Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

í TOLNA \ 8 NÉPÚJSÁG 1988. szeptember 24. Mit ér a diploma, ha gyémánt? Egy tanítónő monológja- Azt kérdi kedvesem: mit ér a diploma, ha gyémánt? Mit mondjak magának? Ott állnak a vitrinben. Jöjjön, megmutatom. Tessék. Ez az ötvenéves, az meg a hatvan. Megöreged­tem. Olvassa csak. Ja, igen: Zeke Lajosné Okos Erzsébet vagyok. A nevem miatt lány­koromban sok bajom volt. Jött egy felügye­lő, aki belelapozott a naplóba és mindjárt azzal kezdte: na, lássuk ez a leányka méltón viseli a nevét? A többiek ilyenkor már nevet­tek, mert nekem kellett felelni. Mindig felké­szülten álltam emiatt is. * Tudja, nagyon sokszor eszembe jut a pompeji katona története. Oda állították az őrhelyre és akkor is ott maradt, amikor tud­ta, hogy az életének is vége. Vajon hányán tudnak így helytállni ott, ahova a sorsuk pa­rancsára léptek? * Én itt maradtam Alsónyéken. Miskolci va­gyok és Kecskeméten kezdtem a tanítókép­zőt, amit Cinkotán fejeztem be, de sosem vágytam el ebből a kis faluból. Február 2- án, 1926-ban, amikor megállt a vonat itt az állomáson, csak egyedül szálltam le róla. Ketten vártak. Dr. Szappanos Gyula refor­mátus lelkész és egy bajuszos, nagyon szép arcú sárközi férfi: Kutas József, a kurá­tor, aki azt mondta:- Isten hozta, kedves kisasszony! Marad­jon itt nálunk élete végéig. így lett... * Megszerettem teljes szivemmel az itt élő népet. Hiszem, hogy a parasztság a népünk egyik legértékesebb rétege, csak meg kell őt hagyni a természetességében. Nem sza­bad ráerőszakolni semmit, ami az ösztönei­től teljesen idegen életforma. Nem akarok politizálni, mert nem értek hozzá, csak lá­tom, hogy az a sok sallang, amit negyven év alatt a parasztságra aggattak, abban ő elveszett és nem találja önmagát. Ez oka le­het a mai tragédiáknak is, mert a paraszt- ember lelke mélyén is csak a föld, a föld és minden, ami ehhez párosul, az van. * Minden pályán úgy kellene élni, amint a parasztok! A tanító is csak teljes emberként léphet a katedrára, akárcsak a szinész. A színpadon megszűnik az lenni, aki a ku­lisszák mögött volt. Nincs fájdalom, gond, csak a szerep van, amit vállalt! * Egy tanítóra borzasztó érték a legdrágább bízatik: a gyerek, a jövő. Nem tologatható akták tucatjával kell számolni, hanem em­bert formálni. Eleven anyag szobrásza. Aki nem így érzi, az ne menjen erre a pályára. Most szeptember ötödikén kaptam meg a gyémántdiplomát a szekszárdi főiskolán. Ez volt az évnyitó egyben. Nem tudtam meg­állni, hogy ne mondjam el Arany János sorait a Toldiból, mikor megláttam a csinos, fehér blúzos lányokat: „Hej! ha én is, köztet- ek mehetnék,..." Néztem őket irigykedve és arra az erköl­csi felelősségre gondoltam, ami terheli a ta­nítókat. Úgy kell élnie, hogy példa lehessen. A hétköznapokban is olyan magatartással járjon-keljen, hogy az tükör. Nem hinné az ember, mi mindent nem je­gyez meg a gyerek. * Elmondok egy rövid történetet. A napok­ban meglátogatott két idősebb nő. Kopog­tak, de én nem ismertem őket. Bemutatkoz­tak, hogy én tanítottam az elemiben.- Tudja rektorné asszony - mondja az egyik, mert engem itt a faluban csak rektor­né asszonynak szólítottak és nem tanitó né­ninek, szóval azt mondja, amikor a Him­nuszt tanultuk, én nem értettem azt a sort: „megbűnhődte már e nép a múltat s jöven­dőt.” Akkor meg tetszett állni és elmagya­rázta azt a sok bajt, amin ez a nép már át­esett. Na látja! Ezért kell nagyon vigyázni a taní­Zeke Lajosné: „Itt a faluban csak rektorné asszonynak szólítottak...” tó minden szavára, cselekedetére, mert ilyen dolgokra emlékeztetik a gyerek. * Múltkor amikor mentünk templomba és ballagnak az ötven-, hatvanévesek, mondom nekik, ne bicegjetek már, olyan öregek vagy­tok. Akkor jutott eszembe, hogy tanítottam mindegyiket * Most is van egy kis tanítványom. Jaj! Azt az első szeptemberi napot még elmondom, ami­kor nyugdíjas lettem. Ez 1957-ben volt A nyár elment nem zavart A gyerekek máskor sem voltak itt nyaranta. Azért is volt nagyon furcsa, mert a rektori lakás az iskola mellett volt. Itt közvetlen a mai lakásom tövében. Tényleg úgy lett, ahogy a kurátor kivánta. Na, de elka­nyarodtam! Megszólalt szeptemberben a csöngő! Én meg itt álltam magam az udvaron. Úgy éreztem, mintha meghalt volna valami bennem. Hogyan lehet ezentúl íg élni? - kér­deztem magamban. Aztán nem tartott sokáig a bánatom, mert hívtak, hogy Pörbölyre men­jek át egy hónapra helyettesíteni. Alig lett en­nek vége, Bátaszéken megbetegedett egy kolléganő és a helyére kellett beállnom egy tanévre, amiből hat lett * Említettem, hogy most egy Erik nevű kisfiút tanítok. Tízéves a lelkem és tizennégy kilós. El­képzelheti milyen. Ma hátrányos helyzetűnek mondjuk az ilyen teremtéseket Szeretném, ha látná! Sok örömöm van ebben a gyerek­ben. Csak úgy vállaltam el a tanítását a nagy­anyjától, hogy semmi anyagi dolgot nem fo­gadok el érte. Háromszor ismételtették vele az első osztályt. Nem lett volna szabad. Nem bí­rálom a tanítási, az olvasási módszert, hiszen érnek el nagyon szép eredményeket de én mégis a régi módon tanítom meg a betűket összeolvasni. Nem a kép alapján, a látvány után tanul meg fogalmakat! Az a baj, ha elve­szik a képet, az alatta levő szöveget már nem tudja elolvasni. Nézi az almát és mondja: alma. Ez természetes is. Ám, ha nem látja, nem is­meri a betűket! Csak azt ami a képhez kap­csolódik. Tudom, tengerbe hordom a vizet! A legapróbb eredmény is nagy siker nekünk Erikkel. A barátom lett! Ha kap valamit tőlem, már megpuszil érte... * Megyek a boltba, találkozom nyolc ember­rel, közülük hatan megkérdezik:- Hogy tetszik lenni rektorné asszony? Jól néz ki! Elütöm azzal, hogy jól nézek ki az ablakon? * Tisztelet vesz körül, úgy érzem. Senkire nem tudok haraggal gondolni. Hiszek az em­berek jóságában, szeretetében. Abban, hogy akarással minden nehéz helyzetből ki lehejt jutni. A hit nélkül nem érdemes élni. Amiként itt a faluban megbecsülnek engem, annyit ér ne­kem a gyémántdiploma. DECS| kiss jános Városi rangra pályázik Évekkel ezelőtt még tisztában voltunk azokkal az előnyökkel, amit egy település városi rangja nyújthatott lakóinak. Ma, amikor egyre több nagyközségnek adott a lehetőség magasabb közigazgatási státusban folytatni fejlődését, gyarapo­dását pénzben alig kifejezhető ez a válto­zás. A tanácsok költségvetésének meg­kurtításával ugyanis már szinte jelképes­re csökkent az állami támogatás különb­sége, a lélekszám után bevételt jelentő fejkvóta összege. így a kényszerhelyzet mellett szemléletváltást is mutat, hogy az idei évre tervezett egy lakosra jutó fej­lesztési összeg miként módosult: az öt­éves terv ütemezése szerint a megyei irá­nyítású nagyközségek 860 forintot, a vá­rosok 1650 forintot könyveltek volna el, ma azonban a városok 750, a községek pedig egységesen 650 forinttal számol­nak egy ember után. Megszűnőben tehát egy, a közelmúltat meghatározó privilé­gium, megkülönböztetett bánásmód. Miért akar ilyen helyzetben mégis várossá válni Dunaföldvár, erre kerestük a választ. Hogy vélekednek az emberek? Rögtönzött közvéleménykutatásunk vegyes képet mutat és bármiként alakul a település sorsa, az Elnöki Tanács dönté­se után a tennivalókat jelzi. Az iskolából hazafelé tartó harmadikos kisfiúkat állí­tottuk meg, tudják-e, faluban, vagy vá­rosban élnek? Tanácstalanul néztek egymásra, majd a furcsákat kérdezők­re... A közeli Dunaújvárosból évek óta ingá­zó vállalkozó szellemű fiatalember csak maga elé mutat és visszakérdez: „Itt vá­ros? Hiszen nincs egy zebra, egy kerék­párút a faluban, nincs eg ABC-áruház... Könnyebb felsorolni azt ami hiányzik, mint azt, ami van.” A lokálpatrióta idős ember persze másként vélekedik, emlékszik még a régi szép időkre, amikor járási központként élénk forgalmi központja volt a község a környéknek. Közel félszáz kisvendéglő, korcsma működött és hetente járt a szé­kesfővárosból a kofahajó. És, csak más­ként beszélnek Dunaföldvárról, ha nem­csak vára van, de városi titulusa is. Az iskolaigazgató a lelkesedésen túl a városi szellemiséget hiányolja. Az értel­miségiek „kétműszakos” életformát kö­vetnek, természetesen kényszerből, de még az az egyébként pótolhatatlan együ- vétartozás érzése, közös programok, ösz- szetartozás sincs meg, ami valamikor a pedagógusokat jellemezte, jó értelem­ben egy település szellemi elitjének ki­alakulását eredményezte. Ha papíron nézzük, igazán pezsgő kulturális életet látunk, két néptánccsoport, Annamátia kórus, országos hírű kertbarátkör, szín­vonalas kiállítások, hangversenyek a templomban, régész-, és amatőr színját­szó táborok... csak a hangulatot nem ta­lálja a kritikus szemű igazgató. A szórakozási lehetőséget keveslik el­ső szóra a gimnazista fiúk, talán a városi rang megoldja a fiataloknak ezt a régi gondját és sportolásra is jobb adottságo­kat szeretnének. Uszodába, jégpályára A gimnazista fiúk; Szalai Zoltán, Farkas András és Jager Zoltán Dunaföli Dunaújvárosba utaznak át véletlen, hogy hármuk kö; rárpályára készülnek. Hoc e majd szülőhelyükön, azt< dési lehetőség dönti el. Az < ben is változást várnak, m nús társukat minden esett városi rendelőben vizsgálj A tennivalók m. A legnagyobb áldás egy lés átkát is jelenti, hiszen a kedvező földrajzi fekvésén Földvár a fejlődését, mára bír ezzel az autóáradattal, jós a település központja növekvő forgalom pedig n élőket zavarja, de a kisv; műemlék jellegű épületek A megoldásra két mód kin talános rendezési tervet azért nem fogadták el a na mert a két koncepciót vizsi emberek szimpatikusabbr varációt, hogy a települése es főutat négysávossá bő\ va, biztonságossá téve ez dást. Ezzel azonban épper tes központ, értékes, egyei nik meg, ami Dunaföldvárti tatlan. A másik lehetőség, a elterelő út építése pedig szerint duplájába kerül, i< visszavonhatatlan követh Töprengéseim A cipő A koros férfit, aki latinos műveltségé­ről, irdatlan lexikális tudásáról, terjen­gős előadásmodoráról volt híres, to­vábbá széles karimájú fekete kalapjá­ról, amit még a legnagyobb melegben sem tett le, hosszú ideig nem szerettem. Úgy éreztem: fitogtatja tudását, ha ma­gyaráz, fölényeskedik, ha beszélget, s másságát különc öltözködésével is hangsúlyozni igyekszik. Egy alkalom­mal azonban, mikor előttem ment a jár­dán, oldalozó lépései miatt tán, de a lá­bát kezdtem figyelni. A fekete cipőnek félretaposta már a sarkát, s a zokniján föltűnt egy körömnyi folt: a stoppolás. A nem túlzottan jó mód, és a gondosko­dás apró, de árulkodó jegyei ezek. Hamarosan jó barátságba kerültünk, sokat beszélgettünk, s rá kellett jön­nöm: nem fitogtatja a tudását, hanem egyszerűen azt tudja, amit én nem. Egy dolog azonban változatlanul azóta is megmaradt: különös érdeklődéssel fi­gyelem az emberek cipőjét. A magunkét is. így történt, hogy a múlt heti nagy esőzések idején kényte­len voltam megállapítani: azonnal szük­ségünk van egy 41-es gyerekcipőre. A fiúnak ugyanis nyár vége óta négy számmal nőtt a lába, járni kell, kis cipő­ben nem járhat, s az egyetlen számítás­ba jöhető vászoncipő esős időben két lépés után ronggyá ázik. Elindultunk hát cipőt keresni. A megyeszékhely mindhárom boltját végigjártuk, de csu­pán két helyen lehetett kapni nem vá­szonból, hanem műbőrből és bőrből készült sportcipőt. Az egyik fehér volt és 1810 forintért árulták, a másik fekete és 750 forintot kértek érte. Mondanom sem kell: az utóbbi azon nyomban meg­tetszett, s miközben blokkoltak, halkan megjegyeztem: nem túl olcsók a gye­rekcipők. Az idős úr, aki rendkívül kedvesen ki­szolgált, hozta a cipőt, megnézte, ho­gyan esik benne a gyerek járása, azon nyomban rámmeresztette a szemét: „Ezek, asszonyom? Ez magának drá­ga? Nézze meg azt a 18-as sötétkék magas szárú cipőt, amit egy hónapig hordhat a gyerek, 475 forintba kerül. Ahhoz képest ez a príma 41-es majd­hogynem olcsóság.” Igaza van uram, mondtam, és elraktam a visszajáró pénzt. A Nagy Vásárlás örömére a gyerek hamburgert kért. Természetesen meg­kapta, de mivel még éhes maradt, itthon bevágott három vajaskenyeret és egy liter tejet. Jönnek a hideg, ködös, no­vemberi napok, a dzsekit elő sem me­rem venni. Annál is inkább, mert a Nép- szabadság múlt vasárnapi szabadidő­rovatában a következőket olvastam: „A nemzetközi mezőnyben élvonalba ke­rült a spanyol gyerekdivat.” Egyesek és mások Akadnak dolgok, amelyeknek a kife­jezésmódja nem túlságosan szeren­csés. Magának a „kifejezésmódnak” is van egy elég használt idegen nyelvű megfelelője: a frazeológia, de ha csak lehet, igyekszünk a magyar nyelv vé­delmében lehetőleg nem használni ide­gen szavakat. Nyelvészek gyűjtik elő­szeretettel az idegen szavaktól nyüzsgő fogalmazványokat, melyek olykor amellett, hogy érthetetlenek, magyarra fordítva ráadásul még ökörségeket is jelentenek. Érthetetlenül persze úgy is lehet be­szélni, ha nem francia, görög, vagy né­met szavakkal fejezi ki az ember a gon­dolatait, hanem csak beszél, miközben nem mond semmit. Ha ezt teszi egy ér­tekezlet, tanácskozás előadója, az üres beszéd, az unalmas mondanivaló miatt a hallgatóság egy része elalszik, míg a másik mérgelődik: itt pocsékolja az időt, miközben értelmes dolgokkal is foglalkozhatna. Jó néhány tanácskozást, értekezle­tet, köz- és nem közgyűlést, munkahe­lyi megbeszélést, ankétot, üíést sikerült végigülnöm, ahol nem is annyira a szó- cséplés, mint a homályos, a dolgokat csupán sejtető, de azt se nem nevezhető célozgatá tottak föl. Vegyük például tő esetet, hogy Nagy Józ: szeti telep dolgozója, taka ta, nem megy időben a rr az abrakot végigszórja az állatokkal nem törődik, a p a tejhozam, a szövetkezel ság, vagy kombinát eredr kezésképpen rosszabbat nek lehetnének. Ezt a tí tudja a munkahelyén és í közvetlen főnöke megdoi írásban is figyelmeztetik. A zárszámadási, külc beszámolók, termelési ta többségében azonban e: következőképpen jelenik nészeti telepen egyesek a feladatukat, míg másc nak.” Ilyenkor a jó érzésű ha éppen nem bóbiskol szankodik. Kik azok az e< azok a mások? Miért nen san kimondani, hogy ki megbízhatatlan, s ki az, al akinek a munkájára min lehet? Pedig hát tudott mekkora húzóereje van a cséretnek, s hogy az ért csülésnek egyenes köve még jobb munka. Nem bi mondják, hogy ki az az ec ember, aki miatt a töbt nyakkal ülnek, mert hisz ő ják pontosan, hogy kire c adó. Netán éppen őráju nem voltak, vannak és napjai? Érdekes mód, a most; emlegetett nyíltságot, ny kan csak az írott sajtóra beszámolók, tanácskozó és értekezletek nagy töb leg a bevezető része herr noktól, unalmas, érdektet a figyelmünket. Nemrégib nyomták az írásos beszár kíváncsiságból megszán szór szerepel benne a „I ne”, a „jó lenne” kifejezés tízszer hangzott el a kivár lamiféle formája. Hogy f meg konkrétan például í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents