Tolna Megyei Népújság, 1988. október (38. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-25 / 255. szám

4 Képújság 1988. október 25. Moziban Válasszunk magunknak csillagot Válasszunk. Csak most nem a borjádi csillagfény alatt, Sass Erzsikének a szí­véhez szólót, mint Petőfi versében, ha­nem valahol Észak-Amerikában. A kamaszszivek még a hatalmas, távoli és titokzatos pulzárok lüktetéséhez ha­sonló hevességgel égnek-lobognak. Cassiopeia, Androméda, Orion lüktető fénybolyhainak visszaköszönve. A sze­relem akár egy ürmélyi robbanás, a kö­zeledés, a másikhoz eljutó első szavak, az első érintés, az első testies láz, az első félreértés, sértődöttségek, epekedések és harag és gőg és az első tétova csók gyorsan felgyűlő majd szertehulló mil- liárdjaival. Egy kis ürmélyi túlzással ugyan, de valami hasonló a szerelem ka­maszkori természetrajza. Miért is ne szállhatna földre ez az álom? Miért is vicsorognák körül ordas indulatok, gonosz megfontolások, fékte­len féltékenység? Miért is ne lehetne két - Júlia és Rómeó korú, sőt, ami a lányt il­leti; Júliánál idősebb - fiatal története megtörtént, evilági történet? És miért ne lehetne már az első csókkal beteljesült - Capuletek és Montaguk nélkül? A Tuti dolog azoknak a manapság ritka filmeknek - ezúttal amerikaiaknak - az egyike, amely R. Reiner rendezésének és föltehetően a sztori gazdáinak, S Bloom- nak és J. Róbertnak köszönhetően a sze­relem derűsebb, egészségesebb arcá­nak a bemutatására vállalkozik. Amikor a szerelem még tiszta és mesterkéletlen le­het. Az elsőéves egyetemista fiú, Gib sze­repében J. Cusack és az évfolyamtársát alakító D, Zuniga gondoskodik elsősor­ban arról, hogy ez az igazán mai „sztori", sőt love story megőrizzen valamit a Zeffi- relli-filmek bájából is, anélkül, hogy idea­lizmusa túllendítene a valóságon, és anélkül, hogy egy pillanatig is helye len­ne benne bármiféle szorongásnak. A film kópésan derűs, ahogyan J. Cu­sack kópésan bárdolatlan - hol szóki­mondó, hol gátlásos, a kamaszlélek bel­ső viharai, vágyakozásai szerint. A film teltházas sikerében éppúgy szerepe van a minden prüdériától mentes, ha szüksé­ges, akkor vaskos, ha szükséges akkor szelíden célbataláló humornak, minta ki­tűnő színészválasztásnak is. Sikeres film, mert a vérfürdők látványa és az emberi alattomosság szinte már várt és elfoga­dott közhelyei után egy kis levegőt és re­ményt ad, hogy szeretni, élni csak őszin­tén tudunk - és nincs is mindig olyan sú­lyos ára, hogy ezet a lehetőséget valóra válthassuk. Ehhez az is kell, hogy Gib kapcsolata a csillagokkal, közös elmélkedésük az Orion alatt, bennünket is öniróniára tanít­son. Bóka Róbert Tévénapló Bulgakov Amikor 1969-ben A Mester és Margarita című regénye magyarul is megjelent, minden olvasója tudta, hogy világirodalmi jelentőségű művel találkozott. Bulgakov ekkor már csaknem három évtizede halott, de akit életében oly méltatlanul elnémí­tottak, egyre elevenebben volt jelen az irodalomban és mindenekelőtt a színház­ban. Bulgakov ugyanis elsősorban színműíró, vagy ennél is több, Moliére-típusú színházi ember, szerző, színész, rendező egy személyben. Élete a remekművek és kudarcok kettősségében telt, s ma már tragikus voltában is megmosolyogtató az a diktátorhoz sem méltó mód, ahogy Sztálin játszott a szerencsétlen Bulgakowal, akinek egyetlen menedéke volt, hogy remekműveket írjon, mint a Moliére-, a Puskin-darab, a fergeteges Iván, a Rettentő vagy éppen a pálya elején álló Turbin-család, aminek sikere hívta ki Sztálin haragját. A Bulgakov-drámák a legjobb esetben is - a Turbin család kivételével - csak néhány előadást értek meg, vagy a főpróbáig jutottak el, mint az Iván, a Ret­tentő. A Zojka szalonja című fanyar komédiát néhányszor játszották, de a politikai álérdek valósággal lesöpörte a színpadról, mintha ellenforradalmi dugáru lenne, pedig csak a NEP-korszak élettel teli szatírája. Vagy talán épp ez volt a baj, hogy Zojka asszony szalonjának vendégei közül sokan magukra ismertek? A vígjátékot most Semsei Jenő tévésítette s bemutatása arra figyelmeztet, hogy a csaknem félszázada halott Bulgakov hagyatéka még mindig nem merült ki, s tartogat újabb meglepetéseket. A Zojka szalonja a forradalom utáni években játszódik, a leleményes ál-divat- árusnő pompázatos nyilvánosházat rendez be, amelynek vendégei között dúsgaz­dag funkcionáriusok is vannak. A vígjáték a korabeli Moszkva nagyon vegyes ösz- szetételű felső osztályának keresztmetszete, s nem nélkülözi a mozgalmasságot, mert minden történik ebben a darabban, még gyilkosság is, aminek áldozata a ve­zető káder, s ezzel Bulgakov végtére igazságot is szolgáltat ebben a zilált világban. Az eredetit nem ismerem, a tévéváltozat azonban részleteiben is meggyőző, minden jelenetén felismerni a zseniális szerző kezevonását, a rendező Félix László pedig hiteles környezetet tudott teremteni a viharos játéknak. Igaz, kitűnő színészek segítik elképzelését, mint Béres Ilona fenségesen romlott Zojkája, Haumann Péter fondorlatos és gátlástalan unokatestvére vagy Harsányi Gábor házmesetere, ami az Iván, a Rettentő házmesterét előlegezi. Nagyon jó Kozák András, Vajda László, Borbás Gabi és a többi mind, akik hitelesen elevenítik meg Bulgakov világát. A Zojka szalonja talán nem remekmű, de ez sem biztos. Legfeljebb azt mondhatjuk, halványabb, mint Bulgakov világszerte ismert darabjai, ebből hiányzik a szerző fantasztikumba hajló képzelete vagy személyes keserűsége, mint a Mo­liére- vagy a Puskin-darabban, beérte a valósággal, s realista eszközökkel ábrázol­ta a forradalom utáni Moszkva egy rétegének életét. De azért ezzel nem érte be. Le is leplezte azt, sőt a maga módján igazságot is szolgáltat ebben a keserű vígjáték­ban. CS. L. Zsákutca „Jelentkezése” óta rendszeresen figyelem­nézem a tévé „Ablak” cimű közéleti szolgáltató műsorát, amely kellő alapossággal és körülte­kintéssel foglalkozik aktuális problémákkal. Igen izgalmas volt a péntek esti is, amely a na­pirenden lévő abortuszjogszabály-módosi- tástól a burgonya téli tárolásáig vagy tucatnyi kérdésre tárta ki az ablakot. Amin fennakadtam: a kisvállalkozásokról, a magántőke fokozottabb serkentéséről szóló adásban hangzott el a riporternő szájából, hogy a társadalmi tulajdon - zsákutca. Valóban az lenne? - Nem hiszem. Éppen napjainkban folyik annak feltárása, hogy milyen körülmények között alakult ki a sztálini politikai-gazdasági modell, amely már hosszú ideje béklyója a gazdasági fejlődés­nek. Kezdődött a lenini „NÉP” radikális felszá­molásával, folytatódott az alkotó gondolatok­eszmék kiirtásával, hordozóik fizikai megsem­misítésével - a legutolsó áldozata ennek a fizi- kai-szellemi-politikai terrornak, A. N. Voznye- szenszkij professzort, a szovjet Állami Tervbi­zottság elnökét 1950-ben lőtték agyon - ná­lunk pedig negyven évvel ezelőtt annak dekla­rálásával (Rákosi kecskeméti beszéde), hogy az állami tulajdonnal szemben a szövetkezeti nem következetesen szocialista tulajdon. Ezt már jó ideje - bár nem kellő időben - megcá­folták. A tények is bizonyítják helytelenségét. Ma pedig? Folyik az útkeresés. Nyers Rezső szerint (Népszabadság okt. 22.) ....a tulajdoni h ányadban messze a túlnyomó többség ma­rad a köztulajdon, tehát a mai állami és szövet­kezeti tulajdon, miközben mind a kettő, de el­sősorban az állami tulajdon társadalmasításá­nak útján járunk." Tehát nem zsákutca, amit ki kell dobni az ablakon. GO Liszt-emléktábla Budán A gondolat Szekszárdról indult el, a Liszt Társaság szekszárdi tagozatától, személy szerint Husek Rezsőtől, s a me­gyei és a városi tanács szívesen támo­gatta, hogy Budán, az Úri utcában emlék­táblával jelöljék meg Augusz Antal egy­kori házát, melyben gyakran megfordult s barátai körében kellemes órákat töltött Liszt Ferenc. Az emléktábla, Farkas Pál szobrászművész alkotása, elkészült, s szombaton, október 22-én, Liszt Ferenc születésének 177. évfordulóján meghitt ünnepség keretében felavatták. Szek­szárdról külön autóbusz szállította a »ze­nebarátokat, a Liszt Társaság vezetőin kívül ott volt Vitéz Zsolt, aki Tolna megye tanácsát képviselte, az I. kerületi tanács küldöttei, csak Szekszárd Város Taná­csának küldöttsége hiányzott. A rövid ünnepségen előbb Forrai Mik­lós, a társaság főtitkára szólt, majd dr. Kiss Kálmán, a Liszt Társaság elnöke be­szélt azokról a baráti szálakról, melyek oly szorosan fűzték Szekszárdhoz a Mestert. Ebben első hely illeti meg Au­gusz Antalt, aki a 30-as évektől kezdve hűséges és mindig szolgálatkész társa volt Lisztnek, szívesen és előrelátóan in­tézte magyarországi ügyeit, s gondtalan otthonról is gondoskodott számára Szekszárdon éppúgy, mint budai házá­ban, amelyet most emléktáblával jelöltek meg. A megemlékezés, majd a márvány­táblára helyezett koszorúk ennek a ba­rátságnak emléke előtt tisztelegtek. Farkas Pál roppant szellemes megol­dást választott, szakítva azzal a sémával, ami általában az emléktáblákat jellemzi. A fehér márványból sejtelmesen emelke­dik ki a biztos kézzel formált bronz dom­bormű, melynek alakjai, Liszt szűkebb baráti köre, áhítatos figyelemmel nézik a zongoránál ülő Mestert, s az egész úgy hat, mintha az ablakon betekintve lát­nánk a budai ház vendégeit. A kompozí­ció összefogott, minden a lényegest szolgálja, s a néző úgy érzi, részese lehet a baráti körnek. Intim, bensőséges alkotás, éppúgy legjobb kvalitásainak bizonyítéka, mint amit Farkas Pál ráceg­resi Illyés Gyula-domborművén látunk. Nemcsak a szerencsésen gazdagodó Liszt-kultuszt szolgálja, hanem a város, a megye művészetpártoló jó hírét is öreg­bíti. Az Augusz-háznál rendezett ünnep­ség este a Zeneakadémián folytatódott, ahol dr. Trautmann Rezső, a Liszt Ferenc Társaság társelnöke adta át a Hangle­mez Nagydiját, amit Elekes Zsuzsa, Ger­gely Ferenc és Lehotka Gábor közremű­ködésével hangverseny követett. Cs. L. A LEGHŰSÉGESEBB BARÁT. AüGUSZ ANTAL GTÄKRAN LÁTTA VENDÉGÜL E HÁZBAN LISZT FERENC ZENEKÖLTOT ÜSZT FERENC TÁRSASÁC SZERSZÁM) VAROS TANÁCSA. TO INA MECTEI TANÁCS t?88 Farkas Pál szobrászművész által készített emléktábla Budán, az Úri utcai Augusz-ház falára került Rádió „A dán nem nyelv, hanem torokbetegség” A négyhónapos kurzuson mindenek­előtt a munkanélküli fiataloknak próbál­nak segíteni a közösségben önmaguk megtalálására, soha nem látott, ismert szakmák bemutatásával, kitanításával pedig a pályamódosításra. Nem utolsó­sorban pedig ez az ember életében oly rövid idő alkalmas arra, hogy valamennyi korábbi előítélet megkérdőjeleződjön... Mindez az állam támogatásával, jelentős ösztöndíjjal nyújt remek alkalmat az ön­képzésre, barátságok kötésére... sajnos nem Magyarországon. A világirodalomban Shakespeare hal­hatatlan műve, a Hamlet színhelye révén közismertté vált Helsingőr a legújabb korban más hírnévvel is gyarapodott. A világ máig egyetlen nemzetközi népfőis­koláját tartják 1921 óta a dán kisváros­ban, mint megtudtuk, egyre nagyobb érdeklődés mellett. Bevallom, Kőváry Ka­talin dokumentumműsora annál is in­kább érdekes volt számomra, mert erről az intézményről korábban nem hallot­tam. Meglehet azért, mert a kelet-közép- európai országokból napjainkban is ke­vesen vehetnek részt az ösztöndíj ellené­re is borsos árú, anélkül legtöbbek szá­mára egyenesen elérhetetlen kurzuson. Pedig a szombat délutáni műsor alig fél órába tömörített vallomássora érdekes emberek gondolataival gazdagította a rá­dió mellett ülőket. Egy szovjet lány azért jelentkezett, mert eredetiben szeretett volna Ander­sent olvasni, japán kolleginája mint a dán nagykövetség munkatársa elröstellte magát, hogy egyetlen szót sem ért a szá­mára egzotikus nyelven. Egy francia fia­talember keresi helyét a világban, így kö­tött ki a népfőiskolán, az angol fiú szerel­me kedvéért jött, s miután megszakadt a kapcsolat is - ittragadt. A magyar ripor­ternő pedig már 20 éve tervezte, hogy megtanul egy skandináv nyelvet és mert a dán a legnehezebb, ezt választotta. Nem nyelv ez, hanem torokbetegség, így hangzott a biztatás. A hagyományosnak éppen nem ne­vezhető tárgyakból, többek között ilyen címszókból választhatnak a diákok: nemzetköziség, agresszió, ellenségkép, menekültek, az üvegházi hatás veszélye, aztán': formaképzés, selyemfestés, mű­elemzés, vegetáriánus konyha... Ki-ki maga állítja össze a heti 24 órát amin részt kell vennie és elvégezve semmiféle bizonyítványt nem kap. Nem véletlen vi­seli ezt a címet a riportfüzér: „Bizonyít­ványt nem állítunk ki”, utalva egyúttal ar­ra, hogy a formális, adminisztratív ok­mány helyett elsősorban a személyiség- fejlesztésben próbálnak valamit nyújtani a résztvevőknek. Azokat a lehetőségeket, szerepeket mutatják be tananyagként, amelyekből az életben lehetőleg demokratikus úton választani kell az embernek. Hogy mi dol­gunk a világban és ezzel együtt mi törté­nik a belső világunkban, erre irányítják a figyelmet. Miközben egyáltalán nem mellékes hatásként, a földgolyó különböző pont­jairól érkezett fiatalok közelről ismerhet­nek meg egy népet, nemzetet, amely nem költ luxusdolgokra, hanem olyan fontos értékekre áldoz, mint például az oktatás, közművelődés, ösztöndíjak. Láthatatlan erőforrás ez, amiből talán az ötmilliónál népesebb ország kultúrája, belső tartása táplálkozik. Bár hasonló szellemiség találna éltető forrást idehaza is.-takács­Színházi esték Üvegcipő Molnár Ferenc népszerűségén nem fog az idő, bár művei­nek árfolyama változó. A Pál utcai fiúk vitathatatlan remeklés s utolsó könyve is, az Útitárs a száműzetésben fenntartja nevét. De Molnárt elsősorban színpadi szerzőként tartja számon az irodalomtörténet, s az elmúlt 10-15 évben ismét telt házak előtt játsszák, bár a viták is feléledtek, amelyek mindig két vég­let között folytak, s valószínűleg még folynak is sokáig, mert ar­ra kellene választ adni, hogy remekíró-e vagy ügyes színházi iparos. A Liliom-ot annak idején úgy ünnepelték, hogy színpadi iro­dalmunk megújulását jelenti, de ma már kérdéses, hogy ez a vurstlimiszticizmus túl tud-e lépni korán, nem rekedt-e meg annál az érzelgősségnél, ami Molnártól egyébként sem volt idegen. Színpadi maradandóságát valószínűleg nem itt kell keresni, in­kább az olyan bravúros daraboknál, mint az Olympia, az Osztrák- Magyar Monarchia groteszk-víg paródiája. Az Üvegcipő, amit a szolnoki színház újított fel, nem tartozik a remekművek sorába. Főhőse, Irma egzaltáltságában is a le­győzhetetlen szerelem jelképe akar lenni, akinek érzelmi túlte­lítettsége nem ismer akadályt Észérvei sincsenek, mert Mol­nárt csak saját tétele érdekli, amely szerint Irmának el kell érnie Sipos úrban megtestesülő vágyait, pedig Sipos úr öregedő, je­lentéktelen figura, aki maga is csodálkozik, hogy mit szerethet benne a tündökletes és hóbortos Irma. 1925-ben mutatták be, a háború utáni nyomorúságban a né­zők szívesen gondoltak vissza a századforduló kedvesen romlott embereire, s az örök szerelem gondolatán is el lehetett andalodni, de mi maradt ebből mára ? Egy kitűnően indított darab, amelynek szereplői lépésről lépésre kerülnek közelebb hozzánk, aztán egy ragyogó második felvonás, amelynek vidám lakodalmi jeleneté­ben Molnár Ferenc felvonultatta minden szellemességét, de itt maga is megtorpant, a befejezést, ami már nem okoz meglepe­tést, úgy kellett kitalálni, s itt - pedig ez ritka a Molnár-darabokban - a lendület veszít erejéből, a hatást csak az jelentheti, hogy az igaz szerelem, minden akadályt legyőz. Miért jó elővenni ezt a darabot mégis? Kitűnő szerepek van­nak benne, vagy pontosabban, minden szerep kitűnő, mert erről mindig gondoskodott Molnár. Irmát annak idején Darvas Lili játszotta, de a műfűre Sipos úr vagy az öregedő Adél épp olyan hálás színészi feladat. A közönség pedig mégis csak iga­zi színházat lát, mert minden a helyén van, az események logi­kusan követik egymást, egészen a boldog végkifejletig. A szolnoki színház előadását vendégként Garas Dezső ren­dezte, hűen a hagyományhoz, Molnárnak ugyanis éppúgy kiala­kult sajátos előadási stílusa, mint Moiiére-nek, elsősorban a Víg­színház jóvoltából. Az Üvegcipő-ben talán a jellemek rajza éle­sebb a megszokottnál, a vígjáték fölött csendes szomorúság le­beg, mintha Sipos úrral együtt a szerzőnek is kételyei lennének Ir­ma örök hűségét illetően. De bármit gondoljunk is, igazi színház ez, a rendező Garas Dezső pedig elsősorban a második felvonás­ban remekel, aminek dinamikája, pillanatra sem szűnő lendülete, az ötletek sziporkázásával rendezői remeklés. Kitűnőek a színé­szek, Spolarics Andrea, Bajcsay Mária, Győry Emil s mind a töb­biek, boldogan és önfeledten játszanak, mi pedig arra gondolha­tunk, hogy a színházi évad szerencsés csillagzat alatt indult. CSÁNYI LÁSZLÓ Ez még csak az álom egy könnyűnek ígérkező kalandról

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents