Tolna Megyei Népújság, 1988. szeptember (38. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-02 / 210. szám

1988. szeptember 2. C TOLNA N tsíÉPCUSAG 3 Többen kértek, mint tavaly Tanszersegély­helyzetkép Egy tizenkét színű vízfesték ára 63,50, egy ugyanennyi darabból álló színesce- ruza-készleté 145 forint. Egy töltőtoll 83,50-be, egy alsós diáknak való iskola­táska 645 forintba kerül. De kell még füzetcsomag, könyvek, tisztasági felsze­relés, tornaruha, iskolaköpeny, s még ezernyi holmi, ami nélkül egy kisdiák nem kezdheti meg a tanévet. Ha jól utá­naszámolunk, jókora szám lesz a végösz- szeg, s ha egy családban több gyerek is van, akkor ennek a többszöröse jön ki. így aztán augusztus-szeptember táján minden évben növekszik azoknak a ké­relmezőknek a száma, akik a tanácshoz fordulnak anyagi segítségért. A tavalyi­hoz képest több mint 15 százalékkal megemelkedett árak, a megélhetési gon­dok következtében idén sokan még olya­nok is kértek rendkívüli nevelési segélyt, akik eddig nem tették. Magyarkesziben már elfogyott a pénz- Tavaly egész évben 57 kérelem ér­kezett hozzánk, idén már idáig 64. Közü­lük 40 személyt segélyeztünk, 52 eset­ben - tizenketten kétszer is kaptak -, 12 kérelmet azonban pénzhiány miatt el kell utasítanunk - hallottuk Vida Péter vb-tit- kártól.- A múlt tanév végén az ígért pótelő­irányzat reményében a három- vagy an­nál több gyermekes családoknak kére­lem nélkül kiosztottunk gyerekenként ezer forintot. Az ígért összeg azonban nem érkezett meg, így a szeptemberi ta­nácsülésnek döntenie kell, hogy átcso­portosítunk-e pénzt erre a célra. Termé­szetesen ennek az az ára, hogy valami­lyen tervezett feladat elmarad. Gyermekenként akár ötezer forint is adható Hőgyészen 1987 végéig öszesen 56- an kértek eseti segélyt, idén augusztus közepéig már 40 család. Mint Jankó Jó­zsef gyámügyi előadó és Pál Imre ta­nácselnök elmondták, számítva arra, hogy az életszínvonal csökkenése miatt az idén több lesz az igénylő, előre kértek a megyétől pótelőirányzatot. Ennek kö­szönhetően az évi keret - 153 ezer forint - duplája a tavalyinak. Még van belőle 71 ezer 500, a többit főleg napközi térítési díj hátralékok kiegyenlítésére, illetve tan­szervásárlásra, ruházkodásra már ki­utalták. Legtöbbet a társközségekbe, Mucsiba és Kalaznóra, ahol számos, az ország kü­lönböző pontjairól idetelepült nagycsa­lád él. Az ő sorsukat egyébként az elöljá­rók, tanácsi kirendeltségvezetők kísérik figyelemmel, s a pedagógusok mellett ők jelzik a tanácsnak a rászorulókat. Feszítő probléma a térségben, hogy a nők, főleg a cigány anyák munkahelyek hiányában, ha akarnak, sem tudnak elhelyezkedni.- Ki segítsen rajtuk, ha nem mi - mondja Pál Imre. - Igyekszünk inkább kevesebb esetben, de nagyobb össze­geket adni, mert ezer-ezerötszáz forint alig elég valamire. Szerencsére mióta megyei igazgatású nagyközség va­gyunk, mi rendelkezünk a rendszeres segélyekkel is, s abból felhasználhatunk eseti segélyezésre. Eddig 1500-3000 fo­rintig adhattunk egy gyermek után, most viszont akár 5000-et is. De azért erre rit­kán kerül sor, mert gyorsan elfogyna a keret. A tanács kérés nélkül is segít Gyünkhöz hat társközség is tartozik, Varsád, Szakadát, Miszla, Udvari, Diós- berény és Szárazd. Sok a gyermekeit ne­héz anyagi körülmények között nevelő szülő is. Mint Törich János gyámügyi előadótól megtudtuk, a tanács sok éve maga kezdeményezi támogatásukat. Az iskola információi alapján kérés nélkül folyósítja a segélyek 98 százalékát. A családok pénzügyi viszonyaiban bekö­vetkezett kedvezőtlen változások, a ci­gány feleségek elhelyezkedési gondjai miatt azonban idén többen kértek olya­nok is, akik eddig - vagy mert megtudtak birkózni problémáikkal, vagy szemér­mességből - nem szánták el erre magu­kat. A tavalyi 118-cal szemben idén már idáig 133 esetben utalt ki önként segélyt a tanács, 39 esetben pedig kérelemre. Ez évben az 1987. évinél 100 ezer forint me­gyei pótkerettel több, mintegy 213 ezer forint állt rendelkezésükre, s ezt már fel is használták. Kielégítetlen igény nem ma­radt Gyönk körzetében, s ha a tanév so­rán várhatóan felmerülő újabb kiadások­ra kér még valaki, az előirányzaton felül is igyekeznek rajta segíteni. Hárommillióval több a rászorulóknak Rendkívüli, illetve eseti segélyt egy- egy alkalommal a családok pillanatnyi állapota alapján adhatnak a tanácsok. A községek tervezett előirányzatain felül tavaly 5 millió 539 ezer 754 forintot adott a megyei tanács. Ez az összeg 1988-ban 3 millió 200 ezerrel több. Dr. Patakiné dr. Baranyai Éva, a megyei tanács igazgatási osztá­lyának fömunkatársa tájékoztatása sze­rint minden község kapott, amelyik igé­nyelt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy valójában több a rászoruló, mint amire ez a pénz elegendő. Azokról, akik évek óta rendszeresen segélyekre kényszerülnek, ezúttal nem szóltunk... CSER ILDIKÓ Őrlődő malmaink Nyolc malom működik összesen megyénkben ma, 1988-ban. Régi malomépületet azonban falvainkat járva szép számmal láthatunk még. Néhányat közülük felújítottak és új funkcióval láttak el, a többiek elhanyagoltan, siralmas állapotban várják a pusz­tulást. Sorozatunkkal ezen jeles ipartörténeti emlékeket mutatjuk be. Felhívjuk rájuk a figyelmet Hátha még megmenthetők. Bonyhád Ma is üzemelő malmaink közül a legré­gebbi az 1863-ban épült bonyhádi. Az alapí­tás utáni évekből nem találtunk adatokat, arról Lamoli Pál inas kora óta itt dolgozik viszont már szólnak feljegyzések, hogy 1928- ban mint Bonyhádi Hengermalom és Villamos Üzem RT kezdte meg működését, 650 ezer pengő alaptőkével. Az 1930-as évek gazdasági válsága a mol­nárokat is sújtotta, a járások főbírói az ipari munkásság elégedetlenségéről, nyomoráról adtak hirt. A Tolna Megyei Molnár Szövetség sztrájkot is hirdetett, a bonyhádi, kajdacsi ma­lom azonban továbbra is őrölt, mert nem akar­tak „sztrájkszerűen, terrorisztikus eszközök­kel fellépni, bár ők is egyetértettek abban, hogy a malmok jelenlegi helyzetén a kormány­zónak sürgősen segíteni kell”. A telep 1941-ben megváltoztatta a ne­vét és Bonyhádi Hengermalom RT néven je­gyezték. A megye egyetlen -olyan malomipari vállalata volt, amely bekapcsolódott az ex­portra őrlő malmok országos szervezetébe. Kivitele az Exportmalmok Szindikátusán ke­resztül 1937-ig Ausztria felé irányult. Két év múlva hadiüzemmé nyilvánították. Ez a kivétel azonban nem jelenthetett számottevő válto­zást gazdálkodásában, mert bár 1943-ban volt 63 ezer pengő nyeresége, az előző évek­ben nagy veszteségeket szenvedett, 1942- ben pedig mindössze 25 százalékos kihasz­náltsággal működött. Lamoli Pál az egyik ősi molnárdinasztia tag­ja 1951-ben ebben a malomban tanulta a szakmát, ahol már édesapja is dolgozott. Em­lékezése szerint 1952-ben még az utolsó jára­tok kövek voltak, utána cserélték ki őket hen­gerekre. A régi malomból 1960-ban költöztek Ami nincs, abból nem lehet termelni Körkép a hiányokról, vagy valami másról? Mi ebben a ráció? A magyar népgazdaság nagyon ko­moly problémákkal küzd. Ez a tény per­sze nem megy újdonságszámba, a társa­dalom gondolkodó tagjai már két évtize­de folyamatosan mondják ezt, tíz éve so­kak döbbentek rá hirtelen, manapság pedig már a legelvakultabb optimisták­nak is látniuk kell, hogy a helyzet még drámaibb lehet, ha sürgősen nem te­szünk valamit - mindannyian együtt - a javulás érdekében. Az idevezető okok természetesen szá­mosak, az összes felidézése nemhogy egy újságcikket, hanem komoly tanul­mányt igényelne. Önkényesen kiragadva az egyiket, amely mostanában egyre job­ban irritálja a közvéleményt, azonban talán egy kicsit bepillanthatunk romló eredményeket felmutató gazdaságunk színfalai mögé. Sok tényező hátráltatja a gazdálkodó egységek munkáját, ezek közül az egyik legvégzetesebb talán az anyaghiány, hi­szen ha nincs mit feldolgozni, akkor már nincs mit tenni. Évek óta hallható, hogy a vállalatok alap-, segéd-, és (vagy) adalékanyag­hiányra panaszkodnak bizonyítványukat magyarázván, de a jelek azt mutatják, hogy a helyzet nemhogy javulna, hanem még rosszabbodik is. A jelenség nyomá­ba eredve kértem meg a gazdálkodók képviselőit, hogy mondják el olvasóink­nak, náluk milyen állapotok uralkodnak ezen a téren. Először nézzük azokat, akik a kevés számú kivételek, tehát nincs különösebb gondjuk. Legjobb helyzetben talán a Pa­lota Bőrdiszműgyár van, akik idén január elsejétől kizárólag tőkés bérmunkára áll­tak át, minden anyagot a megrendelő biztosít, így tehát - maliciózusan mond­hatnám azt is, hogy természetesen - a bőrdíszműveseknek semmi ilyen jellegű gondjuk nincs. A Pécsi Kesztyűgyár dombóvári üzemének is kevés a gondja, hiszen az anyagyár küldi a szükséges anyagokat, nekik „csak” termelniük kell, de az más kérdés, hogy a pécsi anyag- beszerzők milyen erőfeszítésébe kerül, hogy mindent biztosítani tudjanak. A BVK szekszárdi gyára szintén nem nagyon ismeri az ilyen gondokat, hiszen alapanyagukat az anyavállalatuk állítja elő, s eddig még nem kellett hiánnyal számolniuk. A műszergyár - profiljából következően - kis mennyiségű anyaggal dolgozik, s ezt biztosítani is tudják, bár az országos alumíniumhiány lehet, hogy őket is érinti a jövőben. Árvitáik azonban vannak, legutóbb az egyik beszállító szö­vetkezet akarta az általa előállított alkat­rész árát közel ötven százalékkal emelni, s mivel a műszergyár ezt áthárítani a ve­vőkre nem tudja, ezért harcos viták foly­tak közöttük emiatt. Az alapanyaghiánnyal küszködök kö­zött természetesen nem lehet, és nem is illik rangsort felállítani, de az biztos, hogy akinek volt már valamilyen gépkocsial­katrészre szüksége, az tudja, hogy mek­kora a hiány belőlük. Az Autójavító és Szolgáltató Kisvállalat is tisztában van ezzel, az ő munkájukat is nagyban hátrál­tatja ez a tény. Egyik szocialista import­ból származó gépkocsihoz sincs bővi- ben alkatrész, de a Dacia esetében a helyzet közelit a kritikushoz. Egy kis re­ménysugár azért van, a vállalat az Autó- technikával közösen létrehoz egy dél­dunántúli kirendeltséget Szekszárdon, ezzel talán az októberi megnyitást köve­tően kissé enyhül az alkatrészhiány. A BHG szekszárdi gyárában sajnos már sor került kényszerű munkaszüne­teltetésre, elsősorban a tőkés importból származó festékek behozatalának kése­delme miatt, a Kereskedelmi Miniszté­rium a devizakorlátozás okán csak későn adott engedélyt az importra. A belföldi szállítók közül a Dunai Vasmű exportkö- telezettségeinek teljesítésére hivatkozva nem küldött lemezeket, a Salgótarjáni Kohászati Üzemek pedig egyszerűen nem képesek annyi acélszalagot adni, amennyire a BHG-nak szüksége lenne. Más hazai gyártó persze nincs, nyugatról meg a korlátozások miatt nem lehet töb­bet behozni. A kör bezárult... Bonyhádon a cipőgyárban szerencsé­re még nem kellett leállítani a termelést, de kisebb-nagyobb problémáik folya­matosan vannak, elsősorban a felsőbőr beszerzésénél. Ennek