Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-08 / 241. szám
I r 1988. október 8. ^PÜJSÄG 9 oldja... Dácsi mehet, mert átvettük a it vezetését. Ezzel jöttek oda mondja. ilt az évszázad egyik legaszá- parasztnak sok szenvedést król, az 1952. éviről is. A kör- ,közös” gazdaságában, az al- illami gazdaságban hullottak a ím volt etetnivaló. Pista bácsi, litsen! - hívták ismét. Ment. lett minden használhatót a föl- ikorgyári melléktermék után isokat adott, pedig nem volt ő 5 - „Segítettem, ahol tudtam, Dsan nem voltam hajlandó az itvenni, nem akartam úgy járni, vetkezetnél” - s a jószágot si- jmenteni. A jól végzett munka jként aranygyűrűvel tüntették ami gazdaság igazgatóját. „Ki- 5lem, amit tudtam, de nem be- eg” - mondja. „Mindig helyt íom. Ha hiba volt a mezön? Pista bácsi majd megoldja, hogy be vannak a lovaim fog- Ti van magamnak is, de nem ds is sokszor kiabált; Berta Ist- iai jöjjön a tanácsházára. Hívami küldöttség járt itt, hívtak, ha itt szedni, de nem tudták, ho- jjenek hozzá”. Itt született, is- lenkit, ismerte őt mindenki. Bíz- . Most igy mondanánk: nagyon volt. >tné-e, aki átélte, a beszolgálta- serveit? „Szegény anyósom lanaszkodott. i hét gyerek, a disznót be kellett ni, az embert meg vitték, ha va- jozni kellett” - emlékezik Pista rik veje is. stván elsők között lépett be 13 „Segítettem, ahol tudtam...” hold földdel a tsz-be is, mégsem számították az alapító tagok közé. Ez is azok közé az emlékek közé tartozik, amiről azt mondja; nagyon fáj. „Sokat dolgoztam a demokráciáért. Ingyen. Társadalmi munkában”. * Pedig - mondhatnánk - erkölcsi elismerésben nem volt hiány. 1969-ben a Felszabadult Dombóvárért éremmel, 1970-ben a felszabadulási jubileumi emlékéremmel tüntették ki. 1971-ben a fogyasztási szövetkezeti mozgalom érdekében végzett eredményes munkáért részesült emlékplakettben. Négy évvel ezelőtt, amikor a Nemzeti Bizottság „maradékát” dr. Korom Mihály köszöntötte, Pista bácsit is fölkérték; mondana beszédet... Berta István kilencvenéves tsz-járadé- kos 1988-ban havi 2776 forint járadékban részesül. (rostás) Fotó: /magyarszéki/ indig történik valami wkaz érdekében? Magyarkeszin mikor lehet majd így a tanács ne olyan hely le- ova az állampolgár csak akkor , ha nagyon muszáj neki, mert gy ott a hatalom képviselői ül- k egymást marják, éter nehéz ember, ezt maga is Rendőr volt, tehát mindent gya- ii szemlél, ráadásul az elején jártas sem az államigazgatás Den, sem pedig a helyi viszo- . öt könnyen be lehetett csapni, ínyen eshetett - mint ahogyan - túlzásokba. Mind az álmait és Dtően, mind pedig a hangnemet lágyon akar megalkudni sem a nyekkel, sem pedig - erre is volt a realitásokkal. Tett könnyelmű et és a falut illető tervei túlnőttek ségeken. szemben észrevette a helyi íódásokat és szóvá is tette azo- szólván senki nem tudta például n, hogy a tanácsülések nyilváno- I a lakosságnak módja van ellen- ogy kit és mit képviselnek a ta- ok. ' József tanácselnök viszont úgy te önmagát, hogy ő a béke érném szereti a konfliktusokat, in- ititaná az ellentéteket, mint hogy /agy megoldja azokat, ember között nagyon megromlott íy. Mindketten tudják és állítják t Péter azt mondja, hogy ő szeret- itkár lenni, de lépten nyomon Sk a tekintélyét a falu előtt, mert népszerűtlen intézkedésekhez ják a nevét, ugyanakkor elvonják é-t, mert sok mindent az elnök in- ta mögött. A tudta, a beleegyezé- tájékoztatása nélkül, ácselnök azt mondja, hogy ő sze- b-titkárt végre, hiszen évek óta nem volt szabadságon, mert nem volt megfelelő ember aki a tanácsot működtethette volna. Mesélnek történeteket, mind a ketten. Tény viszont, hogy a vb és a tanácsülések most már lassan többet foglalkoznak kettejük ügyével, mint a falu dolgaival. Igazából a tanácselnöknek egyetlen megjegyzése gondolkoztatott el. Árulkodó kis mellékmondat volt. Azt mondta, hogy a tanácstagok itt egyszerű emberek, akiket könnyű befolyásolni. Könnyű a faluba lázítani. Kár, hogy igy gondolja, ezek az emberek ugyanis a „főnökei” a munkáltatói, mint lakosság választott képviselői. Vida Péter azt mondja ő szeretné a lakosság érdekeit képviselni. Ugyanakkor egészen biztos, hogy nem szolgálja azzal a lakosság érdekeit, hogy följelenti az elnököt, hogy gyanakvó, hogy magnetofont visz be a tanácsülésre, hogy egyedül akarja megváltani a világot, egészében és részleteiben egyaránt. Nem hiszen, hogy ma már kompromisszum elképzelhető, és nem tudom, hogy kinek van igaza. Van-e egyáltalán igaza az egyik félnek is? Az ügyben nem a tamási városi pártbizottság fog dönteni. Az apparátus sem vizsgálhatja ki az ügyet. A megyei tanács sem tehet mást, mint hogy összegyűjti a tényeket, és megméri a törvényesség, vagy a szabályosság mérlegén. Magyarkeszin csak és kizárólag a tanács testületé állhat a sarkára és csinálhat rendet a tanács és a közélet háza táján. Az a tanácstestület, amelyik élvezi a lakosság bizalmát. Mindössze annyi a nyilvánosság szerepe ebben az ügyben, hogy kimondja, a tanács az illetékes Magyarkeszin is. IHÁROSI IBOLYA Alig van ember a határban Propszt Kilián készséggel hiv ugyan, kerüljünk beljebb a lakásába beszélgetni, mégis zavarban van, mikor életéről kell szólnia. Arra hivatkozik, hogy nem emlékszik pontosan, sokat felejtett már, és talán jobb is lenne, ha helyette más mondhatná el, milyen volt a kezdet. Egy-egy elvétett félmondatban, megszakított gondolatsorban érezni, hogy olyan területre kavarodott az emlékezés, amiről már azt hitte, szerencsésen vége, már soha többet nem kerül szóba. Nagyszülei valahonnan a Fekete-erdőtől kerültek a tolnai dombok közé, ő maga 1925- ben Tevelen született. A családban természetesen a német nyelvet beszélte mindenki, ám a községben ilyen-olyan ügyek intézésekor csak-csak magyarul kellett megszólalni. Magyar szót tanulni Szekszárdra ment Taksonyi Józsefékhez. Ez a nyelvtanulás semmiben nem hasonlított a mai nyelvtanfolyamok módszereihez. Dolgozni kellett, ellátást kapott és közben figyelte a gazda beszédét, megtanulta a köznyelv szavait.- Levente voltam én is, mint a többiek. A háború ideján, 1945. szeptemberében, amikor azt hittük vége már, elvittek. Románia, Szovjetunió, igaz, akkor csak Oroszországnak emlegettük. A fiatalságot a Voronyezs környéki lágerben töltöttem. Utat építettünk, cséplőgyárban dolgoztunk, fát hordtunk. Közben itthon kitelepítették a családot. Erről kellene beszélni? Gondolja el, milyen idők voltak, amikor éjszaka, sötétben jártak haza az emberek, hogy a sajátjukéból a legfontosabbat el tudják lopni. Hát miért kell ezt még mindig bolygatni? Jobb erre nem emlékezni! Megérteni úgysem lehet... * Valóban nehéz, de mégis megkönnyíti az értékelést. Azt, hogy emberek millióinak kellett újjászületni, hogy ne használjuk a feltámadni kifejezést, de majdnem arról volt szó. Elpusztult, meghalt minden, amit egy-egy család megteremtett a két keze munkájával, utánozhatatlan szorgalmával és akkor - csupán származása miatt - pálcát törnek fölötte, mindent megsemmisítve. Az élet azonban holnapot követel magának és akinek ehhez elég erős hite van, az olyan reményeket szül, tervekkel, célokkal, amelyek egyetlen, de határozott feltételt kérnek csupán: a békét. Ez lett alapja a mai helyzetnek, biztosítéka az elmúlt - legutóbbi - 25 évnek is. *- Ide Decsre 1951-ben jöttünk Őcsényből, mert ott fogadtak be minket. A munkánkkal tudtunk egy kis földet összeszedni, tanyás szőlőt. Ez már ötvenhat után volt. Mi itt a faluban akkor még idegennek számítottunk, amikor az első téeszcsék megalakultak és nekünk nem is szóltak. Igaz, mi azzal megelégedtünk, amit magunknak termeltünk. Hozzánk már csak 59-ben, vagy nem is, a 60-as évben jöttek az agitátorok. Igen. Akkor már nem lehetett mit csinálni. Nagyon féltünk, bár az agitátorok biztattak. Azt persze senki nem hitte, vagy nem tudhatta, hogy végül milyen lesz. Beadtunk 6 hold földet, két lovat, tehenet, gazdasági felszerelést. Mondtam az agitátoroknak, hogy én az Új Életbe szeretnék menni. Az Alkotmányban nem voltak fényesek az eredmények, arra gondoltam, talán egy új mégiscsak jobb lesz. Ezt aztán később nem is bántam meg, mert talán egy fokkal jobban gazdálkodott a mi tée- szünk. Jobban össze tudták fogni a népet... * * Propszt Kilián Innentől már oldottab a beszéd. Könnyűitek a terhek, talán mert többen osztoztak az elviselésben? Ez csak azoknál van, volt így, akik a közös tulajdonhoz a felelősségüket is adták. *- Először fogatos voltam. Mindjárt az első tavaszon vettek három gumikerekű lovaskocsit. Akkor ezekkel láttuk el a keverőüzemet. Bognár József, Molnár Józsi, meg én voltunk a fo- gatosok. A rakodók Toldi Sándor és Borbás János. Talán a legnehezebb esztendő ez volt a téeszben. Éjjal-nappal dolgoztunk. Volt olyan is, hogy 20 órát. A vagonok éjszaka is jöttek és ki kellett rakodni. A tápkeveréshez kukoricát, árpát, mogyoródarát, mi hordtuk az állomásról. A téesz ezt szerződésben vállalta a gabonaipartól. Volt ezer munkaegységünk is, de a végén nem úgy sikerült, ahogy számítottunk. Egy munkaegységre kaptunk 10 forint előleget és még 80 fillért. Amikor a szerződést felbontották, én a kertészethez kerültem, majd megkértek, legyek a fogatosok brigádvezetője. A lovak még külön istállókban voltak szerte a faluban. Akkor a brigádvezetők mérték ki a harmados kukoricát is. Ellenőrizték, hogy elvégezték-e a kapálást, meg ilyeneket. Az első irodaház, az itt volt a Pilisi Elemér utcában a Héjos ház, két kis szobával. Az első elnök Pató János, ha jól emlékszem 1964-ig volt. Utána Medgyesi János lett. Úgy tudom, az első elnököt még központilag jelölték ki, de a másodikat, a Medgyesit, már a tagok választották. * A munkaszervezésről, a munkakörülményekről is szó esik. Arról, hogy a szállásokra, meg egyáltalán a határban, lóháton közlekedtek eleinte a brigádvezetők. Akkor az is megtörtént, hogy húsvétkor, vagy karácsonykor ők etették az állatokat, mert akinek az lett volna a dolga egyszerűen nem jelent meg a munkahelyén. A jószág szállításakor az elnöknek is néha meg kellett fogni egy-egy kötőfékszárat, vagy magát az állatot. *- Az egyesülést, őszintén szólva - dől kissé előbbre Propszt Kilián - a tagság nem akarta. Mi akkor már jól tudtunk keresni és féltünk, hogy a még nagyobban ez nem lesz meg. Különösebb kapcsolat nem volt a téeszek között. Ki így, ki úgy gazdálkodott, boldogult, ahogy tudott. Végül nem rajtunk múlott, hogy egyesültünk. Az új vezetőséget a régiekből válogatták. Mi brigádvezetők egyforma számban voltunk ebből is, abból is. Én a gépeket kaptam meg, 10-12 traktor volt akkor, na és a rakodó- munkások... MTZ-k, K-25-ösök. Később lettek a John-Deerek.- Hogy megbecsülték-e a munkámat? Én úgy érzem, igen. Amikor az első barátságvonat ment a Szovjetunióba 1963-ban - ha jól emlékszem - akkor én is elmehettem a téesz küldöttjeként. Kijev, Moszkva, széles sugárutak, virágokkal, nagyon szép volt. Kelet-Németor- szágban kétszer voltam cserelátogatáson. Ilyenkor tolmácskodtam is... Aztán 1980-ban lebetegedtem, egy évig táppénzen voltam és nyugdíjba kellett mennem. Amikor kint járok a falun kívül, látom: alig van ember a határban. Néhány gép dolgozik és ennyivel is el lehet végezni mindent, valamikor még augusztus végén is arattak és tele volt emberrel minden. Ennyit változott a világ 25 év alatt, és hogy mennyit fog? Csak béke legyen és egészség. DECSI KISS JÁNOS Miért szeretem a múzeumot...? Az újságíró a mának ír, tegnap történt és holnapra többnyire elfeledett dolgokról. Sok mindennel lehet tehát vádolni hivatásunk mivelőit, de múltba meneküléssel bajos. Ezt - nem egészen őszintén - amolyan magam mentségének szánom, mert ennek ellenére szeretem a múzeumokat és el se tudnék képzelni hosszabb tartózkodást valahol, ahol ilyen intézmény akad, hogy azt fel ne keresném. Valami valahonnan mindenképpen elindult ugyanis, a jelen összefügg a múlttal és nagyon bajos megismerni egy helyszínt (várost, népet, kultúrkört, művészeti ágat), ha az ember nem próbál meg tájékozódást nyerni az előzményeiről. Jó sorsom úgy hozta, hogy magam se tudom hány múzeumot látogathattam meg. Maradjunk azonban a szekszárdinál, melynek falai alatt már 19 éve eljárok, közöttük pedig ismét csak nem tudom megmondani hányszor fordultam meg. Tehát: miért szeretem a szekszárdi múzeumot? Elsősorban azért, mert szép. Ez az épületre vonatkozik, mely egy tudós apát (Wosinsky) és egy bölcs gróf (Apponyi Sándor) együtt- munkálkodása révén már eleve erre a célra épült, és már puszta létével bizonyítja, hogy egy épületnek nem feltétlenül kell már az avatását követő fél évtizeden belül avíttá válnia. Odabenn a rendet és a rendszert szeretem, ami az általam ismert három szekszárdi múzeumigazgató közül a középső (Dr. Szilágyi) munkáját dicséri. A földszintről az emelet felé a termeken végighaladva meglepően hamar nem a múltban, hanem a jelenben érzem magam. Ez a mamut agyarának láttán ugyan még nem világosodik meg bennem, de a kerekes kányái kocsi-urna táján már igen. Ki a csoda lehetett az a páratlan zseni, aki valamikor a küllős kereket kitaláta? Az edények, tálak, ibrikek, köcsögök formája (tessék körülnézni a kirakatokban) évezredek óta alig változott. Zsebre nyúlok és előveszem a bicskámat, a késeké se sokat. A női ékszereké se, sőt inkább csak romlott. Aztán a földszinti első terem közepe táján, egy páratlan kis bronz istenasszony képében, szinte a semmiből elémugrik a legmagasabb művészet. A történelemből tudom, hogy I. István királyunk a maga idején aggastyánnak számított, noha halálakor legfeljebb másfél évvel lehetett idősebb, mint amennyi most én vagyok. Az átlagos életkor feltételeit azonban olyan lakhelyek teremtették meg, mint a második teremben látható földkunyhó, és így már sok minden érthetővé válik. István persze nem lakott földkunyhóban, de aki látta az esztergomi palotát, az ottani komfortot, se szívesen cserélné el egy sokat szidott mai panelházéval. Odébb ismét a művészet, egy tarsolylemez motívumainak is- métlődéser kőbe vésve, oszlopfőn. Az oszlopfő természetesen romokból került ide, régi hitemet igazolva, miszerint Magyarország a győztes csatákban, vesztett háborúkban és romokban talán leggazdagabb ország. Mindezzel talán valami már érezhetőbbé vált abból, hogy miért szeretem a (szekszárdi) múzeumot. Mert az embert nemcsak napi gondok körül forgó töprengésekig is eljuttatja. Kinn, a folyosón, a római sírkövek mellett is, amelyekre tanácsos egy-két pillantást vetni. Emberi arcmásokra épp úgy, mint állatmotivumokra, vagy éppen szőlőre, ami - hála Probus császárnak - már akkor kedvelt volt Szek- szárd Alisca ősének dombjain. És a jelenleginél valamivel olcsóbb... Az emeleten engem a mindennapi élet tárgyai ragadnak meg leginkább, és elődeinknek az az igyekezete, hogy igyekeztek mivessé és maradandóvá tenni mindazt, ami a kezükből kikerült. Ez se teljesen jellemző napjainkra. Ahová a termek sora tökéletes logikával, úgy vezet el, hogy az ember szinte érezni véli az idő múlását. És persze az is eszébe jut, hogy a XXI. század végének múzeumlátogatója milyen érzésekkel szemlél majd egy világítós rekamiét a XX. század 50-es éveiből, vagy egy álkoloniál szekrénysort a 80-asokból... Ha tehetem lemegyek az alagsorba is, rákacsintani néhány ezer éves elődünkre, a Mórágy mellett lelt ember restaurált képmására. Ikertestvérét a minap láttam végigdülöngélni a vasútállomáson, eléggé elfajzott tőle. Szeretem tehát a múzeumot, mert gondolatokat ébreszt, mert lelkes szakemberek hozzáértő munkáját, tenni akarását dicséri. Hozzáértésre és tenni akarásra pedig ugyancsak rászorulunk. Persze a múzeum falain kívül is, és nemcsak ebben a szakmában... ORDAS IVÁN
