Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

1988. szeptember 24. NÉPÚJSÁG 9 i Felelősségteljesen, a jövőt szem előtt i, tartva kell tehát dönteni. A település lehetőségeit, fejlődést a meghatározó koncepció természetesen nem változott. A kereskedelem, a szol­gáltatás javításával a körzetközpont sze­repét igyekeznek igényesebben betölte­ni és a fellendülőben lévő idegenforgal­mat mindinkább megkötni. Hogy ne csak átutazóhelyként, de végcélként is egyre y többen válasszák a Duna-parti telepü- k lést. Az ezzel kapcsolatos tervekről sok- n szór szóltunk már, ezért egy másik tenni­I. valót emelünk ki, ami a helyi tanácsot sürgeti, kötelezi. A közműhálózat fejlesz­tése kevésbé látványos, de a lakosság számára annál fontosabb feladat. Hogy hol áll ezen a téren Dunaföldvár, arra né­hány adat: A lakások 70 százalékában van vezetékes ivóvíz, a belterületi utak 47 százaléka szilárd burkolatú, a szennyvíz- csatornával ellátott otthonok száma a víz­hálózatba kapcsoltaknak csupán 15 százaléka. És ha nem sikerül...? De mi történik ha nem sikerül a pályá­zat? A kiemelt legégetőbb feladatokat ugyanúgy tartják hiszen ezek nem egy kampány szellemében születtek Megvaló­sulásuk sem múlhat egy felülről hozott döntésen. Hogy mégis miért olyan fontos, azt legtöbben nem a pénz nyelvén fogal­mazták meg, a település státusát eihelték ki. Ami furcsa módon éppen Földvár eseté­ben alig fog változni, akkor is csak a hivata­los sztereotípiában, hiszen ez a nagyköz­ség az, amelyik valóban városi hangulatot áraszt, az idegeneknek is kisváros képé­ben jelenik meg. A legtöbben így is ismerik a múltjában Mária Terézia által adományo­zott mezővárosi cím mai átmentésével, a kereskedő szellem nyitottságával. Ahol ma is a belvárosi templomban tartják az orgo­nakoncerteket és mindenki azt mondja: „bemegyek a városba.” És ahol elsőként hoztak létre a megyében városvédő egye­sületet... Szándékosan nem a pozitívumok a vá­rosiasodás jegyeinek felsorakoztatására vállalkoztunk hiszen azok csak addig fon­tosak amíg az ott élők sorsát életkörülmé­nyit jó irányba befolyásolják Ez pedig csu­pán egy szerves, alulról táplálkozó fejlődés esetén valódi, nevezzék bár a települést nagyközségnek vagy kisvárosnak TAKÁCS ZSUZSA Fotó: KAPFINGER ANDRÁS i sági ágazatban a jobb minőségű gyap­jú előállítását a juhászok, s hogy forint­ban és fillérben ki, mikor és mennyit fi­zet az első osztályú gyapjúért - erről egyelőre nincs szó. A tanácskozáson, ahol a juhágazatról beszéltek ezt z mondták: az ágazat gondja a közeljövő- s ben megoldódik. Hát igen. Majd valamikor, egyszer, az egyesek megmondják - másoknak. I A fotel Az épület, amelyen a kőművesek ta- J vasz óta dolgoznak, most már egészen ;l magas, a szelemenekre fölrögzítették a ^ tetőszerkezetet és hamarosan rakják a a cserepet is. Sokan megfordultak itt, s igyekezett minden mester otthonossá k tenni a munkahelyét. Rossz deszkából egyikük kecskelábú asztalt ácsolt, mel­lé pad került, egy vízzel telt bádoghordó pedig hűtőszekrényül szolgált. Teljesen k komfortossá akkor lett a berendezés, amikor egy fakózöld, hajlított karfájú fo- a telt is kerítettek valahonnan. Ilyen csip- kével díszített fotelben társalogtak vala- íi ha a Szikra kombinált szekrény előtt, y miközben bekapcsolták a világítós re­í- kamiéban a lámpát. Az öreg bútordarab kiszolgált, kidob- a ták, a funkciója azonban megmaradt: i; most kényelmesen lehet benne ülni. Ezt azonban nem mindenki tehette meg: a kőművesek reggeli és ebédidejében csupán egy nagyhangú mester kivált- '' sága volt. Mikor közeledett az étkezések ideje, n a nagyhangú az épület legtávolabbi zu­gából is óriásit rikkantott: „ne üljön sen­II ki a fotelembe”! Ezt valószínűleg tiszte- *' letben is tartották a többiek, mert ha ? nem, minden bizonnyal harsány vesze- . kedés tört volna ki az elbitorolt fotel j" miatt. e Ahogy hallgattam a menetrendsze- ,e rűen reggel nyolckor, és pontosan déli a tizenkettőkor elhangzó, ellentmondást !- nem tűrő kiabálást, azon kezdtem el >. töprengeni: vajon miért baj az nekem, ,'n vagy bárki másnak, hogy az építkezők i- szeretnek kényelmesen ülve étkezni és tk nem marokból, hanem asztalon esz- nek. Ez egyáltalán nem baj, sőt. A már elkészült épületrészben nyugodtan be­rendezhetnének nekik egy olyan helyi­séget, ahol nemcsak asztal van, hanem például fogas is, itt nemcsak reggelizni, de öltözködni, tisztálkodni is lehetne, ráadásul ha külső munkán dolgozná­nak és esik az eső, lenne hova behú­zódni. Úgy látszik azonban, ahol ezek az emberek dolgoznak, nincs munkásvé­delmi csoport, osztály, vagy főosztály, s másnak, de nekik maguknak sem jut eszükbe, hogy öltözőszekrényeket vi­gyenek a felvonulási területre. Míg idáig jutottam, rájöttem: nem is a munkásel­látással, nem is a fotellel, hanem a mindenkori kizárólagos tulajdonosával van bajom. Az erőszakosságával. Az agresszív hangjával, azzal, hogy nem bírja, képte­len elviselni, hogy a munkatársai közül bárki, bármikor is csak egyetlen alka­lommal kényelmesen üljön. Nyilván ő az, aki nemcsak ebben a dologban, ha­nem sok minden másban is kíméletlen, ellentmondást nem tűr, és kompro­misszumra képtelen. És mi van akkor, ha ő a főnök, a brigádvezető? Mi van akkor, ha csupán segédmunkás, med­dig képesek együtt dolgozni vele a töb­biek? Milyen megaláztatásnak vannak kitéve a csöndesebb, erőtlenebb, gyengébb kollégái? Hogyan beszélget a nagyfőnökkel, akkor is ilyen erősza­kos? És miért tűrik a többiek, miért nem szólnak rá, hogy próbáljon engedni a vélt előjogaiból? Mert nem mernek. Mert, ha ilyen em­berrel találkozunk, a legtöbbünk meg­retten, félni kezd, és hang nem jön ki a torkunkon. Állunk tehetetlenül, és eset­lenül, miközben magunkban tudjuk, hogy most igenis szólni kellene, érvelni, kiabálni, nem hagyni magunkat, véde­kezni és támadni, nem engedni, hanem harcolni körömszakadtáig. Mégsem te­szünk semmit. Mert a primitív erőszak ellen tenni nem sok mindent lehet, pedig ennél szörnyűbb, megalázóbb érzés nincs is a világon. D. VARGA MÁRTA Üzenetrögzítő helyett üzenőfüzet „Él a mi városunkban már jó ideje egy nagyon rendes ember - szólt a szerkesz­tőségnek címzett levél -, aki a mi körze­tünkben látja el az állatorvosi teendőket. Ha este tíz órakor hívjuk, akkor is szó nél­kül jön, nagyon lelkiismeretes orvos. Amennyiben lehetséges, írjanak a mun­kájáról.” A kockás papírra rótt sorok után az állatorvos neve és címe. Macskaköves, szűk utcában áll a meg­jelölt ház Bonyhádon, a kapu nincs kulcsra zárva, bárki bemehet. A fehér fa­lon névtábla. A bejárati ajtó mellett szél­től, esőtől védett helyen füzet, mellette toll. „Doktor úr! Legyen szíves kijönni, a koca beteg.” - szól a legutolsó bejegy­zés.- Üzenetrögzítő helyett üzenőfüzet - magyarázza az ajtót nyitó dr. Koch Hen­rik. - Ha nem vagyunk itthon, ide írják be, hogy hová hívnak. A feleségem megnézi és CB-rádión utánam szól, hogy hová kell mennem még aznap. Időt takarítok meg ezzel, nem kell hazajönnöm. Külön­bözőek az állattartók. Van, aki rögtön jön, mihelyt észleli a betegséget az állaton, a másik csak 2-3 nap múlva hív, de akkor sürgősen. A kis Trabantban a CB-n kívül gumi­csizma, köpeny, orrszorító karika, kötél és nagyon sok gyógyszer. Nem tudni, hogy mikor, mire lesz szükség.- Hálás kocsi, jó munkaeszköz, igény­telen - sorolja a kétütemű előnyeit a dok­tor. -Tudja nekünk, állatorvosoknak nem jár szolgálati autó, ügyeletben is a sajá­tunkat használjuk. Mi vezetünk éjjel-nap­pal. Ugyanakkor soronklvül, részletre nem kaphatunk gépkocsit, mint a körzeti orvosi kollégáink. Sok mindenben ilyen magunkra hagyatottak vagyunk. Egyéb­ként félre ne értse, ezt nem panaszként mondom, ilyen ez a pálya. Ez a munkate­rület nekem testreszabott, mást elképzel­ni sem tudnék magamnak. Palánkra jár­tam mezőgazdasági technikumba, ott határoztam el, hogy állatorvos leszek. Amikor végeztem az egyetemen, először Mórágyra kerültem, onnan költöztünk ide, Bonyhádra. A körzeti állatorvosok - ketten vannak a városban - hétközben kötetlen mun­kaidőben dolgoznak. A kötetlen ez eset­ben 24 órás szolgálatot jelent, éjjel-nap­pal hívhatók. A hétvégi ügyeleti rendszer­ben hathetenként jut általában egyszer rájuk a sor.- Amíg több ló, tehén volt, gyakoribbak voltak az éjszakai hívások - mondja Koch doktor. - Egyébként teljesen átala­kult a háztáji és nagyüzemi állattartás, mióta elkezdtem a pályám. Az ötvenes évek végén nagyüzemi szarvasmarha­állomány a mai értelemben még nem volt. A bátaapáti tsz-ben például 10 tehén és 6 ló volt mindössze, az állatok zöme há­zaknál volt. Most fordult a kocka. Ma itt, Bonyhádon talán 8 udvarban ha van te­hén. Csak az idősebbek foglalkoznak szarvasmarha-tartással, a fiatalok csak ideiglenesen vállalják ezt a munkát, amit nem lehet nyolc órába beszorítani.- A legemlékezetesebb esetem? - töp­reng el a kérdésen. - Az első „bete­gem”, amikor kikerültem az egyetemről egy ló volt, aminek olyan betegsége volt - myoglobinaemia - amiről én az egyetemi padban azt hittem, hogy nagyon ritka és tessék, rögtön ezzel kezdtem. Felismer­tem persze, mert annyira jellegzetes tü­netei voltak. Amúgy az első két-három hónap után már császármetszést is kel­lett alkalmaznom egy kocánál. Ezt ott és akkor csináltam először, mert addig csak láttam, de nem műtöttem még a gyakor­latban. Szerencsére minden rendben ment. Búcsúzunk, Koch Henrik fizikotherá- piás kezelésre megy. Az állatorvosi praxissal oly gyakran együttjáró egyik foglalkozási betegség - a reuma - úgy tűnik, őt is elérte. F. KOVÁTS ÉVA Fotó: SÖRÖS- Csak nem újabb áremelésre számít­va tankolt föl ennyire cigarettából? - for­dultam a dunaföldvári áfész élelmiszer- üzletében egy fiatalemberhez, akinek a kosarában 30 csomag Kossuth tornyo­sult.- Nem, mindig ilyen sokat vásárolunk egyszerre, hogy a papa el legyen látva. De ami az áremelést illeti, abban biztos vagyok, hogy hamarosan az is sorra ke­rül. Még cigarettánál is, pedig az tényleg nem régen lett drágább. A füstölnivalót bőven vásároló fiatal­emberen és rajtam kívül szinte csak el­adó van a boltban. Bár itt is állandó lét­számhiánnyal küzdenek, a szakmai gya­korlatot töltő diákokkal együtt ezen a hét közepi délelőttön sokkal több a fehérkö­penyes a boltban, mint a vásárló.- Újabb, ezúttal élelmiszerekre irányu­ló fölvásárlási láz híre jutott el hozzánk. Dunaföldvárról és környékéről. A nagy csendesség ugyan nem erre utal, de ta­lán rosszkor jöttem.- Csak a legszükségesebb napi cikke­ket vásárolják az emberek - mondja Mestyán Ferencné üzletvezető-helyet­tes. Legfeljebb fizetéskor vagy a piaci na­pokon élénkül meg meg kicsit a forgal­munk, de egyébként látszik, hogy nincs pénze az embereknek. A drágább, nem létfontosságú termékek iránt jócskán csökkent a kereslet, ami nagyon szüksé­ges, abból is az olcsóbbat kérik a ve­vőink. A három pénztárgép közül egy üzemel, nincs sorbanállás előtte. A szemben lévő hús- és hentesáruboltban szintén nem kell megszakadni az eladóknak. Egy úr három szelet tarját kér, majd meggondol­ja, s rátetet még egyet, így lesz 65 deka. Az újabb betérő mindössze húsz deka­gramm párizsit vásárol.- Fölvásárlás? Bár lenne! - sóhajt Szé­les János, a szerződéses bolt vezetőhe­lyettese. - Nincs forgalmunk, szinte ál­landóan ilyen pangás van, mint most. Veszi? Nem veszi! Az olcsó árura lenne még kereslet, de oldalast, körmöt itt is ritkán árulnak, bel­sőséget - mint megtudtam - három hó­napja nem kapott már az üzlet. Fölvágot- takból viszonylag jó az ellátás, de abból is csak az olcsót, a párizsit, a lecsókol­bászt vinnék. A hűtőkamrában jobb sorsra vár az imént érkezett hús. Közte rengeteg karaj, szinte megfizethetetlen a vásárlók szá­mára. Nem véletlenül rendeltek csak 3,8 mázsát erre a napra, máskor ilyenkor 5-6 mázsa volt a megszokott mennyiség. 30-40 százalékkal kisebb a bolt forgal­ma, mint egy évvel korábban.- Beszélnek az emberek az áremelés­ről, a rádióban is szó volt róla, mondja idősebb Nagy Imre, aki jó néhány évvel ezelőtt maga is üzletvezető volt itt. Na­gyobb tételt mégsem vásárolnak.- Tudom, hogy aki ma bejön és vesz 10 csomag belet, azt hetekig nem is fogom látni az üzletben - veszi át a szót ismét Széles János. Hát ha még újabb áremel­kedés lesz! A bölcskei önkiszolgáló üzletben sem más a helyzet. Bár a község egyik boltja éppen zárva tart, a szokásosat semmi esetre nem haladja meg a forgalom - tu­dom meg Szíjártó Sándorné üzletvezető­től. Itt is csak fizetési napokon mutatkozik egy kis élénkülés. Hogy drágább lesz a hús, a cukor, a liszt? Nem nehéz manapság ilyent jósol­ni, a tévedés veszélye is meglehetősen kicsi. De, hogy felvásárlási láz lenne Du- naföldváron, az kacsa. Amire már-már vevők voltunk, az ugyanis a régi áron kapható. - ri ­Nyugállományban a paksi városi rendőrkapitány Bíró György: - Tudomásul kell ven­ni, hogy az élet halad Egy hosszú, aktív rendőri pálya befeje­ződött. Tízéves rendőrkapitányi, 35 éves hivatásos szolgálat után Bíró György, a Paksi Városi Rendőrkapitányság vezető­je nyugállományba vonult. Amikor beszélgetünk, egyáltalán nem tűnik nyugdíjasnak. Napi pontossággal mesél 35 éves hivatásos szolgálatáról. Arról, hogy 1953 novembere volt a kiin­dulópont. Akkor vonult be sorkatonai szolgálatra és az akkori Belügyminiszté­rium belső karhatalmi állományához ke­rült. 1956-ban Pécsre vezényelték őket, ahol a rendre kellett vigyázniuk. Még eb­ben az évben hazakerült a szüleihez Vörsre, s innét jelentkezett Kaposvárra az akkori karhatalomhoz.- Még ma is várom válaszukat a jelent­kezésemre - jegyzi meg tréfásan Bíró György. - Mikor régi ismerősökkel talál­kozom, jót nevetünk ezen. Hivatásos állo­mányba 1957. július 1-jén kerültem, őr­mesterként. Majd később a BM Akadé­mia következett, ahol 1965-ben végez­tem hadnagyi rendfokozattal.- A nagy álom valósult meg?- Nem, gépészeti szakterületen sze­rettem volna valamit csinálni, de az ellen- forradalom megmásította elképzelése­met. Tulajdonképppen egy nagy csaló­dás volt. Minket sorkatonákat hazaáruló­nak neveztek és minden szennyet ránk szórtak. Felkerültünk a feketelistára is. Akkor gondoltam úgy, hogy ha az ellefe- leimnek fegyvere van, nekem is kell. Ezért szegődtem el hivatásosnak. És folytatódik az életút felelevenítése kedves és szép emlékekkel. Beszél arról, hogy kapitánysága alatt nagyon jó együttműködés alakult ki a társadalmi, gazdasági szervek vezetőivel, amire nagy szükség is volt a közrend és közbiz­tonság fenntartása miatt, szól arról is, hogy a kapitányságukon egy jó kis csa­pat állt össze.- 1973-ban iskoláztak be a Rendőr- tiszti Főiskolára - folytatja Biró György -, majd Tamási és végül 1978-tól Paks kö­vetkezett állomáshelyként.- A család hogy viselte ezt a sok köl­tözködést?- Ezt egy rendőrfelesécjnek azt hi­szem, tudomásul kell vennie. Az én ne­jem a paksi környezetet viselte egy kicsit nehezebben, itt kicsit mások az emberek, inkább befelé fordulóak. Amikor arról kérdezem, mit csinál egy nyugdíjas rendőrkapitány, kissé elgon­dolkodik és elmondja, tudomásul kell venni, hogy az élet halad és ha az ember elér egy bizonyos kort, tudnia kell dönte­ni, mégpedig a visszavonulás mellett. Mert ez a pálya sok feszültséggel, éjjel­nappali készenlétekkel jár. És ez a terhe­lés bizony nagyon igénybe veszi a szer­vezetet.- Persze, ha valaki egy életen keresztül dolgozott rendőrként, nem lehet azt mon­dani, holnaptól feléjük sem nézek - mondja. - Természetesen, ha kérik és igénylik, nagyon szívesen segítek bármi­kor, bármilyen feladatnál. Hogy jelenleg mit csinálok? Most ép­pen költözködés előtt állunk, visszame­gyünk Tamásiba. így döntött a családi ta­nács. Ott él ugyanis a lányom, a két kis- unokám, akik azt hiszem, nagyon sok munkát és feladatot adnak egy nyugállo­mányú rendőrkapitánynak. És szeretnék egy hétvégi telket, ahol kikapcsolódni, dolgozgatni szeretnék, ha nem keresnek éppen a rendőrségtől. HERBECK E. Áldás és átok Dunaföldváron Mit üzen a füzet? ősi hangulat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents