Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-11 / 243. szám

1988. október 11. 4 ^NÉPÚJSÁG Moziban Miss Arizona Többször kiálltam már e hasábokon a kommersz -, a jó, tisztességes iparos módjára elkészített kommersz - filmek mellett. Mert amit szakember tudása, szakismerete teljességét adva elkészít, az a maga műfajában elismerésre méltó, mégha a tömegizléssel, vagy megfordít­va, egy kisebb csoport, netán egyén ízlé­sével nem is egyező. Gyorsan le kell szö­geznem, a Mis Arizona nem ilyen film. Pedig az alkotógárda névsora ígére­tes. Sándor Pál filmrendező nevét nem egy, határainkon túl is jegyzett, művészi film hirdeti. Marcello Mastroianni azt hi­szem korunk egyik legnagyobb (ha nem legnagyobb) filmszínésze. És még ő is kínlódik szerepében, semmitmondó, jel­legtelen figurát hoz ki abból. Persze, hogy mellette Hanna Schygulla még je­lentéktelenebbé sikeredett alakítással lepi meg a nézőt. Azt hiszem az alaptörté­nettel kezdődik a baj. Igazán nem tudok meghatódni Rozs- nyai Sándor és Sugár Mici esetétől, még­ha az alkotók korabeli dokumentumokra alapozva írták, rendezték és játszották is el a korabeli Arizona mulató történetét, il­letve a három főszereplő, a mulatótulaj­donos Rozsnyai, a népszer revűsztár és felesége, Sugár Mici, no és az amerikai kém, Standley kalandjait. Kalandjait ír­tam, pedig nem vagyok meggyőződve, hogy kalandfilmet láttunk. Mint ahogy ar­ról sem, hogy társadalmi, esetleg lélekta­ni drámának készült a Miss Arizona. Esetleg egy szerelmi háromszögtörté­netnek? Szürke alakítások, szürke színek, meglehetősen kidolgozatlan és érdekte­len történet. Ezen pedig az sem segít, hogy a titok­zatosság fokozására nyitva hagytak né­hány kérdést. Az Arizona világával a maga korában is kevesen ismerkedhettek meg, így titkai, a színfalak mögött megtörtént (?) kalandok akkor sem sok embert érintettek. Nem hiszem, hogy felszabadulás utáni születésem az oka érdektelen szemlélő­désemnek. Valószínű így vannak azok is, akik kor­társai voltak a történésnek. „Vajúdtak a hegyek és egeret szültek.” - idézhetnénk az ismert mondást ismer­ve a népes szerző és szereplőgárda névsorát. Mert, hogy csak a szerzőket idézem: Fedor Ágnes, Sándor Pál és Molnár Gál Péter ötletéből írta Alfredo Gianetti és Sándor Pál. Ez igen, felsorolásnak is szép. Más kérdés, hogy ettől a film épp olyan faj­súlytalan, jelentéktelen maradt, mintha egy nagyon is középszerű szerző félresi­került alkotása lenne. Ezen pedig a három tényleg, kiváló magyar színész, az ebben a filmben is ki­magasló teljesítményt nyújtó, vérbő epi­zódszerepet hozo Udvaros Dorottya, Ga­ras Dezső és Eperjes Károly játéka sem segített. TAMÁSI JÁNOS Beethoven - X.? Hangverseny Geoffrey Tozer (Ausztrália) zongoraestje Szekszárdon Fiatal művészünk bizony fenegyerek a javából! Minthogy tavalyi szerepléseit saj­nos nem hallottam, a fenti megállapítás ez idáig outsider hírként érte tudatomat. Most megélhettük!... Először is: technikai készsége olyan, hogy nem hisszük, volna-e számára megoldhatatlan feladat a fekete láda kla­viatúrájának vicsorgó farkasfogazatán: a billentyűzetet könnyed eleganciával sze­lídre bárányosítja, miközben gazellatem­póban száguldoz, és hatalmas súlyokat tömbösít erre meg arra. Tulajdonképpen ezért is méltatlankod­tunk a zeneiskolai tananyag - Bach-me- nüettek elővezetésén, még ha a díszíté­se, cizellálása gusztusos, invenciózus volt is -, ám üsse kő. Pihenni is kell: ha a végén nem, hát az elején. A Schumann: Seherezádé-interpretá- ció azonban levett a lábunkról. Fátyolos költőiség, érzékeny tartózkodás és mind­az, ami nemes, zeneileg - Schumann szű­rőjén át - értelmezhető, az itt együtt volt Furcsa kontrasztjaként a negyedik műsor­darab Liszt: „Norma” - operafantázia dü­börgő, cikázó virtuozitásának... Chopin: Esz-dúr nocturne-je is egészen „európira” sikerült, a Brahms: Két magyar tánc tecni- kailag bravúros volt. Igen szimpatikus Geoffrey Tozer zongorázása, muzsikusi lé­nye. Az ő javára szólna, ha tévednénk: so­hasem fog richten magasságokat és mély­ségeket bombázni: a démoninak, szug- gesztiónak, hipnotizálásnak a közelében sem jár, ám amit csinál, az mindig is érde­kes, figyelmet magára vonó, és végső so­ron igen kellemes is. A legélvezetesebb részét az estnek - egyértelmű jelei voltak - a szünet utáni improvizálás adta. Jóllehet nem a közönség által meg­adott témákra, hanem Tozer maga muta­tott be egy német népdalt. (S hogy miért éppen németet? Ki tudná megmondani?) Ezt aztán variálta a publikum igényei sze­rint (és nyilvánvalóan némi előregyártott pattem felhasználásával) Bach EÍerlioz, Gershwin, Bartók, Beethoven, Grieg, Ver­di, Liszt, Chopin, Debussy, Ravel... modo­rában: mindössze tizenhatfélét számoltunk meg, ezután felhagytunk a további regiszt­rálással. Később aztán érkezett téma a kö­zönség soraiból is. Csúcsot jelentett ennek a megformálása! Nem voltunk túl sokan a sorokban, de akik ott voltak, mindannyian tanúsíthatják, erősíthetik: Geoffrey Tozer akárhányszor is körünkbe érkezik, mind­annyiszor örömmel, szívesen látjuk. DOBAI TAMÁS Zenei világszenzációt hallhat október 18-án London közönsége: a Royal Festi­val Hallban bemutatják Ludwig van Bee­thoven befejezetlen, X. szimfóniájának első tételét a liverpooli filmharmonikusok elő­adásában, amelyet Barry Cooper skót ze­netudós rekonstruált Az ősbemutatóra azért az angol fővárosban kerül sor, mert Beethoven nagyon kötődött Londonhoz - sőt állítólag nem sokkal halála előtt meg is ígérte, hogy új művét itt mutatja be a világ­nak Nem ez az első eset hogy egy-egy nagy mester vázlatai alapján megpróbál­nak „befejezni” félbehagyott műveket - megkísértették már Schubert, Schumann és Mendelssohn szellemét is - de ilyen nagy vihart még egyetlen rekonstrukció sem keltett mint a szimfóniák fejedelmé­nek műve. A kutatók immár száz éve sejtet­ték hogy Beethoven a szimfóniairodalom csúcsát jelentő IX. után - immár súlyos be­tegen - még nekikezdett egy tizediknek is, de már nem volt ideje befejezni. Barry Coo­per öt évvel ezefőtt a nyugat-berlini Porosz Történeti Múzeum levéltában talált rá a X. szimfónia első tételének hiteles vázlataira, amelyeket Beethoven 1825-ben, halála előtt két évvel vetett papírra. E feljegyzések melyeknek hitelességét a bonni Beetho- ven-archívum szakértői megerősítették nem tekinthetők szinte még zenei alapnak sem: legfeljebb tíz ütemnyi vázlatok né­hány szó kíséretében, amelyek egy-egy ötlet fontosságát hangsúlyozzák, alig egy­két zenei frázisra elegendőek. Cooper hangyaszorgalommal gyűjtötte össze a nagy mester feljegyzéseit, addig illesztget- te, hangszerelte őket, míg a töredékekből kijött mintegy 14 percnyi muzsika, s ez az elveszett mű első tételének tekinthető. A bevezetés egy halk adagio e-moll-ban, amelyet egy allegro szakasz követ c- mollban - ez a váltás már önmagában ér­dekes, és Beethoven új útkeresésére utal. Cooper munkájával kapcsolatban el­mondta, hogy gondosan vigyázott „Bee­A mai Pécs helyén az időszámítás szerint II. század elején létesült Sopianae lakói között a helyi illír-kelta lakosság mellett bevándorolt nyu- gat-pannóniai és itáliai népelemek voltak. Emlé­küket sírkövek és egyéb feliratok, oltárkövek őr­zik. Pécs a turistaforgalom egyik központja. Ta­vasztól késő őszig egymást érik a csoportok, hogy megismerkedjenek a kétezer éves város ókori múltjával és jelenével. A Képzőművészeti Kiadónál a város ókeresz­tény emlékeit idéző könyv jelent meg. Célja, hogy tájékoztatást adjon a temető sír- kamráiról, a város és település történetéről, mai színes életéről. A kötetből megismerhetjük a ha­thoven szellemére” és azoknál a részeknél, ahol a mestertől nem kapott „pontos utasí­tást” igyekezett az ő hangzását visszaadni. Míg a zenerajongók és a kritikusok egy része eleve lelkesedett a rekontrukcióért, az érintettek másik fele alaposan leszed­te a keresztvizet Cooperről. Sieghard Brandenburg, a Beethoven-archívum ve­zetője szerint a skót muzsikus teljesen önkényesen bánt Beethoven ötleteivel, nem csupán a hangszerelést végezte el saját szája íze szerint hanem gyakorlati­lag ő komponálta meg az összes variá­ciót Brandenburg szerint Cooper munkája eleve megkérdőzelezi Beethoven munka- módszerét A zeneszerző ugyanis először mindig csak a témákat rögzítette, és csak ezután gondolkodott zenei frázisokban, majd összetett hangsorokban. Partitúra- íráshoz már csak akkor fogott, amikor a ze­ne készen állt a fejében. A korábbi ismert Beethoven-művek és az eredeti vázlatok összevetéséből az is kiderült - hangsú­lyozza a bonni archívum vezetője - hogy a kész alkotások erősen eltértek az eredeti ötletektől, előfordult nem egyszer az is, hogy zseniálisnak látszó ötleteket egysze­rűen kihagyott Feltételezhető tehát hogy az igazi Beethoven-szimfönia egészen másképpen szólt volna, mint a rekonstruált változat. A szakértő mindazonáltal nem tartotta hiábavalónak Cooper munkáját és leszö­gezte, hogy csak akkor fog pert indí­tani a skót muzsikus ellen, ha az előadást Beethoven X. szimfóniája címen hirdetik meg. „Ez közönséges reklámfogás. Senki­nek nincs joga becsapni a közönséget, vagy úgy hírnévre szert tenni, hogy közben egy nagy név mögé rejtőzik” - mondta Brandenburg. A koncertet egyelőre Beethoven-elő- adásként hirdetik. Ezek után jogos a felve­tés: bejön-e a közönség egy olyan kon­certre, melynek fő attrakciója „Cooper I. szimfóniája Beethoven ötlete nyomán”? zánkban művészeti és történelmi szempontból páratlan, jelentőségükhöz mérten csak a római városi katakombák festményeivel összemérhető sírépítményeket melyet a XVIII. század eleje óta ismertek Pécsett Ezek az utóbbi években szám­ban és jelentőségben is gyarapodtak. Ennek be­mutatására és a megőrzés módozatainak ismer­tetésére vállalkozik a feltáró régész, a falfestmé­nyeket megmentő restaurátor és a tervező épí­tész. A jobb megértést 27 szövegközi ábra, 19 feke­te-fehér és 26 színes fotó szolgálja. Bachman Zoltán, Fülep Ferenc, Pintér Attila könyvét angol és német nyelvű összefoglaló egészíti ki. GEROLY TIBOR Könyv SOPIANAE - PÉCS ókeresztény emlékei Kína bemutatkozik Már Goethe lelkesedett az Egy jó házasság története című XVII. századi regé­nyért, ennél azonban sokkal jelentősebb A vörös szoba álma című hatalmas sodrá­sú családregény, amit két szerző írt a XVIII. század folyamán. Más is ismertté vált Eu­rópában, s a legfontosabbak magyarul is olvashatók, mint Lao-ce, Li Taj-po, Cao Cse versei, a fordítók között pedig Kosztolányi éppúgy megtalálható, mint Illyés Gyula vagy Weöres Sándor. A képzőművészetben korán megjelent a kínai hatás, a chinoiserie, egyaránt jelenti az importált műtárgyakat és a kínai motívumokkal építkező európai művészetet. A főúri kertekben divat volt a kínai ház, a porcelán- gyártásban korán használtak kínai díszítőelemeket, amelyek a textiliparban is ked­veltek voltak. Kína régóta jelen van műveltségünkben, már Arany is fordított kínai verset, s az érdeklődés csak fokozódott az elmúlt évtizedekben. Igaz, a kulturális forrada­lom nem kedvezett a rokonszenvnek, de ezen is túl vagyunk, s a kíváncsiság most egyre növekszik, még akkor is, ha Kínába utazni nem tartozik az olcsó mulatságok közé. Milyen is hát az az ország, amelynek egyetlen megyéje is nagyobb Magyaror­szágnál? Valószínűleg ők is ezt kérdezik, ha rólunk van szó, bár más előjellel, mint azok a kínaiak is, akik küldöttséggel járták Tolna megyét s úgy vélekedtek: egy olyan kis országban, amelynek mindössze 10 millió lakosa van, nyilván mindenki ismeri egymást. A televízió most teljes műsoridőt szentelt Kínának, s bármilyen változatos volt is a kínai est, még ízelítőnek is kevés volt. Maga a vállalkozás is reménytelen, fél órában lehetetlen bemutatni a kínai opera keresztmetszetét, s az is kérdés, hogy a Vad hegyekben című film reprezentálja-e a kínai filmgyártást. Szép képeket láttunk a nagy falról, Jangcsou városáról, a legtöbbet azonban a Panoráma különkiadása adta, bemutatva a mai Kínát, gondjaival és reményeivel. A visszatérő kérdés: Hol tart a reform, milyen a mai kínaiak élete, akik akkora or­szágban élnek és annyian vannak, hogy az európai képzelet tétován bolyong a számok között? Egyetlen adat meghökkentő: a mai Kínában mindössze 40 ezer személyautó van magánkézben, ami elenyésző mennyiség, s akár a múlt öröksé­gének is lehet mondani. Viszont az emberek mégis boldogok, a falvak népe meg­szabadulva a kötelező központi utasításaktól, egyre gazdagabb, amit a büszkén emelkedő utcasarok is bizonyítanak. Persze, az emberi hiúságnak is szerepe van ebben, ami nem európai kizárólagosság, mert mint az egyik falusi asszony mondta, ha a szomszédnak akkora háza van, akkor nekik is legyen, s lesz is, láttuk, amint épül a többszintes ház. Nincs szükségük rá, nagyobbik része valószínűleg üresen áll majd, de ne maradjanak el a szomszédtól. Az egy gyerek ugyanis a kívánatos családmodell, s ez a mi demográfiai kétségeink között ugyancsak szokatlan, de így is sokan vannak, s még többen lesznek, mert az átlagos életkor örvendetesen emelkedik. Az óvodások elégedetten mondják, hogy nincs testvérük, s így a most épülő sokszobás családi házat majd egyedül öröklik, de úgy látszik, ez is olyan kínai sajátosság, amit tudomásul kell vennünk. Közben pedig gyarapodnak, színes tele­vízióra éppúgy telik, mint villanydarálóra, amit a szomszédok is használhatnak majd, természetesen illő díj ellenében. Ilyen Kína? Ilyen is. Színes, eleven, vibráló, idegenségében is rokonszenves. Va­lamit mindenesetre megtudtunk a mai Kínáról, ha a bemutatkozás szükségszerűen felszínes volt is, de nem is lehetett más. A kép hiteles, szívesen kísértük el a Panorá­ma munkatársait, s közben arra gondoltunk, hogy a valóságban aligha fogjuk róni a kínai városok utcáit. Cs. L. Milyen messze van Európa? Megtévesztő volt a szokásos vasárnapi, késő délutáni Gondolkodó beharango- zója, miszerint a török hódoltsággal örökölt településszerkezeti sajátosságainkról, az így örökölt „tudástérképünkről” hallunk majd. De a téma azonmód átcsúszott a mába, és a csalódás végül is kellemes volt. A kutatói ambícióiban Budapest után Pécsen kiteljesedő Enyedi György akadé­mikusnak és akadémikus kollégáinak, Daróczy Zoltánnak, a Debreceni Kossuth La­jos Tudományegyetem rektorának, Berényi Dénesnek, az Atommagkutató Intézet igazgatójának, Kozma Tamás, ForrayR. Katalin oktatáskutatónak köszönhetően vált érdekessé a műsor, akik valamennyien keményen fogalmazott kritikus vélemény­nyel voksoltak jövőnkre. Mert végül is az elhangzottak, ha vázlatosan is, de hazánk jelenlegi tudástérképét, a hetvenes években további sorvadásra ítélhetett falvak, aprófalvak sorsát, lehetséges jövőjét villantották föl elsőként. A nézőben is felötlött az újmódi Penészlekek, Gyűrű fűk sorsa - hogy a megyénk- beliekről most tapintatból ne szóljak, és a rosszhiszemű kajánkodás szándéka nél­kül is kénytelenek voltunk Forray R. Katalinnal együtt úgy feltenni a kérdést, hogy jö­vőjüket illetően Afrika vagy Európa van-e közelebb. Figyelmeztető erejű volt Daróczy Zoltántól hallani, hogy gazdasági bajainknál sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában, ha szellemi tartásunkkal, elkötelezettsé­günkkel van baj - és ezzel nem is elsősorban a korábbi keletű településpolitikai koncepciónkra célzott, de máig ható kulturális-közösségi értelmű elnéptelenedé­sére, a vidékiségben csak az elmaradottság fantomjait látó, Budapesten és másutt tanuló bölcsészhallgatókra, főiskolásokra, akik eredetileg a pedagógushivatást vá­lasztották. Ódzkodásuk azonban csak következmény, mutatott rá Enyedi György, nemcsak lelkiismereti problémáról, hanem infrastrukturális gondokról van szó, az ország ki­egyensúlyozott fejlődésének kulcskérdéséről, hogy a Budapest-vidék vonaton, te­lefonösszeköttetésben s más egyébben mért távolsága ne legyen egyre nagyobb. Hogy közelebb kerüljön az ábránd a valósághoz, amelyben Debrecen, Pécs, Sze­ged neve európai rangú, autonóm szellemi műhely rangjára emelkedik Göttinga, Heidelberg, Oxford mintájára.- br ­Rádió A karcsú deréktól Shakespeare-ig... Vannak dolgok, amiket olyan termé­szetességgel fogadunk el, mintha teljes­séggel magától értetődőek, megváltoz- tathatatlanok volnának. Nem gondolko­dunk rajta, nem mérlegelünk, méricské­lünk, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy létezik. Úgymond evidencia. Tudo­mányos megközelítésben ide sorolhat­juk az ízlést, mint az embertől elválaszt­hatatlan kategóriát. Kevesen próbálkoz­tak a magyarázatával, feltárásával, hi­szen a közös jegyek, hasonló életút, azo­nos réteghelyzet, közelítő személyiség ellenére is nincs két azonos ízlésű em­ber. Egy kicsit távoli és megfoghatatlan, talán ezért is vonzza olyannyira a laikus hallgatót is. Szerdahelyi István „A karcsú deréktői Shakespeare-ig” című sorozata a szom­bat késő esti órában ezért is számíthat érdeklődésre, nyitott fülekre. A félórás adásokban különböző oldalról járja körül szakemberek segítségével ezt a gyakran használt, de mélységében kevéssé is­mert fogalmat. Itt nem gazdasági mecha­nizmusokról, politikai manőverekről, szervezeti, intézményi működésről, kul­túráról, egészségügyről, egyszóval a ma oly sokszor joggal emlegetett, vitatott, ki­tüntetett figyelemmel kísért témakörökről van szó... Csupán az ember személyisé­gétől elválaszthatatlan lelki életről, annak is egy parányi részéről. Hogy mégsem olyan távoli az előbbi ellenvetés? Nincs min csodálkozni. Hiszen a makroviszo- nyok, a környezet, az ember elsődleges formálója a biológiai adottságokon túl. Tágítva a kört így választhatók szét nagy bizonyossággal nemzetek, kultúrkörök és a hozzájuk illeszthető közízlés. A vita ugyan ma is tart, sokan állítják, hogy ez egy művi, nem létező, a valóság­tól elvont fogalom, az ellentábor pedig mellette érvel. Azt hiszem, ez utóbbi ál­láspont áll közel az igazsághoz, hiszen mivel magyaráznák az egyes stílusirány­zatok történelemben jól ismert elterjedé­sét, esetleg módosulását égtáj, ország­határ szerint, vagy éppen az előző adás­ban mérlegre tett giccs születését, szívós túlélését, hódítását. A politika jól használ­ható eszközeként, a labilis állapot leg­alább egy középszerű, szürke színben való stabilizálásaként... A Gyenes György szerkesztette soro­zat tehát a személyiségvizsgálaton, az egyéni ízlésen túlmutat. A tágabb per­spektívában keresi és találja meg az egyest. Az embert.- takács ­Jelenet a filmből

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents