Árpád mellett és ellenében. Végül Csányi Laci előállt, az akkor úgy hittük mindent el­döntő argumentummal: De hát az rengeteg pénzbe kerülne. Végül is mennyibe? - jött a kérdés. Legalább egymillióba. És megjött abban a pillanatban a válasz is: Jó, megadom. - 1955-öt irtunk akkor. Igen 1955-öt írtunk akkor, amikor az OTP-nél negyven forintért tud­tunk bankszámlát nyitni a Sárköz megjelentetése érdekében. De hagyjuk ezt még, csak az érdekesség kedvééért mondtam, amit mondtam. Meg azért, hogy láthassam, igen sokféle ember alkotta a Babits Tár­saságot és csoportosult köréje. Akadt tehát közöttük milliomos is, az­tán voltak amolyan „jólszituált” emberek, meg hát szegények sokszor annyian. A szegénység akkortájt nem valamiféle sikk volt, hanem ter­mészetes állapot. Valószínűsítem, hogy azok az újságíró kollégáim voltak a legszegé­nyebbek, akik pedig minden erejüket beleadták a társaság működte­tésébe. Bár nincs mit csodálkoznom ezen. Az újságírótól mindig el­várták, hogy elvhű legyen, párthű legyen, elkötelezett és megingatha­tatlan. A korrumpálódás árnyéka se illethesse, ellenben legyen szóki­mondó, határozott és kemény. Ne ismerjen se istent, se embert, az igazság kimondásában - s éljen meg a segédmunkásénál is keve­sebb fizetéséből. Akkor is így volt, ma sincs másként, isten neki fakö- röszt. De mindezt csak úgy közbevetőleg említettem. LETENYEI GYÖRGY Tőke Péter (középen) a KISZ Szekszárd Városi Bizottságán tartott előadást a Reformról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents