Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-24 / 229. szám

1988. szeptember 24. "népújság 5 Akkora csend ül a Kossuth utcá­ban, mintha mindenki elköltözött vol­na a környékről. A kora délutáni bá- gyadtsággal csak egy távoli, éppoly bágyadt kutyaugatás felesel. Jágó- nak, az alig négyszáz lelkes falu főut­cájának egyik oldalán, a házak sorá­ból kiemelkedve az iskolakápolna tornya raj­zolja fel leghatározottabban a körvonalait a fá­tyolos szeptemberi égre. Valóban elköltöztek volna? Beszélgetésünk effajta számolgatással kezdődött Marton Istvánnal, a községi közös tanács elnökével még Kaposszekcsőn. Az el­múlt három évben 57-en mondtak búcsút a Mecsek északi lankáin meghúzódó kis falu­nak. És ez idő alatt mindössze 36-an jöt­tek. Meghaltak 20-an és csak 16-an születtek. A szélrózsa irányai Az elnök maga is elégedetlen e néhány adat­tal, papírjait forgatva régebbi keltezésűeket is talál. Ha az 1970. és 1979. közötti időszakot nézzük, akkor a kép mintha kedvezőbb lenne. A közel egy évtized alatt 13-mal többen haltak meg, mint ahányan születtek, 33-mal volt több a faluhoz hűtlenek száma, mint ahányan jöttek. Egy jó évtizeddel ezelőtt, ennek megfelelően azt olvashattuk lapunk hasábjain, hogy 1969- ben 520, majd 1979-ben 470 lehet a lélekszá­nna.- Hitelesebb ténye a mostani, remélhetően kedvezőbb előjelű változásnak - mondja Mar­ton István -, hogy amíg 1980 és 1985 között csak két építési engedélyt adott ki a tanács az itt letelepedni vágyóknak, addig az utóbbi há­rom évben már idáig ötöt. Úgyhogy én azt mon­danám, hogy ébredező falu Jágónak. Ébredezése szorosan összefügg az úttal, közlekedési lehetőségeivel, az ezzel kapcsola­tos évekig húzódó anomáliákkal. Hol ez volt, hol az a szélrózsa iránya, ami életüket megha­tározta. Mert nem tett jót a falunak, hogy hol Tolnához, hol Baranyához csatolták, és ugyan 1975-től már Tolnához tartozott ismét, de az utak, a komlói székhelyű 12. számú Volán ter­mészetesen adódó és érthető közlekedési rendje és a hagyományos munkalehetőségek miatt továbbra is könnyebb volt elérni Sásdot, Komlót, Kaposvárt a kőhajitásnyira lévő Dom­bóvárnál. Pedig az ügyes-bajos dolgaikat inté­zőknek, az általános iskolásoknak és a men­tőautónak is elsősorban Kaposszekcsőt, illetve Dombóvári kellett elérniük. Végre 1986-tól a Egv ébredező falu - Jágónak ■■■■■■■■Hl ■■■■■■■■■ kon, a szentek - Jézus, Mária - fes­tett szobrain.- De szép régi faragott iskolapa­dok voltak itt - sóhajt fel három szí­ves kalauzom közül az egyik. - Mondják, fölkerültek azok az értékek innen valahova Budapestre. közvetlen, rendszeres forgalmi összeköttetés is megszületett a megyével.- Az igazsághoz tartozik - mondja a taná­cselnök kesernyés mosollyal hogy örülhe­tünk ugyan, mert itt vezet el a Budapest-Pécs vasútvonal, itt van a 611-es út, ahol a Szeged­re, Mohácsra, Zalaegerszegre igyekvő buszra is felszállhatunk, a saját megyeközpontunkat viszont csak dombóvári átszállással tudjuk elérni. Ez azért gond, mert az egészségügyi el­látás egy része ma is Szekszárdhoz köt ben­nünket. A falu az idősek napközi otthonából- Jaj, kisírtam én már a szememet, kedves - hajol felém ültében Horváth Istvánné - Ilonka néni. Öregségében is sima, halványsárgán fénylő arca megremeg.- Két hónapja halt meg az uram. A kubikosok brigádvezetője volt Sásdon, a költségvetési üzemben. Horváth Istvánné visszaréved emlékeibe. Ki­csi asszony, talpig feketében.- Püspökladányból keveredtünk ide. Azért jöttünk mert otthon alá kellett volna írni a téesz- nek. Aztán itt én mégis a téeszbe kerültem. Míg csinálni tudtam, volt is otthon sok jószágunk. Tehenünk, disznónk. Egy anyagöbe most is van, hat malaccal. Ennyit még el tudok látni.- ...Hanem a mostani elnök - böki meg kis idő múlva törékeny, madárcsontú ujjaival a ka­romat -jó ember. Mióta ő az elnök, víz is lett itt, tatarozták az óvodát, az iskolát... Valóban, néhány éve a Kossuth Termelőszö­vetkezet hozzájárulásával ivóvizet kapott a falu, tavaly az iskolakápolna napközi otthonnal kö­zös épületét félmillóért, a szomszédos sváb pa­rasztházban lévő óvodát nyolcszázezer forin­tért újította föl a tanács. Horváthnénak két lánya, lányaitól három-há­rom unokája van. Sőt az egyik unokát magához is vette, nevelte „úgy alakult, hogy az apjával nem szívelik egymást”. Az ő jövőjük is bele van írva a falu sorsába. Jagonak - Kossuth utca Kora délutáni „csendélet” az idősek napközi otthonában Mostanában ti­zenheten járnak rendszeresen az otthonba, közülük hárman férfiak. A Rimaszombat kö­zelében lévő Ke- regedén született Makó Géza az át­telepítésekkel ke­rült Jágónakra kisfiúként, 1947- ben. Két ezüstö­sen villanó fém­mankó társaságá­ban üldögél. Fe­hér hajjal, nevetős szemekkel.- Hogy meg- szoktunk-e itt? - kérdez vissza. - A szüleim a jágóna- ki temetőben nyugszanak. De rá is cáfol a szavaira. Nyugdí­jazásáig tolatás- vezető volt, most, megrokkanva, ke­ringési problémák miatt egy-két éve megcsonkult lábbal is indulna haza.- A házat, a portát is el akartam adni, hogy hazajussak, Rimaszombaton vegyek új lakást, ahol rokonaim élnek. Hazajutni. Hiszen még csak ötvenegy éves. Kiss Péterné az ellenpélda. Ö az, aki közbe­vág, hogy legszívesebben szerelmes filmet szeret nézni a televízióban, s az, aki egyébként állandóan el van foglalva.- Szegedről származtam át a Dunántúlra még 1958-ban, de ide Jágónakra úgy hozott egy asszony engem Kishajmásról. Kimondot­tan az otthon kedvéért. Dehogy mennék el in­nen, négy éve már varrásra is van engedélyem, harmincezerért házat is vettem, négyszáz négyszögöles portán. Most cementeztettem a szobákat mert csak földesek voltak. Mindig csinálok rajta valamit csak a kertbe nem tudok ten­ni semmit mert nem tudom öntözni. Messze a közkifolyó. Kiss Péterné keskeny ar­cán ravaszkás mosoly ül, még most, hatvanhétévesen is dús haja zöld szalaggal van leszorítva.- 3200 a nyugdíjam, de néha még a lányaimat is én segítem - hajol vissza a var­rógépéhez. Szentek és virágok Az iskolai szárnyban hár­man is átkisérnek, Bella Ist­vánné, az otthon vezetőhe­lyettese, Horváth Istvánné és Márhoffer János községi elöljáró is velünk tart. Tanítás már jó ideje nincs. A félbevágott tetejű iskola­padok előtt hétvégeken a pap celebrál. Végigjártatjuk a szemün­ket az oltáron, a tiszta fala­- Vajon a néprajzi múzeumba vagy a bútor­múzeumba? - morfondírozok magamban. - Ha így történt, bizonyára a mi újságunk figyel­mét se kerülte el. Újság? Kapnak a szón.- Mihozzánk nem jár a Tolna Megyei Népúj­ság - mondja Bella Istvánné.- Amikor meg a Barka Józsefhez, a kocsmá- roshoz járt a Népújság, akkor meg olvasta vol­na mindenki - mondja Horváth Istvánné.- A posta és a tej még most is Baranyából jön - teszi hozzá Márhoffer János. - A tej is csak 10 óra felé. Jágónak az utolsó lerakóhely, azért ér­kezik ilyen későn. A vejem és a lányom Dom­bóváron is a Dunántúli Naplót járatja.- Látni kellett volna, hogy mi volt itt valamikor - tárja szét a rózsakert felé a karjait Bánó Fe­renc, gyerekkori cimborájára, Márhoffer Já­nosra sandítva. - Ugye Márhoffer Jani, mi még munkára voltunk nevelve? Jó ideig a szőregi Virág és Dísznövény Áfész üzletkötőjeként jár­tam az országot, de aztán gyorsan rájöttem; miért nem tudnám eladni azt, amit én magam termelek meg magamnak? Bánó Ferenc két holdon termeszt rózsát, dá­liát, gladioluszt. Most tulipánhagymát csoma­gol néhány erre a munkára felfogadott asszony, majd a tél az üzletkötés időszaka. Az egykori, századfordulóban épített zsúpte­tős házhoz, az ükapa tömésfalakból emelt örö­kéhez emeletes, félkész új traktus kapcsolódik. Pucolatlan falaival a lejtőn sereglő rózsaszín gladióluszokra néz. A falu legidősebb és legfrisebb, épülő falait lassan összeforrasztja az idő. Búcsúzóul még végigsétálunk az elöljáróval a Kossuth utcán. A Kossuth utca 50. alatt épül ifjabb Tönköly Imréék háza, ahol három, és nem messze innen Kovács Lajoséké, ahol két kisgyermek van. Ha még Törő Antal háztáji gazdaságát láthatnám - mondják az emberek. Bánó Ferenc szavai így utólag is visszacsen­genek bennem: hát azt hiszi, hogy elmennék innen? BÓKA RÓBERT Fotó: SÖRÖS MIHÁLY

Next

/
Thumbnails
Contents