Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)
1988-09-29 / 233. szám
1988. szeptember 29. ^fepÜJSÄG 3 Kihalálos alapon? A oatinás budapesti egyetem francia-magyar szakán végzett néhány éve a __í_ ________ szimpatikus fiatal lány. A nyáron svájci egyetemista barátait kísérte k eresztül-kasul az országon, és mivel a vendégek odahaza régészetet tanultak, természetesen egy ásatásra is velük tartott. A véletlen úgy hozta, hogy éppen a Gerjen melletti Váradpusztára. A tikkasztó kánikulában egy tarló közepén elegyedtünk szóba, miközben a föld mélyéről előkerült bronzkori cserepeket tisztogatta. A nyugaton élő egyetemi hallgatók puritán életmódjához tartozó öreg Renault-tól néhány perc alatt jutottunk el Magyarország keveset emlegetett természeti adottságaihoz, a Pannon medence nyújtotta biztonságos lakóhelyhez, ahol mmár az ember őse is megtelepedett. Aztán játszva ugrottunk át százezer éveket, hogy annak okát keressük, miért olyan kevés a régész hazánkban és a frissen végzettek között is miért kényszerülnek sokan rokon szakmára, többnyire pedagóguspályára. És már következett is a sokszor végiggondolt önvallomás, az ágaskodó lelkiismeret. Mert nemcsak a friss diplomás régészeknek nehéz az elhelyezkedés, hanem hasonlóképpen a többi bölcsésznek is, feltéve, ha nem akar katedrára állni. Nos, beszélgetőtársunk nem akart, ezért sokakkal együtt várt. És klasszikus műveltséggel nemhiába reménykedett, az eposzokból ismert isteni beavatkozás nem maradt el. Sajnos, a műfajra jellemző pátosz nélkül, hiszen egy könyvkiadó vállalat fordítói székét ígérték neki, idővel, ha megüresedik. Ez azonban szomorú módon, előző gazdájának halálával következett be, inkább beletörődött, mint iró- nikus legyintéssel, hangjában felháborodással nyugtázza a következő generáció képviselője: egyes szakmákban csak kihalálos alapon megy... Persze, nyilvánvaló, hogy az egyetemi tanszékeken csak a legtehetségesebbek maradhatnak, a tudós, speciális intézetekbe, kutatókba is csekély a felvételi lehetőség, sőt, a közművelődés legkülönfélébb intézményei is telítettek ilyen „másnak indult”, szellemi kapacitását félgőzön hasznosító ifjú szakemberekkel. Sokan meg sem várják ezt a termelésben, vállalatoknál oly gyakran ostorozott alulfoglalkoztatást, hanem egyenesen valódi kenyérkereset után néznek, ami manapság annyit jelent mifelénk, hogy segédmunkát, jól fizetett fizikai munkát vállalnak. Lám, emberünk sorsa nem is olyan vigasztalan, mint az első pillanatban tűnt, hiszen akármi módon is, de sikerült elnyernie a hőn óhajtott állást, azzal töltheti napjait, azt csinálhat, amire öt éven keresztül készült, amire elhivatottságot érez. A dolog szépséghibája csupán az, hogy miként az emberi életet meghatározza, befolyásolja a magzati lét, úgy nem választható el egy fiatalember indulásától az a körülmény, hogy miként készülődött, hogyan tette az első lépéseket. És bár embere válogatja, a nehezen kiharcolt, megszerzett lehetőséget mennyire markolja görcsösen, akár önmaga feladásával, vagy a valódi mellett keresni és vállalni meri az igazat is... Idő előtt megkeseredik. De őszintén szólva nem értem. Európában az utolsó előttiek vagyunk a sorban, nálunk kevesebb fiatalt csak Albániában képeznek a felsőoktatásban. Kevesen jutnak hát be a tekintélyes falak közé, igaz azok többsége már el is végzi a kiszemelt iskolát. Nem emelkedhet így tehát a diplomás emberek száma, mégis egy legnagyobb nyomasztó gond a kevés álláslehetőség. Vagy fogalmazzunk inkább így: a felkészültségüknek megfelelő munka. A feladat. Ezért aztán már senki nem csodálkozik azon, hogy az amerikai tőzsdeszakértő, a francia menedzser, a kanadai orvosprofeszor vagy a német üzletember kitűnő, úgymond „echte” magyarsággal mutatkozik be... Úgy érezték, nincs rájuk szükség, a feltételeket nem is említve, ezért választották idegenben az utat oly sokan. Mq már végre rájöttek a művelődéspolitika, az ország irányítói arra, hogy ez a ___________szellemi kivonulás a legnagyobb csapást jelenti a nemzetre. Nemcsak lehetőséget kell teremteni, visszaállítani egy-egy szakma presztízsét, vonzerejét, de a berögzött gyakorlatnál sokkal több szót, nagyobb teret, levegőt kell adni a tudomány képviselőinek. Hogy ez soha nem volt aktuálisabb, mint a mai reformidőkben? Elég elgondolkodni azon, hogy évszázadok tanúsága bizonyítja: a szellem, a tudomány fejlődése tette naggyá a középkorban a reneszánsz Itáliát, az első ipari forradalomból nőtt naggyá Anglia és vált világpolitikai centrumává a felvilágosodott Franciaország. És nem kell időben túlságosan visszamenni, ha a távol-keleti országok hihetetlen gazdasági fellendülését vizsgáljuk... Mert minden nemzetet és népet a szellem napvilága segített magasba emelkedni és az egyre szélesedő árnyéksávban buktak, süllyedtek alá. Eszerint kellene Magyarországon is dönteni, cselekedni. TAKÁCS ZSUZSA A kereskedelmi ellátás az eltelt időszakban változó, összességében elfogadható volt, de egyes területeken még mindig sok a feszültség. Az emelkedő árszínvonal miatt a kiskereskedelmi forgalom magasabb volt az előző évinél, volumenében azonban csökkent. A kereslet elsősorban az olcsóbb árfekvésű termékek irányába tolódott el, ezekből azonban az igények nem kerültek kielégítésre. A műszaki cikkek közül néhány termékből szinte állandósult a hiány, ellátási feszültség volt az építőanyagok jelentős részénél. A ruházati cikkek kínálata továbbra is választék- és mérethiányos. A lakosság hangulatát rontják, bizalmatlanságát növelik a gyakori árváltozások, a szabálytalan, sokszor következetlen árfeltüntetések, az azonos termékek boltonként eltérő ára, építő- és szerelőanyagok esetében az ÁFA-visszaigénylés körülményessége. Jónak minősíthető az ellátás cementből, mészből, tej-tejtermékekből, továbbá hús-húskészítményekből. A vállalatok számára ma a legfőbb kérdés, hogyan sikerül „túlélni" az 1988-as évet, milyen bázist tudnak teremteni. A népgazdaság egyensúlyi és strukturális nehézségeit elfogadják, de a visszafogott, esetenként következetlen gazdaságpolitikát azért bírálják, mert eszközrendszere nem versenysemleges, nem ösztönöz a valós piaci viszonyok kialakítása irányába, sőt, inkább „jogszabálydzsungellel” helyettesíti azt. Politikai és gazdasági vezetőink körében sok vita folyik arról, milyen gazdaságpolitikai lépéseket kellene megtenni, milyen legyen a közgazdasági szabályozás, hogyan vigyük tovább a reformfolyamatot. A vélemények abban összegezhetők, hogy olyan reformra van szükség, amelyben a fokozatosan megvalósuló intézkedések szervesen egymásra épülnek, közöttük megfelelő öszhang van. Az idő azonban szorít bennünket, a fokozatosság nem jelenthet késlekedést, időhúzást. Eszközöket kell teremtenünk a szerkezetváltáshoz, a műszaki fejlesztéshez. Szükség van a vállalati mozgástérbővítésé- re, stabil szabályozásra, ami lehetőséget teremt a hosszabb távú szemléletre és cselekvésre. A versenyfeltételek legyenek azonosak az állami, szövetkezeti, a magánszférában és a vegyes vállalkozásokban egyaránt. A tényleges vállalati önállóság egyik alapja az lehet, hogy a termelési tényezőkhöz való hozzájutás feltételeit ne adminisztratív előírások határozzák meg. Ez természetesen nem jelenthet azonnal több tőkét, importot, bért, hanem ezeknek is piaci módon való megszerzését. Meggyőződésünk, hogy a tulajdonviszonyok továbbfejlesztése, a vállalkozásnak mint szocialista értéknek az elismerése elősegítheti egy jól működő szocialista piacgazdaság kiépítését. Az új feltételek között tisztáznunk kell, mi a párt feladata a gazdaságban, a gazdaságpolitika gyakorlati megvalósításában. Az továbbra is igaz, hogy a gazdaságban objektív törvényszerűségek érvényesek, de ezeknek vannak társadalompolitikai, politikai hatásai is, melyek igen gyorsan megjelennek a közhangulatban. A párt tehát nem mondhat le helyéről, szerepéről a gazdaságban. A pártszerveknek meg kell találniuk, s alkalmazniuk a reformfolyamatok felgyorsítását segítő, azok hatásait kezelő politikai eszközöket. A politikai munkában ilyen feladat és eszköz a folyamatos érdekfeltárás, alapos helyzetelemzés, jelzés, ha a célok-eszközök, intézkedések összhangjának hiányát tapasztaljuk. Fontosnak tartjuk a tudatos káderpolitikát, az innovatív vállalkozás politikai támogatását, célirányosabb szakképzés-oktatáspolitika elősegítését. A termelési szerkezet alakítása sem fogható fel pusztán vállalati belső műszaki-gazdasági kérdésként. Továbbra is feladatunknak tartjuk a rugalmas, gyors szerkezetváltásra, a racionálisabb gazdálkodásra való figyelemfelhívást. A reformfolyamat felgyorsítása érdekében ma számos központi intézkedésről műhelymunka, vita folyik. Sok új, a szocializmustól eddig idegennek tartott forgalommal kell a jövőben megbarátkoznunk, ezeket alkalmaznunk. Fontos, hogy bőséges, reális információnk legyen ezek elvi és gyakorlati lényegéről, működéséről, tanuljuk meg hatásuk kezelését. Agitációs és propagandamunkánkat is ebben az irányban kell erősíteni. Nagymányoki osztálytalálkozó Három évtized hosszú idő. E megállapítás közhely igazsága az egykori nagy- mányoki vájártanulók 30 éves találkozóján is bebizonyosodott. A volt osztálytársak közül néhányan eleinte meglehetősen bizonytalanul méregették egymást.- Újra meg kell ismerkednünk - jegyezte meg tréfásan a rendezvény egyik szervezője, a komlói Guth Ferenc: s a helyi presszó különtermében vacsora és poharazgatás közben lassanként előkerültek az emlékezetek mélyéről a közös élmények. A nagymányoki Dimitrov vájárképző intézet H osztályának diákjai három év tanulás után, 1958-ban kapták kézhez a segédvájári oklevelet. A csákányt idővel sokan más munkaeszközzel cserélték fel, s ma már van közöttük pedagógus, autóvezető és textilipari szakember. Bojás László eredeti foglalkozása mellett maradt. Komlón, a Zobák aknában dolgozik.- Hogy miért mentem a vájáriskolába? - tárja szét kezeit zömök testalkatú beszélgetőpartnerem. - Nem volt más választásom. Hova mehettem volna abban az időben?- Milyen iskola volt ez a nagymányoki?- Szigorú. Emlékszem, egyszer éjjel kettőkor felkeltettek bennünket, mondván, hogy riadó van. Gyalog kellett mennünk Mázára meg vissza, méghozzá énekelve. Szóval ilyen katonás rendet tartottak. Az intézetben nemcsak a fizikai, hanem a szellemi képességek fejlesztésére is hangsúlyt helyeztek. S hogy képzett pedagógusok keze alatt nevelkedtek a tanulók, arra többek között Trombitás Károly neve a bizonyíték. Az iskola matematikatanára egyéb elfoglaltsága miatt nem vehetett részt a 30 éves találkozón, de szívélyes üdvözletét elküldte egykori Pinezits István volt igazgató büszke egykori tanítványaira tanítványainak - méghozzá Washingtonból, mert egy ottani egyetemen tart előadásokat. Pinezits István iskolaigazgató viszont eleget tudott tenni a meghívásnak. Az idős pedagógus a „fiúkkal” egy évben, 1955-ben került a vájárképző élére. Pinezits István 1966-ig töltötte be az igazgatói tisztséget, ekkor szűnt meg ugyanis Nagymányokon a vájárképző. Majd fokozatosan ugyancsak megszűnt még valami: a bányászmunka becsülete - legalábbis így hangzik a vélekedés...- Jómagam is bányászként kezdtem, még 1935-ben - folytatja az iskolaigazgató. - Akkor egy műszakban megkerestem a tizenkét pengőt is, ami hatalmas összegnek számított. Hatvan fillérbe került egy kiló hús! Ma ez a szakma egyszerűen nincs megfizetve. Mások szerint maguk a bányászok is alaposan megváltoztak az eltelt évtizedekben. Bojás László például meggyőződéssel vallja, hogy a mai fiatalok égéBojás László az egykori vájárképző előtt szén másképp állnak a munkához, mint saját generációja.- Mi még szerettünk dolgozni. Ezt az igyekezetét nem veszem észre a fiatalokon. Hogy miért van ez, azt nem tudom. A nagymányoki Dimitrov vájárképző intézet ma már a múlté, az épület viszont most is fellelhető a településen. Átalakított, megváltozott formában, de jelenleg is oktatási célokat szolgál, általános iskolások bentlakásos hétközijeként működik. Ottjártunkkor népes gyereksereg szaladgált az udvaron, de amikor a vájárképző nevet hallották, tanácstalanul nézegettek egymásra. Erről még nem hallottak... SZERI ÁRPÁD Pillanatok a tűzoltók életéből Váltás után ellenőrzés A szekszárdi mozitűznél Pintér B. Zoltán ügyeletes híradós Kaponyi György a csúszdán Vájárok harminc év után