következtében már többször voltak kénytelenek a termelési program­jukat módosítani, ami csúszást, terme­léskiesést, tehát végső soron kézzelfog­ható anyagi kárt okoz. Következzék az örök slágercikk, az építőanyag. A Totév helyzetjelentése alapján jelenleg „csak” a következők hiá­nyoznak: mindennemű faanyag (mivel nagy része tőkés import), hatos és tízes válaszfaltégla, csempe (főként a fehér színű) - ez utóbbiak hiánya érthetetlen! - hőszigetelő anyagok, salakgyapot, horganyzott és fekete cső, csaptelepek és gázszerelési anyagok. Külön szeren­cse, hogy a felsoroltak egyike sem lét- szükséglet egy korszerű lakóépület fel­építéséhez. A Bútoripari Vállalat idén januárban a laminált lap hiányának következtében négyféle termékét nem tudta gyártani, de poliuretánhabból és szövetféleségekből is kevsebbet kapnak a kívántnál. A szállítók - mint annyian mások - a tőkés import korlátozásokra hivatkoz­nak, de hozzá kell tenni, hogy sok eset­ben jogosan. Körképünk utolsó állomásán, a tolnai Gép- és Műszeripari Szövetkezetnél a többséghez hasonló a helyzet. A szocia­lista országokból, az NDK-ból, Lengyel- országból, a Szovjetunióból nehezen tudnak anyagot szerezni, a szállítások megbízhatatlanok, hosszú az átfutási idejük, s a kurrensebb árukból nem is hajlandók eladni nekünk (az igazság kedvéért hozzá kell tennünk, hogy mi magyarok sem vagyunk jobbak ezen a téren a Deákné vásznánál). A nyugatról behozott áruknál pedig a már ismert korlátozási problémák jelent­keznek. Belföldön a sok monopolhelyzetben lévő cég miatt nehéz a korrekt üzletkötés megfelelő feltételekkel, s még nehezebb a kondíciók betartása. A GÉM munkatár­sai is csak egyszer próbálkoztak rekla­mációval egy ilyen egyeduralmon lévő vállalatnál, de amikor a következő szállít­mányt hozták el, az árukiadó finoman kö­zölte velük - persze tanúk nélkül -, hogy legközelebb ne nagyon tegyenek ilyes­mit, mert a végén nem kapnak semmit... S a GÉM-nél a tendenciát tartják a legelke- serítőbbnek, mert a folyamat nemhogy megfordulna, hanem az utóbbi időben egyértelmű romlás tapasztalható. * Ezekhez a nem éppen szívderítő té­nyékhez mit tehet még hozzá az újság­író? Csak azt, amit már egyébként is min­denki tud: hiányzik a népgazdaságból a komoly piaci verseny, a gazdálkodók az átkos bázisszemlélet következtében ab­ban érdekeltek, hogy mindig az előző évinél egy kicsivel többet termeljenek, holott néha egy-egy nagyobb ugrásra lenne szükség. S végül: háttériparunk igen fejletlen, de az is tény, hogy a háttér­ipart mindenütt a világon a kis vállalatok, vállalkozások végzik hatékonyan, ugyanakkor a kormányzat a társulási törvényben a kis cégek tönkremenését eredményező ötvenszázalékos egysé­ges vállalkozási adó bevezetését szor­galmazza. Helyzetünk súlyosságát és tarthatat­lanságát a vállalatok képviselői talán megfelelően illusztrálták. A huszonne­gyedik óra végén nem itt lenne a végső ideje az irracionalitások kiküszöbölésé­nek gazdaságunkból? WÁGNER DEZSŐ A kis malom egy év alatt háromszor örli üresre a 400 vagonos gabona­silót át az akkori korparaktárba, amelyre egy eme­letet ráépítettek, s új, pneumatikus gépekkel szerelték fel. így az addigi három helyett öt vagon gabonát őröltek naponta. Bonyhádról négyféle termék kerül az üzle­tekbe: Asztali dara, rétesliszt, finom-vagy nul­lásliszt valamint kenyérliszt. Bizonyára jó mi­nőségű, mert mint büszkén említették, még a madocsai maszek pék is tőlük vásárol, pedig neki közelebb lenne a dunaföldvári malom.. CSER ILDIKÓ Fotó: GOTTVALD KÁROLY A lisztkam rak mag eredetiek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents