Tolna Megyei Népújság, 1988. november (38. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-17 / 274. szám
4 Képújság 1988. november 17. TUDOMÁNY - TECHNIKA TUDOMÁNY - TECHNIKA Hiú ábránd (1981. október 17.) Az eredeti tervek szerint csaknem egy éve, 1980 decemberétől kellene villamos energiát termelnie az erőműnek. A majdani reaktorosok, üzemeltetők most szedik szét, egyenként, a több ezer műszert, szelepet, kapcsolót, minden darabot külön ellenőriznek, nehogy beszerelésük után, a próbaüzem közben mondják fel a szolgálatot. Ez is valószerűtlenül nagy vállalkozás - mellesleg: szakmai képtelenség. A szállító gyár minőségi bizonylata ott fityeg a szerkezeteken. Nem számít. És az ellenőrzés a kételkedőket igazolta. A nyomásmérők, az érzékelők, a kijelzők, a szabályozó szerelvények, a relék közül csaknem minden harmadik rossz. Rossz ahhoz képest, amire hitelesítve van. Lehet, hogy ez üzem közben sohasem derült volna ki. De ha mégis?... Inkább kijavítják mindet a felszerelésük előtt. Irtózatos munka. És rengeteg idő. Az idő pedig olaj. Évente 675000 tonna - blokkonként. Ezért türelmetlen a kormány; a hitelek visszafizetésére hiteleket veszünk fel, a kamatok nőnek, jó lenne már, ha Paks nemcsak emésztené, hanem vissza is fizetné a befektetett milliárdokat. Persze a kormány nem lenne türelmetlen, ha már évekkel ezelőtt tisztán látta volna, amit csak most, a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, az Állami Tervbizottság és más igazán szakavatott szervezetek vizsgálataiból tudott meg, megbízván őket, derítsék fel: végtére is mi történik Pakson? A legfelsőbb irányító testületek köreiben ekkortájt fogalmazódott meg először (hivatalosan), hogy az atomerőmű építéséről alkotott kép eredendően illuzórikus volt. A késés tehát törvényszerű. Hiú ábrándban ringatta magát az ország, amikor elhitette, hogy 1980-ra elkészül az első blokk, s komoly árat fizet a népgazdaság a délibábos képzetek erőszakos megvalósításának a szándékáért. Ilyesmi többnyire csak azzal fordulhat elő, aki nincs igazán tisztában önmagával és azzal, amire vállalkozott. Az irreális határidők formális erőltetése károsan hatott az építkezés szinte valamennyi részletére. Az elhatározás pillanatában teljesíthetetlen ütemtervek, valamint a szerelés közben feltárt számtalan ütközés lehetetlenné tette, hogy felderítsék, melyek is valójában a beruházás legsürgetőbb feladatai. A csaknem ötletszerű részhatáridők erőltetése felesleges többletköltséggel járt, gyakran már a berendezések kiválasztásánál. A valószerűtlenül szűkre szabott időkorlátok miatt tőkés cégektől vásároltak berendezéseket akkor is, amikor még idejében megszerezhették volna azokat a szocialista országokból is. S látszólag hiába adott 200 millió forintot az ösztönzésre a kormány, ha ezzel amúgy sem érhette el az eredeti célját, az 1980-as avatást. Hasonló bonyolultságú erőműveket a világon 6-12 év alatt építenek fel. Pakson az 1760 megawatt 14 év alatt lesz kész. Talán. S mikor vette észre - hivatalosan - a kormány, hogy itt valami baj van? Az 1980. júniusi kormánybiztosi határozatban szerepel először: az erőmű 7-8 hónapos csúszással léphet csak üzembe. A három hónappal később született szakanyag már 12 hónap késéssel számol a hármas és a négyes blokknál is. Éveken keresztül elhittem: annyi tapasztalat halmozódik fel a beruházáson, hogy az egyes reaktor avatásának késedelmét könnyedén behozzák majd a kettes, a hármas és a négyes blokk építésén: olcsóbban és hamarabb készülnek el velük. Valószínűleg mégsem úgy „aktív” ez az építési zóna, ahogy képzeltem. Hatnak másféle erők is. Azokkal nem számoltam. Mások sem. A hivatalos dokumentumok nem kezdeményezték a beruházási javaslat módosítását sem. Kivéve a ráfordítások című fejezetet, mert ebben már el- tusolhatatlan volt, hogy 1976-tól 1981-ig a tervezett költségek 50 százalékkal nőttek az eredeti elképzelésekhez képest. Engem pedig a paksi kettős spirál foglalkoztat már régóta. A megfogalmazásával azonban nehezen haladok. Sokáig azt hittem, van egy éles határ: mivel az irreális programok már nem lelkesítenek, akkor éppen fordítva hatnak - elkedvetlenítenek, kiábrándulttá, makaccsá tesznek építőt, tervezőt, szerelőt, beruházót egyaránt, mondván, lehetetlent kívánnak tőlük. De nincs éles határ az építők lelkesedése és kiábrándultsága között. Vérmérsékletük, kockázta- tási hajlamuk és tájékozottságuk szerint nagyon különbözően ítélik meg a beruházást, de már összenőttek vele, s egyébként is: hozzá lehet szokni a tudathoz, hogy az erőmű nem az eredeti elképzelések szerint lesz kész. Miért nyomasztaná őket a felelősség, ha saját munkájukat rendesen ellátják? Elég gyakran sikerélményt szereznek vele és többnyire tisztában vannak vele, hogy a késés jószerint nem rajtuk múlik, még ha az ingerlékeny vezetők alkalmasint rajtuk vezetik is le a mérgüket. Ráadásul e délibábos ábrándként őket is, valamint a vezetőket is elég rendesen megfizetik. Hát akkor? Annyi bizonyos: Pakson nem lett akkora a távolság a vágyak és a képességek között, hogy az általános szakadáshoz vezessen. A Gyár- és Gépszerelő Vállalatnál húszszázalékos a fluktuáció. Talán ez lehet az egymás felett tekeredő spirálszálak (a vágy és a valóság) közötti kölcsönhatás egyik mérőszáma? Mindig vannak, akik kevésbé jól viselik a bizonytalanban való hajózást, de hát a szaltónál is van egy rövid pillanat, amikor a tornász előtt elfeketedik a világ. Ám ha túljut a holtponton, s kinyújtja a lábát, szépen talpra esik - ha jól rugaszkodott el. Csináltam én is, tényleg A bomlás melege Vicsek Ferenc újságíró kollégám izgalmas könyvet irt Paksról, az atomerőmű építéséről. A napokban jelent meg a mű, s várhatóan hiánycikk lesz. A kiadó alig 11 ezer példányt rendelt a nyomdától. Az is lehet, hogy a könyvterjesztés nem bízott a szerzőben. (Ez a magyar könyvkiadás-terjesztés csődje.) Aki azt hiszi, hogy leleplező sorokat olvas Paksról, az ne is vegye kezébe ezt a közel 28 íves munkát. Többről van szó. Magyarország elmúlt 20 évéről. A gazdaságról. A döntésképtelenségről, a döntéselhalasztásokról, a KGST nyomoráról. A magyar munka leértékeléséről. A feleslegesen elhullajtott verejtékcseppekről. Rólunk. Arról, hogy miért jutottunk ide, ahol most vagyunk. Éppen ezért közöljük a könyv egyik fejezetét a Tudomány-Technika rovatunkban, mert jellemez egy kort, annak minden következményével. A szervezettség mögött megbúvó mérhetetlen szervezetlenséget Az emberi agyban összegyűjtött tudás lebecsülését, a szakemberképzés hiányát, a jó szakemberek megfelelő hasznosítását A riport az aktív zónából alcímű Vicsek-könyv nem válhat - a kevés példányszám miatt sem - bestsellerré. Pedig tanulnunk kellene az atomerőmű példájából, hogy gazdaságunkat működőképessé tehessük. Szívesen ajánlom mindenkinek, aki nem szenzációt vár, hanem szakít arra időt, hogy egy látleletet áttanulmányozva elgondolkozzon, továbbgondolva az olvasottakat képessé váljon arra, hogy az értelmes munka emberibbé tegye életét H. J. így van. S ha túlpördültem, mert nagy, vagy térdre huppantam, mert kicsi volt a lendületem, eszembe sem jutott a sötét pillanat lerövidítésén törni a fejem, esetleg lemondani a repülésről csak azért, mert az ugrás közben van egy rövid szakasz, amiről semmit sem tudok. A legközelebbi nekifutásnál csak arra összpontosítottam, hogy jól rugaszkodjam el, s mára sötét pillanat előtt úgy rendezzem a végtagjaimat, hogy a lehető legkevesebbet kelljen korrigálnom a talajra érkezés előtt. A paksiakat amúgy sem érhetik már nagy meglepetések. Az építők elől nem rejthető el az, amivel hat-hét évig naponta dolgoznak. S ki mondhat neki újat? Inkább azokat kell meggyőzni, akik nemcsak elhitték, hanem komolyan is vették az 1980-as indulást és azt, hogy Pakson 5000 ember 56 milliárd forintból az évtized közepéig felépíti az atomerőművet. Rájuk még az újdonság erejével hathat, hogy az építés utolsó fázisában is rendszeresen érkezik tervmódosítás Kijevből és hogy a változás változást szül: de hát a csövek csövekhez kapcsolódnak, ha az egyiket arrább teszik, akkor vinni kell a másikat is, átfúrhatják a falat máshol, a szelep helye is megváltozik és ahhoz már másfajta tartószerkezet kell, de hogy milyen, ki tudja, mert az az iroda, melyiktől az atomerőmű terveit vettük, korábban nem tervezett még, csak hasonlót. Aztán: flottabbnak reméltük a nemzetközi munkamegosztást. Az importárak emelkedését kisebbnek kalkulálták - a hármas és a négyes blokk berendezéseinek árajánlata viszont 50 százalékkal volt magasabb, mint korábban az egyesé és a kettesé. A paksiaknak nem újság, hogy késve érkeznek az import berendezések; emiatt gyakran eltérnek a leggazdaságosabb ütemtervtől, s az irreális határidők erőltetése a termelési kapacitások tartósan felesleges felhalmozásához, valamint a szükségesnél drágább technológiák alkalmazásához vezetett. Vannak aztán dolgok, ugye, amelyeket éppen azért nem sikerült megcsinálni az első nekifutásra, mert vagy nem volt rá képes a háttéripar, vagy rossz technológiát választottak, vagy csak megsértették a gyártási fegyelmet - esetleg éppen a lemaradás behozása érdekében. Csak a beruházástól távol állóknak újdonság, hogy az építők olykor turpisságot is elkövetnek: 1980 első félévében 11,7, a másikban 23,7 százalékos túlszámlázást derített fel az Állami Fejlesztési Bank néhány fős paksi csapata. Észrevették azt is, hogy a normális telefonrendszer mellett trópusi igényeket kielégítő konferen- ciavonal-hálózattal szerelték fel a boksz környékét és a csatlakozó épületeket, hogy egyszerre akár többen is tárgyalhassanak ugyanazon a vonalon. Abban sincs meglepő, hogy tőlünk nyugatra van, ahol 1500-an építettek fel hasontel- jesitményü erőművet, miközben Pakson 9000-en dolgoznak - igen ám, de Pakson volt olyan éjszakai műszak, amikor csak 90 embert találtak bent és így tovább egészen az iparszervezésig, a már első pillantásra sem meggyőző vállalkozói rendszerig, amelyben a festéktől a tervekig, a műszaki szálló lepedőitől a reaktortartályig minden anyag egyetlen gazdája az Erőmű Beruházási Vállalat, mert a többi cég csak az úgynevezett kivitelezésre - tehát vagy a csövek összehegesztésére, a falak lefestésére - vállalkozik, de az állványok beszerzésére, a csövek felkutatására, a festék megvételére, minősítésére és a többire már nem. Ilyesmik vannak abban a rövid, elsötétült pillanatban az elrugaszkodás és a talajra érkezés között. Nem olyan rendkívüli dolgok, hogyha valaki hat évig együtt él velük, ne vehetné észre őket, ha egy kicsit is figyel. De nekik az erőmű nem több, csak munkahely, a megélhetés forrása, s nem maga az élhetés. H. Tamás hegesztő keze például már egy közel-keleti bisztróban remeg, sikerült neki, amire vágyott, dollárban kapja a fizetését. És a többiek? L. Péter, a miniszteri biztos titkára megnyugodott, az építőipart leszorították a porondról, most általában a szerelők és különösen a Gyár- és Gépszerelő Vállalat van napirenden: leváltották a régi vezérigazgatót, a Vegyépszer főmérnökét nevezték ki a GYGV élére. D. István befejezte a szakmérnökit, lassú léptekben halad előre a hierarchiagrádicson, csoportvezetővé nevezték ki. Egyelőre csupán két beosztottja van: P. János technikus és a műszaki rajzoló. István azonban már nem csupán végrehajt, hanem irányít és tervez. Kisnyomású csőrendszert és családot. K. Istvánnét sorozatosan feljelenti a környezete, irigylik tőle, hogy a két gyermek, a szülői munkaközösség, a népfrontgyűlések és vállalati munkája mellett maradt energiája a fehérnemü-kiskeres- kedőségre - másodállásban. Kiváltotta az iparengedélyt, megpróbáltam segíteni neki, összeismertettem iparművészekkel, gyönyörű ruhákkal töltötte fel a ház alagsorában a pincét, amelyet a férje hétvégi barkácsolásai kedves kis üzletté varázsoltak. K. István csak a hétvégeken van otthon, a pesti hivatal mellé nem járt lakás; csaknem fél éve élnek így, de hamarosan felköltöznek a fővárosba. Sanyi bácsi beteg, Pesten, az Erőterv irodájának egyik szobájában ücsörög és arra vár, hogy elkezdődjön az építkezés Bicskén. Pakstól eltiltották. (Később tudtam meg: 1982-ben meghalt, agydaganata volt.) Otthagyta a városi tanácsot K. Attila, a Debrecenből jött fiatal építész; nem kapott lakást, s rádöbbent, az ő elképzeléseihez amúgy is kevés a város pénze, valamint: valakik, valahol már régen eldöntötték, mire költik azt a keveset is. Pordán letelepedett Pakson. Mi lesz vele, ha a 22-es levonul az erőműről? Mehet velük tovább. A nagy vállalat az ő közege, személyisége érvényesítéséhez térre van szüksége, néhányfős építőipari részlegnél valószínűleg fittyet se hányának „politizáló” hajlamára. A nagydaruban megismert zsokétermetű Zoltán vett egy „majdnem kastélyt” a Bakony oldalában; vendégségbe meghívta a főnökét, az elképedt a nyolc szoba láttán, s nem vigasztalódott, hiába panaszkodott Zoltán: ez a házvásár nem volt igazán jó üzlet, az asszonyok nem győzik takarítani a szobákat, pedig a helyiségek felét bezárták, egy erdő kevés lenne a kisebb teremnek is beleülő lakosztályok fűtésére. Zoltánt, nem sokkal a főnöklátogatás után, áthelyezték. Sem a fizetése, sem a beosztása nem változott, csak a munkahelye. Háromszáz kilométerrel arrébb rakták. Darustól. Fonyó Lajos, a beruházás volt KlSZ-tit- kára zsalupaneleket ragaszt, üzemvezető az ORSZAK-nál. Ötezer-kettő fixért, harminckét évesen. Felajánlották neki a GYGV gazdasági osztályvezetői posztját is, de nem fogadta el. Felmérte: onnan túl nagyot lehet bukni. Valaki megsúgta neki: az országban van egy város, ahol a társadalmi szervezet vezető munkatársait, ha nem voltak velük megelégedve, kinevezték a vágóhíd igazgatójának. Ez előlépésnek tűnt, de egy éven belül biztos volt a bukás. Örülhetett, aki börtön nélkül megúszta. M. Árpád eltűnt. Paksra a KISZ hívó szavára érkezett - ő fogalmazott így -, Fehérvárra a megbékélt asszony szava csalta vissza. Mindenki kiköltözött a barakksorból, a Nyár utcai szükséglakásokat, úgy, ahogy voltak, felszámolták. Anikó a lakótelepen kapott helyet, nem nagyot, elég az kettőjüknek, mondja, de neki már a barakk is a magánbeszélgetés hiányától volt fojtogató. Most a kiegyenesített szirmú tulipános házakban van másfél szobája. Mit számít mindehhez képest a határidő? Diane Arbusra, a Fifth Avenue-i áruháztulajdonos David Nemesov lányára, a kétszeres Guggenheim-ösztöndíjas fotóművészre emlékezett a közelmúltban a Fotó című lap. Arbus feljegyzései közt találták: „A világban van valami ironikus, s ez attól van, hogy semmi sem valósul meg teljesen az ember szándéka szerint.” Gottvald Károly felvételei a ’70-es években készültek Pakson
