Tolna Megyei Népújság, 1988. augusztus (38. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-10 / 190. szám
2 Képújság 1988. augusztus 10. Délnyugat-afrikai rendezés Remények és kételyek Zavargások Belfastban „Körvonalazódtak a megállapodás alapvető elemei.” „Felcsillant a béke reménysugara.” Ilyen és ehhez hasonlóan óvatos kifejezéseket használtak azok a szakértők, elemzők az utóbbi hetekben a délnyugat-afrikai válság rendezésének kilátásairól nyilatkozva. S elővigyázatuk, diplomáciai szóvirágokban nem szűkölködő jóslatuk, igencsak érthető volt, elvégre Földünk egyik legrégebben húzódó véres, érdekösszütközésekkel terhelt és külpolitikai vetületekkel bonyolított válsággócáról van szó. Végre áttörés?? Bár az óvatosság mindig indokolt, mégis a legfrissebb fejlemények arra utalnak, hogy ezúttal a remények meg- alapozottabbak lehetnek mint a korábbi próbálkozásoknál. Kimentő, aprólékos tárgyalási menetek, no és nélkülözhetetlen kompromisszumok előzték meg a bejelentést: megvan az áttörés, s gyakorlatilag életbe lépett a tűzszüneti megállapodás. A londoni, kairói, majd New York-i eszmecserék után a siker a svájci konferenciavároshoz, Genfhez fűződik: itt tudott végre közös nevezőre jutni Angola, Kuba, illetve a Dél-afrikai Köztársaság küldöttsége, felvázolva egyben a hosszabb távú rendezés menetére vonatkozó elképzeléseiket is. A negyedik fél, az Egyesült Államok delegációja közvetítőként vett részt a megbeszélés-sorozaton, s közismert az is, hogy az egyezkedést folyamatosan kisérte a magas szintű szovjet-amerikai konzultáció. A délnyugat-afrikai megoldás elérhető közelségbe kerülése részben tehát ugyanúgy az üdvösen megjavult nagyhatalmi viszony következménye, mint más regionális válsággócok. Kambodzsa vagy Afganisztán „araszolása” a rendeKABUL - Szovjet hivatalos források kedden Kabulban megerősítették, hogy augusztus 5-én Afganisztán légterében, az afgán-pakisztáni határ térségében lelőtték a szovjet légierő egyik katonai gépét. A repülőgép pakisztáni területen zuhant le, a pilóta sorsa egyelőre ismeretlen. BURMA - A burmai hatóságok 822 személyt, köztük 11 fiatal buddhista szerzetest tartóztattak le Rangoonban a hétfői tömegtüntetésen. A burmai fővárosban hétfőn este 100 ezer ember tüntetett a kormány ellen, dacolva a múlt hét óta érvényben levő rendkívüli állapot gyülekezési tilalmával. Demokráciát és gazdasági reformokat követelő tüntetések voltak az ország 14 más városában is. Mandalay és Mergui városában két- két tüntető életét vesztette. Rangoonban a tüntetők szétoszlatására felvonuló biztonsági erők sörétes puskákkal a tömegbe lőttek. Szórványos lövések diplomázés felé. Másrészt azonban számos belső tényező, gazdasági és politikai megfontolás tette lehetővé azt, hogy a két szorosan összefonódó krízis, Angola és Namíbia ügye, kimozdulhasson a holtpontról. A kettő közül ez utóbbi tekinthet vissza mélyebb történelmi gyökerekre. Az egykori német gyarmat még mandátumi területként került a Dél-afrikai Unióhoz, ám az appartheid rezsim 1949-ben annek- tálta az országot. Namíbia azóta egyfolytában vitatéma az ENSZ-ben, ám Pretória mindeddig figylemen kívül hagyta a függetlenség megadását előíró határozatokat. Most a jelek szerint a növekvő anyagi és emberveszteségek, a nemzetközi nyomás késztette jobb belátásra. Pusztító polgárháború Sok szempontból kényszerhelyzetben érezhette magát a luandai vezetés is. Angolában több mint egy évtizede (pontosabban 1975. vagyis a portugálok távozása óta) polgárháború pusztít, a gazdaság kimerült. A kubai katonai segítség elengedőnek látszhatott a túléléshez, nem kínált viszont esélyt a tartós rendezésre. A tárgyalások alapkérdésének érthetően, a namíbiai önállóság elnyerése és a csapatkivonások ügye bizonyult. Kisebb vihart keltett Botha dél-afrikai külügyminiszter közelmúltban közzétett „menetrendje” mivel az túl szoros határidőket szabott, és a kubai alakulatok távozását a namíbiai választások előtt jelölte volna ki. Ezt így sem Havannában, sem Luandában nem fogadhatták el, világos tehát, hogy maradt alkudozni való a következő, valószínűleg szeptember elején tartandó megbeszélésre is. Mint ahogy távolról sem tisztázott a ciai források szerint még kedd reggel is hallhatóak voltak a fővárosban. TOKIÓ - Norodom Szihanuk herceg, a kambodzsai kormányellenes koalíció legtekintélyesebb vezetője hétfőn Tokióban közölte, hogy a következő hat hónapban kétszer is - előbb novemberben, majd jövő januárban - találkozik Hun Sennel, a Phnom Pehn-i kormány fejével. A nyolcnapos tokiói látogatáson tartózkodó herceg kijelentette: aggódik amiatt, hogy a vietnami csapatok kivonása után esetleg a népirtó Vörös Khmerek juthatnak ismét hatalomra Kambodzsában. KAIRÓ - Az áradások sújtotta Szudánban az egész országra kiterjedő, hat hónapig tartó rendkívüli állapotot hirdetett ki hétfői televíziós beszédében Mu- hammed Szadik al-Mahdi miniszterelnök. A természeti katasztrófa - amely 42 év óta a legsúlyosabb - több mint egymillió szudánit tett hajléktalanná - jelentette kedden az Al-Ahrám című kairói lap. leendő, immár független Namíbia jövője sem. Hogyan boldogulhat önállóan a szinte minden szempontból Dél-Afrikától függő ország? Kitart-e az eddigi nemzetközi támogatás akkor is, amikor saját lábra állva kell majd kormányzni? Arról nem is beszélve, hogy a lakosság zöme számára vonzerőt jelentő SWAPO, a fegyverrel is küzdő Felszabadítási Szervezet aligha lesz elfogadható Pretória számára. Nem kevesen fogalmaznak úgy, hogy a fajüldöző kormányzat - szerződéses rendezés ide, vagy oda - csak akkor adja át tényelgesen a hatalmat az észak- nyugati szomszédországban, ha alapvető érdekeit nem látja veszélyeztetve. Épp tíz éve S mégis így is tisztázatlan, nem következik-e be a jelentős gazdasági befolyású fehér lakosság újabb távozási hulláma - elvégre tíz éve amikor szintén sok szó esett az önállóság megadásáról, a namíbiai fehérek negyede költözött el, persze vagyonával együtt. Nem csoda hát, hogy az izmosodó remények mellett a kétely sem tűnt el nyomtalanul a Délnyugat-Afrikéval foglalkozó elemzésekből. Sok még a bizonytalanság, hosszan tartó diplomáciai „apró munkára lesz még szükség a krízis végleges felszámolásához”. Ezért egyelőre meglehetősen illuzórikusnak hatnak azok a jóslatok, hogy a rendezési megállapodáscsomag aláírása szeptember végére várható. Bár szimbolikus ereje kétségtelenül lenne e dátumnak: éppen egy évtizeddel azelőtt, 1978. szeptember 29-én fogadták el a Biztonsági Tanács híres 435. számú határozatát Namíbiáról. Ideje lenne hát valóra váltani... SZEGŐ GÁBOR NATO: Negyedmillió katona az őszi hadgyakorlaton A NATO nagy erődemonstrációnak szánja idei őszi „Autorpn Forge” fedőnevű hadgyakorlat-sorozatát, amelyen a tagországok negyedmillió katonája vesz részt - közölte a NATO európai haderői főparancsnokáságának szóvivője kedden a Belgium déli részén fekvő Le Cas- teu-ban, a NATO európai haderőinek főparancsnokságán. A manőverek augusztus végétől november végéig tartanak. A hadgyakorlatsorozat színhelye Törökország keleti körzeteitől Észak-Norvégiáig terjed. A százarföldi csapatmozgásokkal egybehangolt légi- és haditengerészeti gyakorlatok fő színtere a Földközi-tenger medencéje lesz. Az NSZK déli részében főleg légi- és szárazföldi egységek manővereznek, és jelentős gyakorlatokra kerül sor Norvégia sarkvidéki körzeteiben is. Szórványos zavargások robbantak ki keddre virradóra Belfast katolikus negyedében azt követően, hogy egy szélsőséges protestáns félkatonai szervezet álarcos fegyveresei hétfőn agyonlőttek egy 17 éves fiút és egy sörgyári munkást. A brit karhatalmi erőket rendkívüli készültségbe helyezték Észak-lrországban az internálás bevezetésének 17. évfordulója alkalmából. Attól tartanak, hogy a brit fennhatóság ellen küzdő IRA félkatonai szervezetek „emlékezetessé” kívánAlbert Klein erdélyi evangélikus (lutheránus) püspök bírálta a bonni kormánynak azt a törekvését, hogy felgyorsítsa a német nyelvű kisebbség kivándorlását Romániából. A Süddeutsche Zeitung című nyugatnémet lapnak adott iterjújában az egyházi méltóság hangoztatta, hogy Bonn terve meggyőződése szerint „nem kívánatos és kivihetetlen”. Kifejtette, hogy a „tömeges kivándorA szorító újságpapírhiányról cikkezik a szovjet sajtó: az Izvesztyija hétfő esti számában - a szovjet sajtóban elsőként - foglalkozott a magyarországi újságpapírhiánnyal, a Szovjetszkaja Kultúrából pedig kiderül, hogy a papírhiány a szovjet újságolvasókat is sújtja. Az Izvesztyija budapesti tudósítója megírja, hogy a magyar lapok a papírhiányt a szovjet papírszállítások néhány ezer tonnás csökkentésével, az ez év elejére megkötött és nem teljesített szállítási megállapodásokkal hozzák összefüggésbe. A beszámoló szerint kitérnek azokra a körülményekre is, amelyek a Szovjetunióban kiváltották a korlátozó lépéseket: jelentősen megnövekedett a kereslet a szovjet újságok iránt, szigorították a cellulózüzemek működésére vonatkozó környezetvédelmi előírásokat. A megállapodások megsértéséből természetesen semmi jó nem származik - írja a tudósító, hozzáfűzve, hogy az év első felében a magyar fél is több tízmillió rubel értékű áruval maradt adósa a szovjet fogyasztóknak. Ezt követően kimerítő részletességgel ismerteti a Népszabadság oknyomozó ják tenni 1971. augusztus 19-ét, amikor a brit biztonsági erők rajtaütésszerűen begyűjtötték és bírósági eljárás nélkül büntetőtáborba tereltek 450 IRA-gyanús személyt. Céljával ellentétes hatása miatt 1975- ben megszüntették az internálást. A legutóbbi hetekben újult erővel feltámadó erőszakhullám nyomán Belfastban és Londonban most ismét erősödik a követelés az internálás újra bevezetésére. lás azok számára is lehetetlenné tenné a maradást, akik tulajdonképpen nem akarnak távozni Romániából. Ebben az esetben egyik közösség a másik után válna életképtelenné". Az NSZK belügyminisztériuma csütörtökön erősítette meg: a bonni kormány tárgyalásokat folytat Romániával arról, hogy a „lehető legtöbb romániai németnek a lehető leggyorsabban” lehetővé tegye a kivándorlást. cikkét, amelynek egyik legfőbb megállapítása, hogy valójában nem a papírszállítások korlátozása, hanem sok esetben alacsony igényű irodalmi művek nyereséges kiadása viszi el a sajtó számára szükséges papírt. A Szovjetszkaja Kultúra kedden a Szovjetunióban augusztus 1-én megkezdődött jövő évi lapelőfizetés kapcsán foglalkozott a témával, mert több olvasó is panaszolta: nem fogadják el megrendelését. A szovjet lapterjesztés illetékese elmondta, hogy a cellulózgyárak tervteljesítésének elmaradása miatti paírhiány és a nyomdai kapacitás szűkös volta egyszerűen nem teszi lehetővé az újságok példányszámának további emelését, így a megnövekedett igények kielégítését sem. (1985 óta a Szovjetunióban évente 20 millióval emelkedett a különböző sajtótermékek példányszáma, ám nem egy lap, például a hallatlanul népszerű Mosz- kovszkije Novosztyi vagy az Ogonyok című hetilap csak a pult alól kapható.) A nyilatkozatból kiderül: amíg az Egyesült Államokban 282, az NSZK-ban 182 kilogramm pair jut egy lakosra, addig a Szovjetunióban nem egészen 30 kg. PANORÁMA Erdélyi püspök bírálja a bonni kormányt A szovjet sej tó a papírhiányról Csányi László Az emlékezés ösvényei Szekszárd az ötvenes években A május elsejei felvonuláson elvben nem volt kötelező a részvétel, de aki nem ment el, igazolatlanul mulasztott, ha viszont ott volt, kapott egy üveg sört és egy pár virslit, természetesen csak felvonulás után. Augusztus 20-án munkás-paraszt találkozókkal bővült a program, de a jó szándékot általában közös unalom lepte be, mert nem volt mit mondaniuk egymásnak. Az élet beszűkült, mindenkinek csak arra volt gondja, hogy napról napra átmentse életét, amiből az következett, hogy a forradalomba vetett hit lassan átfordult a kispolgár szegényes szűklátó- körüségébe, a sokat emlegetett „ragyogó távlatok” helyét primitív prakticizmus foglalta el, s ez Rákosi személyét illetően sem volt másként. Frázisok lengték körül, boldogan tetszelgett az áldicsőségben, miközben egyre növekvő testsúlyával mind nagyobb teher volt a jelenen, s a Sztálin halálát követő reményt keltő hónapokban sem lehetett tőle szabadulni. De ez már a történelem más tájaira vezet, inkább nézzünk körül az '50-es évek közelebbi hegyvonulatain; milyen is volt Szekszárd ebben az időben? Leírtam már, piszkos és elhanyagolt. Szívesen eljátszottam a gondolattal, hogy Babits, ha valami csoda folytán leszáll a pesti vonatról, milyen könnyen megtalálná a hajdani Szent László utcát. Az indóházzal szemben még állt a régi kocsma, s ha elindul a ma is eleven platánsoron, balról, a mélyben magányos házat lát, ma sem tudom, mi volt eredeti rendeltetése; talán a mellette elterülő kertészethez tartozott. A másik oldalon, ugyancsak a mélyben, a Mutschenba- cher család kőfaragóműhelye és sírkőraktára állt, a mai Felszabadulás tér helyén gyanús, ápolatlan rét, a végében, át- ellenben a múzeummal, piszkos fürdő, amit már a század elején be akartak záratni. A Hunyadi utcai kettős bérház, melynek egyik lakásában e sorokat írom, a ’40-es évek elején épült fel, ezt azonban Babits nem láthatta. Mögötte kaszárnya, futballpálya, azon túl zsombékos terület, melynek befagyott vizén telente korcsolyázni szoktak. Tipikus városvég, a Tanácsköztársaság áldozatait a közeli vasúti töltésnél gyilkolták meg. Az egykori iparosszékházból művelődési otthon lett, akkori szóval kultúrház, helyén ma az úttörőház áll. A park mellett silány és egészségtelen épületek sorakoztak, ezeknek már nyoma sincs, majd a selyemtenyésztési felügyelőség szilárd épülete következett, amit később felrobbantottak, utána a bazársor, koszosán és elhanyagolva, udvarán kocsma működött, s itt állt a később Gemencbe telepített faépület, amivel a millenniumkor Tolna megye parádézott. A Béla tér felé igyekezve azonban a többi mit sem változott, innen Babits ma is hazatalálna. A díszletek nagyon sokáig nem változtak, az emberek is jobbára csak helyet cseréltek, s abban mindenképp megegyeztek, hogy meg akarták tartani pozíciójukat, de ez ma sincs másként. A „fordulat éve” után kevesen maradtak meg, jobbára olyanok, akiknek nem volt mit veszteniük, mert nem vágytak magasabbra. Voltak, akik nyomorultul eltűntek, vagy csendben, feltűnés nélkül, mint megannyi első titkár. ’56 után változott a helyzet, többen is akadtak, akik innen indultak, mint Rapai Gyula, a későbbi moszkvai nagykövet vagy Prantner József, aki egyébként szekszárdi származék volt, s az Állami Egyházügyi Hivatal élén szerzett érdemeket. A legtöbben betelepültek voltunk, mint magam is, s az első időkben átmeneti állomásnak tekintettük Szek- szárdot, bár bennem mindig eleven volt az otthonteremtés reménye, amiben feleségem is hű társam volt, s ez magyarázza, hogy amikor már máshova indulhattunk volna, úgy gondoltuk, megszoktuk a várost s talán a város is befogadott minket. Sokan voltunk így. Legtöbben szőlőt vettek a közelben, amitől ugyan engem a vagyonszerzés iránti ellenérzésem megóvott, bár nem tudom, végső soron javamra-e. De ez nem életrajz, hiú módon már így is a kelleténél többet szóltam magamról. Az őslakosok igyekeztek alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez s ez a hajdani nagybirtokosokra, az arisztokratákra is vonatkozik. Ahogy tudtak, mint az egyik gróf - már nem tudom, melyik volt - akit düledező viskóba telepítettek kastélyából, s miután az állatokhoz értett, lovak helyett nyulakat tenyésztett, mégpedig nagyon jó eredménnyel, s némi biztonságot érezve maga körül, fölcsapott az újság levelezőjének. Meg is jelentek tudósításai, melyekben a nyulak hasznáról elmélkedett, de egyszer elragadta tolla, mert a lapban lovakról olvasott s tudósításába beleszőtte, hogy hajdan lovakat, mit lovakat! - versenyparipákat adott el külföldre s ezzel egyszeriben leleplezte magát. A lap ezután már a nyulakról szóló tudósításait sem közölte, a szerkesztőségben pedig valóságos lelki válságot okozott, hogy egy gróf „férkőzött sorainkba”. Az egykori arisztokrácia napja szerencsére leáldozott, vidéken általában nem is törődött velük senki. A kastélyokból kitették őket, s mint a nyúltenyésztő gróf, meghúzták magukat valahol a faluvégen, ahonnan már kitelepíteni se lehetett őket, s jobbára sanyarú sorban éltek, de erről Illyés Gyula ad szemléletes képet az Ebéd a kastélyban lapjain. Az élelmesebbje már a földosztás után a fővárosba költözött s megpróbált elhelyezkedni, nem egy közülük az ügetőpályán talált biztos megélhetést, mint lovász, s ezen nem is kell csodálkozni, mert a paraszt csak az igavonó baromhoz értett, paripát az úr tenyésztett, ő tanulta ki ezt a szakmát. Az viszont kár, hogy az 1 -2 ezer holdas birtokos sehol nem kapott állást, pedig a legtöbb szakember volt, gazdasági főiskolát végzett, egyébként nem tudott volna megélni birtokából. Ez történt a kulákokkal is, akiket kizárólag kövér naplopóknak ábrázoltak, pedig a legtöbb esetben nem így volt. Ezt Kovács bácsi, a híres sárpilisi táncos is példázta, aki ekkor már elégedetten mesélte, hogy mulatós ember lévén a Horthy-évtizedek- ben szerencsésen eltáncolta minden vagyonát s így kulák helyett a népi együttes megbecsült tagjaként még Rákosi születésnapján is rophatta az Operaházban. Ez azonban külön történet, úgy mesélem el, ahogy Bogár Istvántól, az együttes jeles vezetőjétől hallottam. (Folytatjuk)
